Nagy-Károly és Vidéke, 1899 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1899-10-05 / 40. szám

\ Nagy-Károly, 1899. október 5. XVI. évfolyam. 40-ik szápaí f A NAGY KÁROLY és VIDÉKÉ Társadalrcii. szé^irodLalaroj. és isr^nLeretterjesztő Ixetila/p. NAGY-KÁROLY VÁROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE. Megjelen minden csütörtökön» Előfizetési árak: Egész évre 4 frt. Negyedévre 1 frt. Félévre . . 2 frt. Egyes szám 10 kr. Községi jegyzők és tanítóknak egész évre 3 frt. Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: Deák-Ferencz-utcza 40. szám. (A római kath. elemi iskolával szemben.) Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilttér sora 15 kr. Bélyegdij minden beiktatásért 30 kr. Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Kéziratok nem adatnak vissza. Október 6. Ötven éve immár annak, hogy a magyar nemzet siratja szabadsághar- czának vértanúit! Ötven éve annak, hogy a 13 hős martirhalált szenvedett a hazáért! Vájjon fel tudjuk-e fogni mi azt, hogy milyen hősök voltak e férfiak? Vájjon mi, kik a magyar szabadság- harcz történetét csak könyvekből, apáink, nagyapáink mesébe illő elbe­széléseiből ismerjük, eltudjuk-e kép­zelni, hogy miként mert e kicsiny nemzet szembeszállani az óriásokkal? Vájjon el tudjuk-e képzelni azt a lelkesedést, azt a hazaszeretetet, azt a haláltmegvetö bátorságot, mely ama kor dicső féríiainak kezébe adta a fegy­vert? És vájjon el tudjuk-e képzelni azt a végtelen fájdalmat, azt a keserű­séget, mely elfogta a győzelemhez szokott maroknyi, de félelmet nem is­merő nemzetet, midőn kihullott kezé­ből a megalázott, földre tiport nemzeti zászló ? És ha el tudjuk képzelni mindezt, vájjon találunk-e mérhetetlenebb fáj­dalmat ahhoz képest, midőn a csaták oroszlánait, a nemzet bálványait, a katonák büszkeségeit nem a csata­mezön, hanem a bakó kezei alatt lát­juk elvérzeni ? Nem a trombita-harsogás, nem az ágyudörej volt a temetésre hivogató szózat, mely a halálnak száz­szor bátran szemébe nézett hősök utolsó perczeit hirdeté, hanem az aradi várkápolna lélekharangja; nem a dia­dalra száguldó paripák nyeritése, a gyözelemittas hadseregek csatakiáltása volt az utolsó, mely fülébe csendült a tizenháromnak, hanem a győztes el­lennek halálthirdetö Ítélete! És azoknak, kiktől a végzet meg­tagadta, hogy a csatamezön leheljék ki nemes lelkűket, a bakó kezei alatt kellett elpusztulniok! Öt ven év nagy idő! Egy egészen uj nemzedék keletkezett azóta, hogy a nemzet az aradi vesztőhelyet Golgotá­jává avatta! Kevesen élnek már azok közül, kik ismerték őket, fehér hajú, gyönge aggastyánok már azok is, meg­lett férfiak az akkori gyermekek. De a lelkesedés, az ö emlékük iránti kegye­let és hála nem kisebb ma, mint volt évtizedekkel ezelőtt, mert lehetetlen feledni azokat, kik a hazáért, áldozták fel nemes életüket! Csendben, titokban lett végrehajtva az ítélet, — a nagy hősöknek porladó csontjait is alig volt képes megmenteni a nemzet; ismeretlenül, elfeledve kívánta hagyni őket az önkény; nem volt sza­bad siratni őket, mert bűn volt a könny, börtönt, halált hozott a jajszó. A le- igázott, porba tiport magyarnak csak éreznie, gondolkodnia volt szabad, de ezt az érzést, ezt a gondolatot egy szent eskü kisérte, hogy mig magyar fog lakni Árpád földjén, addig az aradi vértanú hősök emléke mindig szivébe lesz írva a magyarnak ; — történelmé­nek lapja, melyre október 6-ika fog fel­íratni, gyászlap lesz az idő végtelenéig! És elmúlt ötven év! A kihalt nemzedék esküjét egy uj generáczió örökölte. Az ö vérük hullásának gyü­mölcsét élvező nemzetnek nem szabad elfelejtkezni róluk! Az engesztelés