Nagy-Károly és Vidéke, 1899 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1899-10-05 / 40. szám
\ Nagy-Károly, 1899. október 5. XVI. évfolyam. 40-ik szápaí f A NAGY KÁROLY és VIDÉKÉ Társadalrcii. szé^irodLalaroj. és isr^nLeretterjesztő Ixetila/p. NAGY-KÁROLY VÁROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE. Megjelen minden csütörtökön» Előfizetési árak: Egész évre 4 frt. Negyedévre 1 frt. Félévre . . 2 frt. Egyes szám 10 kr. Községi jegyzők és tanítóknak egész évre 3 frt. Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: Deák-Ferencz-utcza 40. szám. (A római kath. elemi iskolával szemben.) Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilttér sora 15 kr. Bélyegdij minden beiktatásért 30 kr. Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Kéziratok nem adatnak vissza. Október 6. Ötven éve immár annak, hogy a magyar nemzet siratja szabadsághar- czának vértanúit! Ötven éve annak, hogy a 13 hős martirhalált szenvedett a hazáért! Vájjon fel tudjuk-e fogni mi azt, hogy milyen hősök voltak e férfiak? Vájjon mi, kik a magyar szabadság- harcz történetét csak könyvekből, apáink, nagyapáink mesébe illő elbeszéléseiből ismerjük, eltudjuk-e képzelni, hogy miként mert e kicsiny nemzet szembeszállani az óriásokkal? Vájjon el tudjuk-e képzelni azt a lelkesedést, azt a hazaszeretetet, azt a haláltmegvetö bátorságot, mely ama kor dicső féríiainak kezébe adta a fegyvert? És vájjon el tudjuk-e képzelni azt a végtelen fájdalmat, azt a keserűséget, mely elfogta a győzelemhez szokott maroknyi, de félelmet nem ismerő nemzetet, midőn kihullott kezéből a megalázott, földre tiport nemzeti zászló ? És ha el tudjuk képzelni mindezt, vájjon találunk-e mérhetetlenebb fájdalmat ahhoz képest, midőn a csaták oroszlánait, a nemzet bálványait, a katonák büszkeségeit nem a csatamezön, hanem a bakó kezei alatt látjuk elvérzeni ? Nem a trombita-harsogás, nem az ágyudörej volt a temetésre hivogató szózat, mely a halálnak százszor bátran szemébe nézett hősök utolsó perczeit hirdeté, hanem az aradi várkápolna lélekharangja; nem a diadalra száguldó paripák nyeritése, a gyözelemittas hadseregek csatakiáltása volt az utolsó, mely fülébe csendült a tizenháromnak, hanem a győztes ellennek halálthirdetö Ítélete! És azoknak, kiktől a végzet megtagadta, hogy a csatamezön leheljék ki nemes lelkűket, a bakó kezei alatt kellett elpusztulniok! Öt ven év nagy idő! Egy egészen uj nemzedék keletkezett azóta, hogy a nemzet az aradi vesztőhelyet Golgotájává avatta! Kevesen élnek már azok közül, kik ismerték őket, fehér hajú, gyönge aggastyánok már azok is, meglett férfiak az akkori gyermekek. De a lelkesedés, az ö emlékük iránti kegyelet és hála nem kisebb ma, mint volt évtizedekkel ezelőtt, mert lehetetlen feledni azokat, kik a hazáért, áldozták fel nemes életüket! Csendben, titokban lett végrehajtva az ítélet, — a nagy hősöknek porladó csontjait is alig volt képes megmenteni a nemzet; ismeretlenül, elfeledve kívánta hagyni őket az önkény; nem volt szabad siratni őket, mert bűn volt a könny, börtönt, halált hozott a jajszó. A le- igázott, porba tiport magyarnak csak éreznie, gondolkodnia volt szabad, de ezt az érzést, ezt a gondolatot egy szent eskü kisérte, hogy mig magyar fog lakni Árpád földjén, addig az aradi vértanú hősök emléke mindig szivébe lesz írva a magyarnak ; — történelmének lapja, melyre október 6-ika fog felíratni, gyászlap lesz az idő végtelenéig! És elmúlt ötven év! A kihalt nemzedék esküjét egy uj generáczió örökölte. Az ö vérük hullásának gyümölcsét élvező nemzetnek nem szabad elfelejtkezni róluk! Az