Nagy-Károly és Vidéke, 1899 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1899-08-03 / 31. szám
Tá.rga.^ svi-rri i _ sz;é:pix©d-3ol:nCLÍ és isxxxexettexjeszt© Ixetila/p. NAGY-KÁROLY VÁROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE. Megjelen minden csütörtökön. Előfizetési árak: Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Bérmentetlen leveleket Egész évre 4 frt. Félévre . . 2 frt. Negyedévre 1 frt. Egyes szám 10 kr Deák-Ferencz-utcza 40. szám. Nyilttér sora 15 kr. előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Községi jegjzők és tanítóknak egész évre 3 frt. (A római kath. elemi iskolával szemben.) | Bélyegdij minden beiktatásért 30 kr. Kéziratok nem adatnak vissza. r Az „En“ kultusza. Azok a rémes esetek, a melyek a lapok törvényszéki rovatában a napi sajtót és a nagyközönséget oly élénken foglalkoztatják, szomorú fényt vetnek arra, hogy az emberi tulajdonságok leggyarlóbbja: az önzés, kíméletlen törekvéseivel, mily káros befolyással van az emberek összességére, a társadalomra. Minden társadalmi téren az egoizmus lép előtérbe, letepervén, hátraszo- ritván mindent. Az alacsony önérdek behunyt szemmel ront, nyomul előre, nem lát, nincs kímélettel semmi iránt, nem szán semmit, a maga teljes fé- kezetlenségében száguld, csakhogy czélját elérhesse. Az önző ember magát látja, érdekét tartja szem előtt. A többire nem hederit. Édes-keveset törődik azzal, hogy mily rut eszközöket ragad meg, czéljának érvényre jutására. Embertárs, felebarát, irgalom, kö- nyörület, jótékonyság: holt fogalmak előtte. Az „Én“, a drága „Én“ az parancsol, az rendelkezik, az uralkodik. Az eszközök megválasztásában, melylyel rut czéljának érvényt akar szerezni, nem nagyon válogat. Az aljas önérdek klasszikus, egyúttal megborzongtató példáival találkozhatunk az életben. Az anya, ki édes gyermekeit mérgezi meg, csakhogy haláluk által néhány forinthoz jusson, — ennél nagyobb bűn, ocsmányabb cselekedet nem kell. Az erkölcsi elfajulásnak non plus ultrája! Hányán vannak, kik szerényen j bár, de elégedetten élhetnének, de nem j érik be e kevéssel. Nagyra vágyik, irigyli, hogy annak a másiknak többje van, mint neki. Lelkét ez a gondolat marczangolja, gyötri, kinozza. Pénz, pénz, pénz! ez cseng szüntelenül a fülébe. Az egyik olyan fényes fogaton akar járni, mint a minőn az a másik jómódú jár; egyik egy-két fejős tehén után esedezik, mert szomszédjának van s neki nincs; és igy tovább. Természetesen nem áll tehetségükben tisztességes utón a vágyakat kielégíteni. Mihez folyamodnak? Mit csinálnak? A legtöbb esetben bizony nem olyant, hogy rá lehetne mondani, hogy a becsületesség határán belül történt. Az eszközök számtalanok. Az egyik csoport sikkaszt, hamisit, csal, lop, zsarol; a másik csoport fölgyujtja a házát, mely be van biztosítva, gyilkol, öl, mérgez. Aztán van esetleg — talán rövid, talán hosszabb időre — fényes fogat, ragyogó ékszer, elegáns ruha, fejős tehén, a mi kinek-kinek a vágyát képezte. Az önérdek sarkallja az embert és a „biztos siker“ reménye elhomályosítja, elvakitja; az utókövetkezményekre nem gondol, nem fontolja meg cselekedetét, a meggondolatlan lépés hova sodorja, tönkre teszi jövőjét, egész életét, megbélyegzett ember, erkölcsi halott. Mennyivel jobb megelégedetten élni, beérni azzal a csekélységgel, a mi van. Az egoistában, — ki nem egyenes