fá- tyola ráborulhatott a fájó sebekre, a kibékült nemzet megtalálhatta boldogu­lásának eszközeit, haladhat a cultura, a nemzeti ideálok felé, de visszapillan­tania kell a múltra, emlékeznie kell a mártírokra! A holnapi napon ezrek és ezrek zarándokolnak el Aradra, hogy kegye­letükkel áldozzanak a hősök emlékének. Ott lesznek a haza képviselői, ott lesz­nek a nemzet nagyjai és meghajtják a mai Magyarország zászlóját a tizen­három szobra előtt. Nagy, nemes esz­mék fognak elhangzani a holnapi gyászünnepen és bizonyára újabb lel­kesedést, újabb erőt fog meríteni a nemzet az ö nagyjai emlékének meg­ünnepléséből, mert hiszen az ezredéves Magyarországot a múlt iránti kegyelet örökké kötelezi! Ma a szabad, független magyar ünnepel; nyíltan, büszkén, fenségesen sirathatja halottait, áldozhat emlékeik­nek, dicsőítheti őket! A beborult ég kiderült, — a zivatar elvonult s mig a nap áldó heve megtermékenyíti e szép haza földjét, mig élvezzük a múltak gyümölcseit, nagy, nemes kö­telesség megemlékezni azokról, a kik­nek köszönhetjük azt, hogy szabadon, büszkén sirhatunk hantjaik felett! Szent örökségképen fogjuk átadni utódainknak is az ö emléküknek meg­ünneplését és habár testük ott porlik az aradi vár földjében, emlékük nem fog kihalni soha és szemünk mindig könybe fog lábbadni, ha rátekint az aradi Golgothára!-ó.— Városi közgyűlés. Városunk képviselőtestülete e hó 1-én közgyűlést tartott, melyen — választások­ról lévén szó — Nagy László alispán elnökölt. Az elnöklő alispán helyét a képvi­selők éljenzése között elfoglalván, előadta, hogy miután választások ej téridők meg a törvény értelmében ő elnököl. Felhívja a közgyűlést az üresedésben lévő számvevői, esetleg megüresedő pénztári-ellenőri és könyvelői állásoknak választás utján be­töltésére. E czélból mindenek előtt a szükséges előmunkálatok tétettek meg. A szavazatszedő küldöttség következőleg alakult meg : Elnök Papp Béla ; tagok : Cservenyák Antal és Kaufmann Márton. Bizalmi férfiak egyszersmint jegyzőkönv hitelesítők : Pozsonyi László, Serly Ferencz Spitz Antal és Makai József. A kijelölő bizottságba a közgyűlés Dr. Adler Adol­fot és Strohmájer Ferenczet választotta meg, elnöklő alispán Dr. Serly Gusztáv és Csipkés Andrást nevezte ki. A kijelölő­bizottság visszavonulván, rövid tanács­kozás után az összes pályázókat jelölte. A számvevői állásra Feifer Ede és Szo- lomájer Gusztáv pályáztak, kik közzül a közgyűlés felkiáltás utján Feifer Edét választotta meg. Pénztári-ellenőri állásra Szolomájer Gusztáv, könyvelői állásra Balázs Márton egyedül jelentkezvén s egyedül jelöltetvén, ezen állásokra meg­választottaknak kijelentettek. A megvá­TÁRCZA. Aradi vértanuk. (Október 6.) Vérbe borult az őszi nap És gyászt öltött Arad; Tizenhárom hős dalia Állt a bitó alatt. S mig végzett volna a bakó, Volt mindnek egy szava . . . Úgy szóllott hangos szózatuk, Hogy éljen a hazai Nem sújtá őket félelem . . . Megveték a halált; A csatatéren mindegyik Százzal is szembeszállt. Csak arczuk volt bús, bánatos És szivük volt beteg: Mit hoznak szép hazájukra A boruló egek ? Felzúgott, s elhalt a moraj Arad sötét terén, Könnyek folyója csillogott A felhők peremén. Minden csepp egy-egy lángvihar Vérző szivükre hullt, Tőlük a honfiindulat Égő csatára gyűlt. Ragyogva kél az őszi nap Most ötven év után, Gyógyítva száll a kegyelet A búnak nyomdokán. S hol hősök vére csepegett Nyíl az örök virág, Hálás lélekkel áldoz a Szabad magyar világ! Vidor Mór. Megváltás.