engesztelés fá- tyola ráborulhatott a fájó sebekre, a kibékült nemzet megtalálhatta boldogulásának eszközeit, haladhat a cultura, a nemzeti ideálok felé, de visszapillantania kell a múltra, emlékeznie kell a mártírokra! A holnapi napon ezrek és ezrek zarándokolnak el Aradra, hogy kegyeletükkel áldozzanak a hősök emlékének. Ott lesznek a haza képviselői, ott lesznek a nemzet nagyjai és meghajtják a mai Magyarország zászlóját a tizenhárom szobra előtt. Nagy, nemes eszmék fognak elhangzani a holnapi gyászünnepen és bizonyára újabb lelkesedést, újabb erőt fog meríteni a nemzet az ö nagyjai emlékének megünnepléséből, mert hiszen az ezredéves Magyarországot a múlt iránti kegyelet örökké kötelezi! Ma a szabad, független magyar ünnepel; nyíltan, büszkén, fenségesen sirathatja halottait, áldozhat emlékeiknek, dicsőítheti őket! A beborult ég kiderült, — a zivatar elvonult s mig a nap áldó heve megtermékenyíti e szép haza földjét, mig élvezzük a múltak gyümölcseit, nagy, nemes kötelesség megemlékezni azokról, a kiknek köszönhetjük azt, hogy szabadon, büszkén sirhatunk hantjaik felett! Szent örökségképen fogjuk átadni utódainknak is az ö emléküknek megünneplését és habár testük ott porlik az aradi vár földjében, emlékük nem fog kihalni soha és szemünk mindig könybe fog lábbadni, ha rátekint az aradi Golgothára!-ó.— Városi közgyűlés. Városunk képviselőtestülete e hó 1-én közgyűlést tartott, melyen — választásokról lévén szó — Nagy László alispán elnökölt. Az elnöklő alispán helyét a képviselők éljenzése között elfoglalván, előadta, hogy miután választások ej téridők meg a törvény értelmében ő elnököl. Felhívja a közgyűlést az üresedésben lévő számvevői, esetleg megüresedő pénztári-ellenőri és könyvelői állásoknak választás utján betöltésére. E czélból mindenek előtt a szükséges előmunkálatok tétettek meg. A szavazatszedő küldöttség következőleg alakult meg : Elnök Papp Béla ; tagok : Cservenyák Antal és Kaufmann Márton. Bizalmi férfiak egyszersmint jegyzőkönv hitelesítők : Pozsonyi László, Serly Ferencz Spitz Antal és Makai József. A kijelölő bizottságba a közgyűlés Dr. Adler Adolfot és Strohmájer Ferenczet választotta meg, elnöklő alispán Dr. Serly Gusztáv és Csipkés Andrást nevezte ki. A kijelölőbizottság visszavonulván, rövid tanácskozás után az összes pályázókat jelölte. A számvevői állásra Feifer Ede és Szo- lomájer Gusztáv pályáztak, kik közzül a közgyűlés felkiáltás utján Feifer Edét választotta meg. Pénztári-ellenőri állásra Szolomájer Gusztáv, könyvelői állásra Balázs Márton egyedül jelentkezvén s egyedül jelöltetvén, ezen állásokra megválasztottaknak kijelentettek. A megváTÁRCZA. Aradi vértanuk. (Október 6.) Vérbe borult az őszi nap És gyászt öltött Arad; Tizenhárom hős dalia Állt a bitó alatt. S mig végzett volna a bakó, Volt mindnek egy szava . . . Úgy szóllott hangos szózatuk, Hogy éljen a hazai Nem sújtá őket félelem . . . Megveték a halált; A csatatéren mindegyik Százzal is szembeszállt. Csak arczuk volt bús, bánatos És szivük volt beteg: Mit hoznak szép hazájukra A boruló egek ? Felzúgott, s elhalt a moraj Arad sötét terén, Könnyek folyója csillogott A felhők peremén. Minden csepp egy-egy lángvihar Vérző szivükre hullt, Tőlük a honfiindulat Égő csatára gyűlt. Ragyogva kél az őszi nap Most ötven év után, Gyógyítva száll a kegyelet A búnak nyomdokán. S hol hősök vére csepegett Nyíl az örök virág, Hálás lélekkel áldoz a Szabad magyar világ! Vidor Mór. Megváltás.