Nagy-Károly és Vidéke, 1899 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1899-03-02 / 9. szám
XYI. évfolyam. Nagy-Károly, 1899. márczius 2. Táisadalroi. szépixodalmi és ismo.er etter jeszt© Iretilarp\ _______ NA GY KÁROLY VÁRO| HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE. Megjelen minden csütörtökön. Előfizetési árak: Egész évre 4 frt. Negyedévre 1 frt. Félévre . . 2 frt. j Egyes szám 10 kr. Községi jegyzők és tanítóknak egész évre 3 frt. Szerkesztőségi iroda é3 kiadóhivatal: Deák-Ferencz-utcza 40. szám. (A római katk. elemi iskolával szemben.) Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilttér sora 15 kr. Bélyegdij minden beiktatásért 30 kr. Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Kéziratok nem adatnak vissza. Elsikkasztott pénzek. Annyira jotottunk, hogy alig képzelhetünk magunknak napilapot, amelyben sikkasztásról emlités ne tétetnék. Legfeljebb az illető sikkasztót vádoljuk gaztettéért s azután hamarosan napirendre térünk az illető hir fölött. Pedig a sikkasztások elharapód- í zása hivatva volna, hogy kissé közelebbről vegyük szemügyre. A pénztáros — bízva az ellenőrzés felületességében — sokszor évtizedeken át sáfárkodhatik hütlenül a reábizott pénzekkel. Évtizedeken át használhatja fel a tolvaj módon szerzett pénzt úri passzióira és dorbézolásaira, mig utói nem éri a nemezis. Joggal vádolják a háziasszonyt könnyelműséggel, ha cselédjeire nem ügyel és igy lehetővé teszi, hogy „rossz fát tegyenek a tűzre“; mennyivel inkább érheti szemrehányás azt a főnököt vagy —■ intézetnél — a felügyelő- bizottság tagjait, akik az óriási összegeket kezelő hivatalnokokat nem ellenőrizik kellően ? A közvéleménynek emellett bizonyos elégtételül szolgál, hogy ezek a főnökök és felügyelő-bizottsági tagok legalább vagyonúkban szenvednek kárt. Pénzbeli vesztesség azonban a legcsekélyebb büntetés, amely a sikkasztásoknak e közvetett okozóit érheti. Ha eszünkbe jutna a bűnösöket védelmezni, a lanyha ellenőrzésen kívül még más körülményt hozhatnánk föl mentségökül: társadalmunknak mindinkább terjedő materializmusát. Nem beszélnénk hivatalnokaink csekély fizetéséről, — egy gazdag bank vagy egy nagy czég pénztárosa elég jól lesz fizetve — hanem a társadalomnak arról a folyvást terjedő felfogásáról, hogy csak az juthat érvényre, aki pazar életmódot folytat, sok pénzt dob ki és mindenütt a gavallér szerepét játsza. Csak hölgyeink toiletteje — fényűzéseire s azokra az „apró figyelmességekére kellene utalnunk, amelyeket ma inkább, mint valaha megkövetel a társadalom azoktól, akik „szerepet“ akarnak betölteni. Csak emlékezetbe kellene hoznunk, hogy minden társadalmi összejövetelnél a durva, materialisztikus és drága élvezetek kiszorítják a szellemieket és hogy csak azt a házat tartja a tömeg „finom“-nak, a melyben nagyban té- koz ólnak. Senkisem akar a vele egyenrangúak és ama társadalmi osztály mögött maradni, amelyben mozog és ha ebben a társadalmi osztályban csak a tehetős szerezhet magának tekintélyt, úgy a könnyelmű férfi, akinek nincs saját vagyona, onnan veszi a pénzt, ahol éppen találja; rövidebb vagy hosszabb idő után erre épp olyan feltétlenül bekövetkezik a katasztrófa, mint a nagy dorbézolás után a „kat- zenjammer“. — A korrupcziónak milyen borzalmas mélységét mutatja az a tény, hogy a házigazda előkelő társaságában szívesen látott vendégek voltunk, daczára, hogy sejthettük, hogy fényűzése nem ered tiszta forrásból és csak „gavallérsága“ miatt nem éreztettük vele bizalmatlanságunkat. Nem tesz ez éppen annyit, mint prok- lamálni, hogy a vagyon eredetére nem fektetünk súlyt és elegendő pénzt szórni, hogy tekintélyhez lehessen jutni ? Nem, ez nem lehet helyes. Az embernek társadalmi megbecsülése ne függjön attól, hogy mennyi pénzt ad ki, hanem attól, mit jelent ö személyesen. A szellemi javakat, művészetet és tudományt teljes értékükben kell méltányolni és akkor semmiféle üresfej ü ember nem fogja megkísérelni, hogy pazarlással tekintélyt szerezzen magának. A bujaság, azaz a durva, szellemnélküli érzékiesség nemzeti bününk és innen ered, hogy napról-napra sikkasztásról adnak hirt a lapok. Ilyen hírek olvasásánál nem áll jogunkban farizeus módra forgatni a szemünket és az emberek romlottságán megütközni, hanem a mellünkre kell ütni és felkiáltani: „Mea culpa, mea maxima culpa!