*) Irta: Lauka G-usztáv. Aligha csalódom, mikor azt állítom, hogy néhány vaskos kötetet tenne ki, a mit Petőfi Sándor élettörténetéből majd egyszerűen és híven, minden glossza nél­kül, majd költőileg, illúziókat keltőleg, kedvesen, majd felczifrázzottan, fényében néháy sugarat megszerezhetőleg a nyil­vánosságnak átadtak. Némi dicsőséget már az is nyújt, ha valaki a Sesostris és Virgilius sírját Parthenopeban láthatta és sétálhatott a Waterlooi csatatéren, a hol a nagy Napoleon dicsőségének fénye kialudt. Én magam, a ki nagyon közelről kisértem őt életutain, aligha tudnak olyan újat már mondani, a mi a nagyközönsé- I get érdekelhetné. Életének idillje, mely őt fehér szár­nyaival átkarolta, azon tóval, méhessel és virágokkal ellátott kis kertben kezdő­dött, melynek hátsó oldalát a bükkös és cserfás erdő fái árnyékolták és védték. Boldogító valósággá pedig azon várban lettek szép álmai, melynek tornyain nem ragyogott többé csillag, a vitorlák eltün­*) leiolvastatott az 1899. szeptember 25-iki Petőfi-iinnepélyen Erdődön. tek szél-játékaikkal, a harczi kürtök el­némultak s olykor-olykor zongorajáték hangzott. A sir elválasztja az embereket, de nem a sziveket. A kiket szivünkben hor­dozunk, azok élnek nekünk, ha a világ­nak meghaltak is. Clio a nagymajtényi békekötéssel bezárta az erdődi vár harczias történetét; a mi még néhány lap számára helyet kér, az nem kard és zászló többé, hanem lant, mirthus-koszoru és menyasszony-fátyol. Az erdődi vár kápolnájában 1847. szeptember 8-án a déli órákban esküdtek egymásnak örök hűséget Petőfi Sándor és Szendrei Julia. A várnak e története fennmarad azon lappal együtt, mely azt bezárta. De az emlékezés ott fog virasz- tani mostani romjainál, a hősök csatái és a dalnok szerelme fölött. Szendrey Julia és Petőfi utoljára Tordán 1849. julius 21-én látták egymást. Mint szerető nő megérdemli, hogy egy visionalis engedményt szolgáltassunk sok örömben, de még több szenvedésben részesült lelkének; mondjuk azt, hogy lelke férjének leikével együtt szállt a fe­héregyházi csatasikon az örökkévalóságba. És most emlékezzünk meg a Hor­váth Árpádné haláláról. Azt mindannyian tudjuk, hogy má­sodszor is férjhez ment, a nélkül, hogy szeretett volna. Bizonyos, hogy másod­szori férjhezmenetele következtében nyu- godtabbnak látszott, mint azelőtt. De hiába akarta elrejteni, mégis sokat szen­vedett a miatt, hogy megszűnt Petőfi Sán- dorné lenni. 1868. szeptember 4-én egy felleges alkonyban hivatott és én azonnal meg is látogattam őt. Hetenkint egyszer-két- szer felkerestem. Mikor beléptem hozzá és kezét felém nyujtá, mintha éreztem volna azt a hideget, mely nem a világos napot, hanem a sötét éjszakát jelenti. A halál keze már rátapadt az egykor elra­gadó szépség porhüvelyére. Ä pamlag fejénél egy ifjú ült, kit azelőtt sohasem találtam nála s igy nem is ismerhettem. Miután Julia be nem mutatta, én illetlen­nek találtam volna kilétéről tudakozódni. Az ifjúnak néhány könnycsepp hullott alá szemeiből, sőt mindig mint a gyer­mekeknél szokás, ajkai is rángatództak. Előbb legcsekélyebb fájdalom kifejezése nélkül rátekintett, azután felém fordult s igy szólt: — Van hát mégis valaki, a ki saj­nál, hogy meghalok 1 — Ne beszéljen igy, Julia. Hányán voltak a kik ön miatt már akkor sírtak, mikor az élet frisseségében ragyogott. — Igaza lehet, — válaszolt alig hallhatóan — fájdalomkönnyeket ejteni és szivből sirni csak akkor volna szabad, mikor azokat siratjuk meg, a kiknek sze­relmet esküdtünk és a kiket örökre el­vesztettünk. Ezeket mondva, Júlia mo­solyogva nézett a fiatal emberre, kezét nyujtá neki, a melyet az megcsókolt, felkelt ülőhelyéről s jó éjszakát kívánva, eltávozott. — Mit gondol, barátom, miért köny- nyezett, mig mellettem volt ez a fiatal ember ?

Next

/
Oldalképek
Tartalom