*) Irta: Lauka G-usztáv. Aligha csalódom, mikor azt állítom, hogy néhány vaskos kötetet tenne ki, a mit Petőfi Sándor élettörténetéből majd egyszerűen és híven, minden glossza nélkül, majd költőileg, illúziókat keltőleg, kedvesen, majd felczifrázzottan, fényében néháy sugarat megszerezhetőleg a nyilvánosságnak átadtak. Némi dicsőséget már az is nyújt, ha valaki a Sesostris és Virgilius sírját Parthenopeban láthatta és sétálhatott a Waterlooi csatatéren, a hol a nagy Napoleon dicsőségének fénye kialudt. Én magam, a ki nagyon közelről kisértem őt életutain, aligha tudnak olyan újat már mondani, a mi a nagyközönsé- I get érdekelhetné. Életének idillje, mely őt fehér szárnyaival átkarolta, azon tóval, méhessel és virágokkal ellátott kis kertben kezdődött, melynek hátsó oldalát a bükkös és cserfás erdő fái árnyékolták és védték. Boldogító valósággá pedig azon várban lettek szép álmai, melynek tornyain nem ragyogott többé csillag, a vitorlák eltün*) leiolvastatott az 1899. szeptember 25-iki Petőfi-iinnepélyen Erdődön. tek szél-játékaikkal, a harczi kürtök elnémultak s olykor-olykor zongorajáték hangzott. A sir elválasztja az embereket, de nem a sziveket. A kiket szivünkben hordozunk, azok élnek nekünk, ha a világnak meghaltak is. Clio a nagymajtényi békekötéssel bezárta az erdődi vár harczias történetét; a mi még néhány lap számára helyet kér, az nem kard és zászló többé, hanem lant, mirthus-koszoru és menyasszony-fátyol. Az erdődi vár kápolnájában 1847. szeptember 8-án a déli órákban esküdtek egymásnak örök hűséget Petőfi Sándor és Szendrei Julia. A várnak e története fennmarad azon lappal együtt, mely azt bezárta. De az emlékezés ott fog virasz- tani mostani romjainál, a hősök csatái és a dalnok szerelme fölött. Szendrey Julia és Petőfi utoljára Tordán 1849. julius 21-én látták egymást. Mint szerető nő megérdemli, hogy egy visionalis engedményt szolgáltassunk sok örömben, de még több szenvedésben részesült lelkének; mondjuk azt, hogy lelke férjének leikével együtt szállt a fehéregyházi csatasikon az örökkévalóságba. És most emlékezzünk meg a Horváth Árpádné haláláról. Azt mindannyian tudjuk, hogy másodszor is férjhez ment, a nélkül, hogy szeretett volna. Bizonyos, hogy másodszori férjhezmenetele következtében nyu- godtabbnak látszott, mint azelőtt. De hiába akarta elrejteni, mégis sokat szenvedett a miatt, hogy megszűnt Petőfi Sán- dorné lenni. 1868. szeptember 4-én egy felleges alkonyban hivatott és én azonnal meg is látogattam őt. Hetenkint egyszer-két- szer felkerestem. Mikor beléptem hozzá és kezét felém nyujtá, mintha éreztem volna azt a hideget, mely nem a világos napot, hanem a sötét éjszakát jelenti. A halál keze már rátapadt az egykor elragadó szépség porhüvelyére. Ä pamlag fejénél egy ifjú ült, kit azelőtt sohasem találtam nála s igy nem is ismerhettem. Miután Julia be nem mutatta, én illetlennek találtam volna kilétéről tudakozódni. Az ifjúnak néhány könnycsepp hullott alá szemeiből, sőt mindig mint a gyermekeknél szokás, ajkai is rángatództak. Előbb legcsekélyebb fájdalom kifejezése nélkül rátekintett, azután felém fordult s igy szólt: — Van hát mégis valaki, a ki sajnál, hogy meghalok 1 — Ne beszéljen igy, Julia. Hányán voltak a kik ön miatt már akkor sírtak, mikor az élet frisseségében ragyogott. — Igaza lehet, — válaszolt alig hallhatóan — fájdalomkönnyeket ejteni és szivből sirni csak akkor volna szabad, mikor azokat siratjuk meg, a kiknek szerelmet esküdtünk és a kiket örökre elvesztettünk. Ezeket mondva, Júlia mosolyogva nézett a fiatal emberre, kezét nyujtá neki, a melyet az megcsókolt, felkelt ülőhelyéről s jó éjszakát kívánva, eltávozott. — Mit gondol, barátom, miért köny- nyezett, mig mellettem volt ez a fiatal ember ?