“ A mi bününk ez, egészen a mi bününk. Budapest—Paris. 1900. évi április hó 18-tól november hó 5-ig tart a párisi világkiállítás! A 20-ik évszázad hajnalán azon nagy nemzet fiai várják fővárosukba az öt világrész lakóit, mely nemzet a művelődés, haladás és szellem mezején mindig elől járt az elsők között. Mi magyarok, a nyugateurópai szellemet, műveltséget s intézményeket fogadtuk el vezetőinkül és támogatóinkul. Szükséges — elengedhet - lenül szükséges tehát, hogy a magyar művelt osztály minél tömegesebben látogassa meg az 1900-ik évi párisi világkiállítást: hogy szeintől-szembe nézhesse az ott megjelenő világrészek, államok s nemzetek versenyét a közművelődés, a haladás és szellem békés csatamezején. A magyarok társas kirándulására alakult „Budapest—Páris“ czitnü társadalmi mozgalom Somogyi Nándor igazgatóságával báró Thoroczkay Viktor főispán elnöklése alatt álló felügyelő-bizottsággal módot nyújt arra, hogy a jövő évben megnyíló párisi világkiállításra úgy a vagyonosabb osztály fiai, mint a szerény anyagi helyzetűek is elinehessenek. Minden rábeszélés mellőzésével álljanak itt röviden a következő tájékoztató adatok : A „Budapest—Paris“ kulturális mozgalom (Igazgatóság Erzsébet-körút 48.) kebelébe jelentkezett résztvevő a májustól októberig terjedő hónapokban tetszése szerint választva, Budapestről, reggel a keleti indóházból indul útra egy 200 tagból álló társaság számára összeállított külön gyorsvonattal Páris felé s még aznap I este Münchenbe ér s ott meghál. Másnap Münchenben marad, s harmadnap reggel onnan indulva,, aznap este Párisba ér. | Párisban 8 napon át ügyes kalauzok, a rendező és fogadó bizottsági tagok vezetése mellett 20-as baráti és ismerős csoportokban vagy külön megnéz mindent, ja mi őt érdekli; szórakozik tetszése szerint. A 8 nap elteltével Svájcz és Tirolon át ismét Budapestre visszaérkezik. Két hétig tart tehát az út és a párisi tartózkodás. Ezen két hét összes költségeinek fedezésére fizet a „Belvárosi takarékpénztárihoz (Budapest, Koronaherczeg-utcza 5. sz.) 260 frtot; s ezen összegért kap mindent ingyen úgy utón, mint Párisban mindenütt, a hol művelődés vagy szórakozás czéljából megjelenik. Lakás, élelem, kocsi, belépő-jegy, színházak, hangversenyek stb. mind a 260 frt kiadásból feTÁRCZA. Por-szemek. Midőn forró csókjaimmal Borfiám el rózsás kezed, Oly szelíden súgták ajkid: „Minő boldog, édes perez ez !“ Most, ha visszaemlékezem S fölidézem szerelmedet, Megátkozom százszor egv nap Azt a boldog édes perczet. így meg úgy volt... ah, dőreség! Százszor elvert régi nóta, Leányszivben csalatkozni, Mindennapi história. Igaz hűség, lángérzelem Csak hóbortos költő álma ; Emlékeink hitvány rongyát Dobjuk mi is a lomtárba. Százszónak is egy a vége: „Ember tervez, isten végez !“ A mint hallom, egy dúsgazdag Nagyságoshoz adtak férjhez. Azt is hallom, nem szereted, Nem lángol a szived érte; S hogy a remélt boldogságnak Válópör lesz majd a vége. Szenc/rői Holozsnyay Cyrill. Nemzetünk története. (Szalay József: „A magyar nemzet története“. Átdolgozta és újból sajtó alá rendezte dr. Baróti Lajos. Négy kötet Lampel Róbert (Wodianer F. és Fiai) kiadása. Ara 30 frt a Corvinák bekötését utánzó félbőrkötésben 32 frt. A magyar történetírásnak leggazdagabb aratása a inillenium évében volt. Nagy és becses munkák tárják föl nemzetünk dicsőséges múltját; értékes monográfiák egész sorában rajzolódik megyék és városok, intézetek és társulatok története. Ebben az ünnepi időben a történeti érzék fokozottabb, mint valaha.Figyelmünk élénkebben fordul a történeti események felé, melyeknek dicsősége újra megdobbantja a szivet, gyásza elborítja lelkünket. De az, amit belőle szerzünk, egyaránt