Nagy-Károly és Vidéke, 1899 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1899-09-28 / 39. szám
Minden köve sir, zokog örökké . . . Friss koszorút régen tűztél rája! Vagy szivedben nem terem már többé, Lehullott a szabadság virága! Lantod most is csak szerelmed súgja, Elszakadt tán a szabadság húrja? „Te mondod ezt, keblem istensége! Én imádott én legszentebb múzsám ! Húromon ha szent lángod nem égne : Hitvány lantom darabokra zúznám ! Kiszakitnám a szivem is nyomba, A sarkammal tipornám a porba ! Két oltára van az én szivemnek : Szabadság és szerelem oltára! Az egyikre könnye hull szememnek, A másikra tarka szivárványa, Egy szárnyammal kedvesem ölelem, A másikkal hozzád szállt a lelkem.“ „Ne mond tovább ! Hallod-e a szivem Fájdalmába mily nagyokat dobban ! Két istennőt nem szerethetsz híven ! Azt akarom : engem szeress jobban ! Csakhogy látlak drága vőlegényem ! Hamvaimból újra kél reményem. Vártalak már évszázadok óta, Csak te, csak te tudsz szeretni engem ! Századoknak voltam bujdosója, Mig sugaras ösvényedre leltem. Homlokodról tépd le azt a rózsát! Rá lehelem ajkam minden csókját! Jer karomba! Elviszlek magammal A dicsőség piros mezejére: Holt testeken hol szilaj mén nyargal S patakokban foly a hősök vére. Lantodat most, nesze! karddal pengesd, Hogy a földet az eget megrengesd !“ „Megyek, megyek, hazám bujdosója ! Magas lelkem magadhoz igézted! Tied vagyok, népek megváltója! Szerelmemet feláldozom érted! Csak neked zeng, csak rólad zeng lantom ! A világot zászlód alá hajtom!“ S a szabadság boldog istennője Csókot nyom a költő homlokára . . . Babérerdők hajlongnak előtte, Hogy felveszi ölelő karjába. És repülnek a zúgó viharban : Hős Petőfi hősi lantja harsan. Minden csókra, minden húrzengésre Félistenek, honvédek születnek : Csengő kardjuk, szuronyok hegyére Láncz tördelő mennykövet lövelnek. Vulkánt dobnak ágyúik torkába . . . Kivirit a csaták vérvirága. Hegyen, völgyön, szíklabérczek ormán Harczi tűz ég lángolva, lobogva . . . Hős Petőfi lantja mint az orkán, Egyre jobban zúg-búg ittasodva. Meglengeti a lobogó szárnyát, A szabadság vérmosta oltárát. Istennője a dal viharában Borostyánt fon dicsfényes fejére, Boldogsága gyönyörmámorában Csókot hullat minden levelére. Fölczikázik a csaták villáma: A dalnokot lángszivén találja. S lehanyatlik borostyános feje Kedvesének rajongó keblére . . . Megreszket a lobogó is bele, Hogy rá fröcscsen kibugygyanó vére. Futó sereg a vére hullása Naplemente a szeme hunyása. Ébredj ! Ébredj! Romba dől oltárom ! Látom is már szent köve omlását 1 De rövid volt ez a boldog álom ! De rám szőtte a bubánat fátylát! Ébredj, ébredj, drága vőlegényem ! Násznyoszolyám koporsód ne légyen !“ És ragadja erdők rejtekébe, Lombos fáknak sürü sátorába . . . Mossa sebét hüs patak vizébe, Hullva hulló könnye záporába. Bekötözi iratos reménynyel ! A szabadság tépett levelével. . . . Fölsir a lant . . . szakadozik húrja . . . „Óh szabadság! . . .“ utolsó zengése. Tört lantjával fölragadja újra S holt kedvesét viszi föl az égbe. Eltemeti csillagkoporsóba . . . Nevét ma is sóhajtja a rózsa. Bodnár Zsigmond, a Petőfi-társaság rendes tagja lépett ezután az emelvényre és i „az ezüst és aranykor“ czim alatt Kölcsey í és Petőfi kora és költészetére vonatkozó magas irodalmi színvonalon álló értekezését olvasta fel, mely után Deák Kálmán, a szatmári Kölcsey-kör képviselője „Petőfi szerelmei“ czimü felolvasását tartotta meg, melyben a költőkirálynak házasságát megelőző ifjúkori szerelmeit 1 írja le érdekesen. Sajnáljuk, hogy mindkét gyönyörű felolvasást — lapunk szűk kerete miatt — nem közölhetjük. Berekesztette a diszgyülést a dalárda által előadott Szózat. Az emléktáblák leleplezése, A diszgyülés után az ezrekre menő ünneplő közönség először is a városháza elé vonult, a hol leleplezték az emléktáblát. Dr. Fechtel János, a szatmári Kölcsey- kör titkárja leplezte le az emléktáblát a tőle már megszokott magas röptű szónoki hévvel előadott szép beszéddel, melyet a zuhogó esőben álló közönség nagy figyelemmel hallgatott meg. A leleplezett emléktábla a következő felírást viseli : Itt állott az Aranyszarvas vendéglő, a melynek báltermében először látta meg 1846. szept. 