utón járt, ki manipulált, rossz fát tett a tűzre s ily módon jutott valamihez, noha szerencséjére, avagy szerencsétlenségére nem tud róla a világ, — fölébred a lelkiistneret, megszólal benne, gyötrelmeket, kínokat szenved végig, de hiába minden kísérletnek, elaltatni nem lehet. Szegényen, de megelégedetten, szerényen, de boldogan élni. A kit a rut önérdek, hatalmába kerített, a nagyravágyás ördöge rabul ejtett, annak kint, fájdalmat okoz. Táplálni kell ezt a korcs gyermeket. Nagy igazság rejlik a költő e szavaiban: „Csak a szerénynek nem hoz vágya kint.“ Sehol sem bizonyult be annak a közmondásnak az igazsága jobban, hogy „a végletek érintik egymást,“ mint éppen az „Én“ kultuszánál. Mart hiszen az „Én“: az egyén. A mi az ember ténykedése, jelleme, müvei, az mind onnan ered. Az „Én“-ek képezik azt a nagy tömeget, a mely az emberiség, a társadalom az összes intézmények, az állam! gyűjtőnevek fogalma alatt értetnek. A mi jó, a mi rossz van a föld kerekségén, mind az „Én“-böl származik, Következik ebből, hogy az önzésben azon határig, a meddig a mások egoizmusára kártékony befolyással nem bir, a legnemesebb érzések rejlenek. Legmagasztosabbja: az ambiczió, ez a hatalmas rugó, mely az emberi találékonyság, a társadalmi és humanisztikus intézmények keletkezésének legfőbb kutforrása. Az önzés tehát, a mely ilyen alakban nyilvánul, feltétlenül javára szolgál a közéletnek is. Kétféle egoizmusnak külömbsége az eszközökben rejlik, a melyeket czéljainak elérésére használnak. Hogy milyenek ezek az eszközök, azt látjuk a törvényszéki esetek tárgyalásánál. A gazdasági munkások érdekében. A gazdasági munkások érdekében a földművelésügyi miniszter leiratot intézett a gazdasági egyesületek elnökeihez, melyben hivatkozva a legutóbbi szocziális mozgalmakra felhívja a gazdaközönség figyelmét arra a társadalmi tevékenységre, melylyel a munkaadó és a munkás közötti kapcsolatot czéltudatosan megerősíteni, a mozgalmak esetleges megújulását meggátolni s a birtokos és munkás közötti viszonyt bizalmasabbá tenni lehet. Eme módozatok megismerése úgy a birtokosok mint a munkásoknak is érdekében állván ismertetjük a miniszteri leiratnak erre vonatkozó irányelveit a következőkben : Egyénenként, az emberséges bánásmód, a munkás megbecsülése, a jóindulatú tanácsadás, a szükségben való megsegítés által bizonyára minden gazda hozzájárul a jelzett czél eléréséhez, — ámde ezen felül kívánatos az is, hogy a saját munkásaival való érintkezésen kívül minden gazdálkodó foglalkozzék a községboli munkásosztálylyal is, mert a saját munTARCZA. Temetek . . . temetek . Temetek, temetek Virágfakadáskor, Rózsák közepébe Emléked temetem S szivem sajog, gyászol. Nincs halotti ének, Gyászoló zsolozsma, Vig dalt zeng a madár, Mégis az arczomat Sülő könnyem mossa. Mosolyog a kék ég, Enyhe szellő lendül, Csak itt a szivembe Gyászosan, szomorún Halotti dal zendül. Csak itt a szivembe Borong sötét felleg, Sok mosolygó álmot, Édes bus emléket Zokogva temetek. Temetek, temetek Virágfakadáskor, Rózsák közepébe Emléked temetem, Szivem sajog, gyászol. Vári Olvaszthö Ferenci. Ez is házasságtörés. Ctimes orvos felesége magánkívül volt. Zavart, önmagából kikelve, megrémülve, mintha most esett volna le a felhőkből. Miért? Egészen egyszerűen. Minden asszony az ő helyén éppen ilyen konsternált lett volna. Szeretetteljesen