fölemelő és tanulságos. Mert a történet minden momentumában benne rejlik a jelen és jövendő hite, a múltba vetett bizalmából sarjadzik a jövendő lelkesedése, tettrekészsége. És aki csak egy kis körültekintéssel is belépillant, történetírásunk szellemébe, egyben észreveszi a benne rejlő sajátos jellemvonást. Hisz már a német Flegler Sándor is megírta abban a könyvében, mely a magyar történetírás történelméről szól, hogy a krónikákban, emlékiratokban és régi feljegyzésekben a magyar népszellem legvilágosabban és legélesebben nyilvánul. A mit az idegen tudós oly egyszerre meglát, kétszeresen érezzük mi, forgatván régi történeti munkák ava- tag lapjait. És ez természetes is. A magyar irodalomnak évszázadokon át úgyszólván egyetlen táplálója nemzeti történetünk. A krónikák együgyü Írásában épugy, amint a rendszeres történeti munkákban, egyaránt erősen lüktet az az érzés, mely Anonymust is sarkalta krónikája Írására, „hogy a maradéknál feledségbe ne menjen.“ Első költőink nem is énekeltek egyébről, mint történeti eseményekről és Tinódy Sebestyén országjáró útjában szives, lelkes fogadtatásra akadt mindenütt, énekelvén Egervár viadaljáról, jó Szondy Györgyről. Török Bálint fogságáról. A millenium évében keletkezett történeti munkák között kiváló hely illeti meg Szalay József Magyar Nemzet történetét, melyet teljesen átdolgozott jeles történet-tudósunk, dr. Baróti Lajos. Szalay munkáját annak idején az akadémia jutalmazta, épen ama kiváltságáért, hogy bár magas tudományos színvonalon áll, mindeneknek érthetően és élvezhetőén Írja meg nemzetünk történetét. Ama nagy idő az, mely első megjelenése óta eltelt és éppen erre az időre esik történettudományunk hatalmas föllendülése. Számos uj monográfia nem egy régi adat hitelességét dönti meg, a történeti kutatások eredményei más világot derítenek valamely momentumra. Stílusának tacitusi szépségén nem ronthattak az évek, de egy-egy lapja újra írandó volt, hogy a történeti kritika uj szempontjainak engedjen helyet. Szóval, alapos átdolgozásra volt szükség. Erre vállalkozott Baróti Lajos. És most, hogy a teljes munka négy testes kötetben előttünk fekszik, elismerjük, hogy derék munkát végzett. Ez az első egységes, nagy magyar történet. Egyes fejezeteket egészen újra irt, két kötet — az első és a negyedik — egészen az ő műve és az egész munkát egységessé, egyöntetűvé tette. Meglepő élénk, szép stílusa van. Kevés történeti magyar munkát ismerünk, melyet ily gonddal, ily tiszta müprózán Írtak volna meg. És benne is érvényre jut az az uralkodó vonás, mely történeti könyveinket hazaszeretetünk forrásává teszi: lelkesen, szinte rajongó szeretettel megirva oltja szivünkbe történetünk szeretetének érzését. Az első kötet, Magyarország a z Árpádház k i h a 11 á i g, hazán k ál la- potát deríti föl a legrégibb időktől fogva, a hova a történelem szálai elvezetnek. Azokról a népekről szól először, akik Árpád honfoglalása előtt a földet bírták: kelták és dákok, pannonok és rómaiak germánok és hunnok vándorlásait és itt viselt dolgait beszéli el. A történetiró, mikor a múlt e homályos világába belé- hatolt, a történeti kritika tiszta látóüvegén kell, hogy szemlélje a történeti eseményeket. Jól kell, hogy lásson, ha az egykorú följegyzések, a krónikák és iratok útvesztőjében el akar igazodni és igazítani. Baróti hazánk őskori állapotáról rajzolt képe tiszta, világos. Különös érdemo, hogy itt is, mint különben a későbbi korszakokban mindenütt hazánk Művelődési állapota vázolásának nagy teret enged. A második kötetben e szempontból igen jól jellemzi a müszeretö Anjouk korát, akikkel az olasz renaissance műveltsége vonul be átalakító lag hazánkba. A nagy Lajos halálától a mohácsi vészig terjedő Az egyedül elismert kellemes ízű, természetes hashajtószer a Ferencz József keseröviz, miértis általánosan kedveltté és rendkívül népszerűvé vált. A biztos és tartós hatású Ferencz József vizet 10 világkiállításon 10 aranyéremmel tüntették ki és egy háztartásban sem szabadna hiányoznia.