8-án Petőfi az ő Júliáját. Emelte a Nagykárolyi Kölcsey-Egyesiilet 1899. szeptember 24. A második emléktábla leleplezése a hajdani tiszttartói lak, most a polgári leányiskolánál ment végbe. A táblát annak emlékére emelték, hogy itt a kertben látta meg Petőfi Júliáját. A polgári leányiskolánál a Petőfi-Tár- saság nevében Lauka Gusztáv, a veterán iró méltatta pár szóban azt a helyet, a hol Petőfi meglátta Szendrey Júliát. Az emléktábla a következő felírást viseli: Itt láttam én először Kedyes galambomat, Itt láttam őt először Ez akáczfák alatt. Petőfi 1848. okt. 22. Emelte a Nagykárolyi Kölcsey-Egyesiilet 1899. szeptember 24. A hajdani Arany Csillag jelenleg régi kaszinó falában elhelyezett emléktábla leleplezésénél Baudisz Jenő, a „Szatmármegyei Közlöny“ szerkesztője mondotta a leleplező beszédet. A régi kaszinó uj épületének a vármegyei székház felé eső falában elhelyezett emléktábla a következő felírást viseli: Itt állott az Arany Csillag vendéglő, a hol védőbarátságába vette a megyei liberális ifjúság Petőfit a Nagy-Károly ban szept. 7. 1846. költemény költőjét. Emelte a Nagykárolyi Kölcsey-Egyesület 1899. szeptember 24. A közebéd. A vármegyei székház nagytermében d. u. 2 órakor vette kezdetét a közebéd. A terem csinosan fel volt díszítve. Az ebéden körülbelül 300-an vettek részt, köztük körülbelül 60 nő. Csakhamar megeredtek a pohárköszöntők. Első volt gróf Hugonnai Béla főispán, a ki a következő remek szép beszédben éltette a koronás királyt: Midőn a Petőfi társaság megtisztelő fölhívása folytán a szatmármegyei Kölcsey- egyesület és vele együtt a megye Petőfit a szerelem dalnokát ünnepli, csakis magát tiszteli meg Szatmármegye, mert újólag bizonyítékát adja azon hazafiui szellemtől áthatott érzületének, a mely ősi idők óta fényes előkelő tulajdona, hogy a hazafiui érdemek előtt nemcsak meghajol, hanem azokat lelkesedéssel ünnepelve, az utókornak mintegy fáklyavivőként megmutatja azon mesgyét, a melyen haladni és lelkesedni kell a valódi hazafiaknak. Boldog azon ország, a melyben a hazafiui lelkesedés ily színvonalon van, ennek köszönhető egyebek közt, hogy az időközönként fölmerült számtalan külső és belső ellenség daczára ezred évi múlttal dicsekedhetünk. De ezred évi fönállásunknak egy más ! főfaktora azon kapocs, a mely a nemzetet, koronás fejedelmével mindenkor egybekötötte, ezt tudjuk a múltra nézve, országunk történelméből, mig a jelenben mindanyiunk dobbanó szive élőtanuja a fejedelem és a nemzet közötti szoros kapcsolatnak. Ezen kapocs, a koronás királyunk fen- költ személye iránti határtalan lelkesedés adja kezembe e poharat, mert mai ünnepünk csakis azáltal teljes, ha dicsőségesen uralkodó alkotmányos királyunk ő felsége egészségére ürítjük poharunkat, ki alattvalóinak örömében és szomorúságában osztozkodik, ki hazánkat minden téren, de különösen a közművelődés terén oly nagygyá tette, ki azért jelen ünnepünkön is velünk érez és örvend. Mindannyiunk óhaját tolmácsolom tehát, midőn Isten áldását és bőséges kegyét kérem a rajongásig szeretett koronás királyunkra I. Ferencz József ő felségére. Isten sokáig éltesse ! A beszédet a közönség állva hallgatta végig. Domahidy István a kormányra emelte poharát. Ezután Baudisz