foglalkozott férje ruháival és — amit a derék Juliska, a szobacziczus sohasem tett — kifordította 1 és megtisztította a zsebeket. Es azóta magánkívül Gimes orvos felesége. A zsebekben ugyanis levelet talált, egy kis levélkét, csinos aranyszegélyü papíron, illatos és kedves, valóságos biliét doux-t. Az irás rossz, a helyes irás sein erénye, de a levél Írója színésznő és színésznők általában pongyolán írnak, — színészek is. A levél, melyet Gimes orvos felesége annak a télikabátnak a zsebében talált, igen aggályos, olyan levél, minőt nem kap férfi, ha négy év óta nős, fele-1 ségének minduntalan hűséget esküszik i és amikor exkurziókra semmi mentsége sincs, mert íelesége igéző és kívánatos! I es alig huszonnégy éves. Mit akar még? Más kalap alá tar-! i tozik hogy az asszony „jó párti“ volt,: de eivegre ez a körülmény is hozzájárulhatott volna, hogy a férjt hűségre köte- j lozze. tehát levélke egy színésznőtől! És mit irt benne? Szóról-szóra a következőket: Kedves doktor! „Ma este elvagyok foglalva, csak negyed tízkor leszek szabad, várjon a kocsival a színpadi kijárónál. Hálás köszönet a küldött virágokért, melyeket éppen most kaptam meg. Szívélyes üdvözlet. Viszontlátásra! Lili.“ Egy ösinert diva neve. Gimes orvos felesége magán kívül volt és nem ok nélkül. Hogy jön ehhez az ő férje, ez a Tartuffe. Kétségtelen, van „valami összeköttetése“ ezzel a kendőzött komédiás hölgygyei! monologizált a haragra lobbant feleség — igazi, valóságos légyott; érte fog jönni a kocsival, kétségtelenül két- fogatuval, holott máskor a zsugorit játsza, sőt azt állítja, hogy a közúti vasutat is lehet használni, anélkül, hogy annak a veszélynek tenné ki magát az ember, hogy ruháit leszakítják, tyúkszemére lépnek és a legközelebbi szoczia- lista az utczán gorombaságokkal trak tálja. És még a virágok is! Nem is emlékezhetett,, mikor hozott neki legutoljára virágokat, az az ő drágalátos férjének, régen nem jutott eszébe — dehogy egy színésznőnek adjon virágokat, arra már igenis gondolt. Lehetetlen lett volna levelet találni, mely férjének sötét, csábitó, házasságtörő lelkét kétségtelenebből leleplezhette volna., A nyomorult ! És a mi a legrosszabb, ilyen felfedezéseket titokban kell tartani, bármi lesújtok is, mert még borzasztóbb, ha másokat beavatnak, mégha mindjárt a legközelebbi rokonok is. A megcsalt asszony elég okos volt, hogy bánatát senkivel se tudassa, uralkodott magán és úgy tett, mintha rnit- sem látott volna, de bensejét a bosszú vágya emésztette, az az égő vágy, hogy megbüntesse a hűtlent. Majd ezt, majd azt tervezte. Sem- mitsem talált elég alkalmasnak. Az egyik mód borzalmasnak, a másik koczkázott- nak, gyerekesnek, színpadiasnak, durvának vagy tragikusnak tetszett neki. Megfontolásának eredménye az volt, hogy a bűnössel leplezetlenül beszéljen és turpisságát nyíltan szemére lobbantsa. S igy is történt. Gimes orvosnak nem kerülte el figyelmét, hogy felesége szivét nehány nap óta nyomja valami s hogy közeledik a vihar. De mi okból, miért? — Nem akarsz ma színházba menni ? kérdezé, egy délután feleségét, legelőbb is szórakoztatni és felvidítani akarván őt. Az asszony gúnyosan kaczagott. Könnyű volt a beszéd fonalát tovább szőni. — Szinház — kiáltott föl — köszönöm, nyakig vagyok a színházzal és mindazzal, a mi vele össze függ. — Hogy-hogy? — Képmutató ! — Leona, elment az eszed?