Jenő mondott pohárköszöntőt a Petőfi-Társaság tagjaira. Ifj. Böszörményi Sándor az ünnepélyen megjelent törvényhatóságokért ürített poharat. Majd Bartók Lajos szólalt fel és beszéde elején azt jegyezte meg, hogy ő mindig úgy járt a politika terén szülő vármegyéjében, mint Anteus, a földre esett. De azért szereti megyéjét, már Petőfiért is szereti szülőföldjét. — Ezután Petőfit, a radikálisan gondolkodó költőt védi szépen. Ezután áttér arra, hogy ez a vármegye adott családot Petőfinek, a kiben az erkölcsi egyensúly bámulatosan volt kifejlődve. A boldogságot Petőfinek egy szatmármegyei honleány adta, itt találta fel az ő Júliáját, s miként Petőfi, úgy találta meg Szatmárvármegye is az ő Júliáját szeretett főispánjának bájos nejében s azért azt hiszi, hogy Szatmár vármegyét méltóbban nem köszöntheti, mintha nőiben élteti s végül a Petőfi-ünnep nőrendező-bizottság tagjaira, melynek elnöke a főispánné volt és Szat- mármegyére emelte poharát nagy hatás között. Bodnár Zsigmond mint Nagy-Károly város szülötte a Nagy-Károlyi Kölcsey-Egye- sületet éltette. Rákosi Viktor azon kijelentést tette, hogy csak azért szólal fel, miszerint bebizonyítsa, hogy van olyan Petőfi-társulati tag is, a ki rövid pohárköszöntőt mond. Ezután szellemesen ecseteli, hogy az országos irodalmi társulatok a nagy hajókat hordozó tengerhez, a vidéki irodalmi társulatok a kis csolnakot vivő patakhoz hasonlítanak, de mert ezek az érdeklődést jobban feltudják kelteni, megvan ezeknek is szép hivatásuk. Éltette a szatmári Kölcsey-Kört. Majd Nagy Sándor vármegyei aljegyző emelte poharát Petőfi élő kortársaira: Lauka Gusztáv, Törökfalvi Papp Zsigmond, Rényi József és Schik Ignáczra. Majd Debreczeni István a vidéki vendégekre emelte poharát. Őt követte Majos Károly, a ki a Pe- tőfi-ünnepen részt vett vidéki kulturális társulatokat a Wesselényi-Egyletet, a debreczeni Cokonay-Kört éltette. Ezután Pósa Lajos szólalt fel és lelkes, hazafias beszéd kíséretében Nagy-Károly város közönségéért, mint a szabadság mindenkori zászlóvivőjéért ivott. Tetszett dr. Adler Adolf pohárköszöntője is, a melyben a főispánt és alispánt éltette. Ugyancsak Nagy László alispánra emelte poharát dr. Prém József is. A veterán iró Lauka Gusztáv beszédét is megtapsolták. Végül Ilosvay Aladár a közreműködőket éltette. Ebéd alatt Fátyol Józsi zenekara — svédországi útjában viselt díszes egyenruhába öltözve — játszott. Melléklet a „Nagy-Károly és Vidéke“ 1899. szeptember 28. — 39. számához: Eszembe jutott, hogy a vihar egyik végén van Erdőd, a másik végén van Koltó. A világnak az a két pontja, mely boldognak látta a költőkirályt ... és csak ez a két hely látta boldognak . . . És a dörgéstől, a villámlástól, a rejtelmes hangok zűrzavarától elkábult fejemben különös gond támadt. Őrült gondolat volt, de betöltötte minden porczikáinat s hevesen zúgott át rajtam, vérem lüktető hullámaival együtt. Oda fordultam társamhoz. — Hallottad azt a kiáltást ? — Nem hallottam semmit. — Az éles jajkiáltást, mely keresztül zúgott a viharon ? — Haluczinálsz, édes fiain. . . . Nem, nem, ez nem káprázat . . . Ő itt van, itt bujdosik, itt bolyong, hol az első szerelem édes kinjai marczangolták szivét . . . hol a völgyben nyílnak a réti virágok . . . hol zöldéi a nyárfa az ablak előtt . . . ott nyargal szilajul a szélvész és villlám szárnyán . . . panaszát belerikol- tozza a menydörgésbe . . . jajgat elveszett ifjú életén . . . siratja rövid boldogságát. Ne feledjétek ezt ti, kik engem hallgattok, délczeg szülöttjei e bájos vidéknek, ti szépséges szép asszonyok és barna arczu férfiak ... a költő lelke itt él köztetek . . . a virág illatában, az erdő zúgásában, a patakok csörgésében, a vadvirágos mezőket elöntő arany napfényben, vagy az éjjel tovasuhanó fekete madarak éles kiáltásában . . . de itt él. S gondoljatok rá, ha a láp titokzatos világa felől a vihar mennydörgését halljátok! „ , Rákosi Viktor. Légyott. II. Mintha bizony férfi-szivvel el lehetne képzelni a kétségbeesés, a szégyen, a le- alázottság ama rnéregkeserü tengerét, mely ez órában a leányra zudult. Hiszen meg nem ázott,. Azt nem. A tátrai pásztás esőt felfogta a hegyhát, nem terjedt odáig, annak egy cseppje.se érte az ő fehér bicyeli-kosztümjét. De hajh! A Szedres pázsitja nedves lett könnyeinek záporától s elhervadt utána, olyan égetően forró, olyan keserűen sós ár volt az. Hiszen szó sincs róla! Nem volt ő szerelmes. Tetszett neki a Gusztáv udvarlása, hizelgett a hiúságának, hogy a fürdő legelső gavallérja hódolt neki. Aztán meg még a farsangon el lett határozva, hogy ez évben mindenesetre férjhez kell mennie. Huszonhárom éves volt s itt a magyar égbolt alatt a leányok e korban már veszteni kezdenek. Kivált a ki nem is volt soha igazi nagy szépség, csak afféle bájos jelenség. Fiatalabb nővére is már sürgető- íeg követelte a hosszú ruhát. Tudta ő jól, hotry nem illik, a mit ma tett, de mint anya nélkül felnőtt leány, meglehetősen önálló volt mindig s miután elhatározta, hogy innen már mint menyasszony tér haza, azt remélte, hogy ez lesz a döntő nyilatkozat ideje. Föltétlenül bízott a Gusztáv becsületében és a maga józanságában. És ime! Gusztáv volt a józan! Milyen kétségbeejtően, milyen lealázóan meggondolt! Olyan égő gyűlölettel, olyan elkeseredett epével gondolt rá; azt hitte, meg tudná ölni. Ámde ez a vad láz elmúlt. Elpihent az lassan s megnyugodott olyan szépen, hogy mi se látszott rajta. Derülten búcsúzott azoktól, a kik eljöttek a vonathoz s szinte valami hála félét érzett a főhadnagy iránt, a ki nem mutatta magát,. Gondolta, hogy csakugyan bajos volna találkozni vele s még a vonaton is azon törte fejét, mit tehetne, ha hirtelen eszébe jutna. Előbb persze azt gondolta, hogy a legelső kezébe akadó fegyverrel sújtaná a — nyomorultat, utóbb oda enyhült, hogy sújtó megvetéssel fordítana hátat a — hitványnak s mire haza értek, okos kis fejében olyan pompás módját eszelte ki a finom bosszúnak, hogy már szinte óhajtott találkozni az — ostobával. Annyi bizonyos, hogy Gusztáv főhadnagy nem kivánt többé találkozni a megsértett leánynyal. Lenke pedig férjhez ment csakhamar. Egy gyermekkori ismerősének neje lett; szerették egymást és boldogok voltak. Gusztáv hallotta azt, de nem látta őt ama rosz-emlékü nap óta. Nem látta még akkor se, midőn a viruló fiatal asszony már egy egész per- czig nézte őt s örült rajta, hogy a főhadnagy nem láthatja a hatalmas azalea- bokrok mögött ülőt. A farsang legsikerültebb mulatsága volt,. Olyan sokan mozogtak a fényes parketten, hogy bizony nem csoda, ha egy habos selyem ruha nagyon közel ér az attiIához. „Bocsánat I“ A főhadnagy udvarias mozdulattal í fölnéz, meglátja a hölgyet s úgy érzi magát, mintha hadbíróság előtt állna — szegény bűnös — s rettegné a lesújtó Ítéletet: „Infam cassirt!“ Lenke pedig mosolyog és vidáman szól: „Jó estét. Akar kibékülni? Vagy még mindig haragszik rám?“ „Én, nagyságos asszonyom?!“ „Hiszen igaza van, ha haragot tart. Belátom. Nem szép dolog volt én tőlem hiába fárasztani a „Szedresbe“ és várakoztatni abban a záporban“. „Engem? engem?!“ És az aranyzsinórtól a sarkantyú taréjáig az egész ember egy ámulás. „Hanem engedjen meg. Tudja: egészen elfelejtettem“. Szól és mosolyog, a győztes fél diadalmas mosolyával. Gusztáv főhadnagy e perczben szívesen oda adna egy csillagot a gallérjáról, ha megtudhatná: vájjon igazán úgy volt-e ? Azt azonban meg nem tudja sohasem. Somossy Mik/ósné.
