Nagy-Károly és Vidéke, 1899 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1899-07-27 / 30. szám
XVI. évfolyam. Nagy-Károly, 1899. julius 27. 30-ik sz TsuxssLcLsblzr^O-i-. szépiiooLsuli^ii és iszran-eretterjesztő Ixetilarp. NAGYKÁROLY VAROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE V Megjelen minden csütörtökön. Emlékezet Petőfire. Folyó julius 30-án fogja a nagykárolyi Kölcseykör e vidék hazafias polgáraival a tisztelet adóját hazánk egykori nagy költője s a magyar szabadság vértanúja Petőfi emléke iránt, ki juh 31 -én a magyar haza szabad- ságharczában Segesvárnál elvérzett, — az erdödi vár falai közt, hol a nagy költő lángszivében a szerelem első hajnala felderült, — ünnepélyesen leróni. Petőfi sirját nem jelöli sem fa, sem kőoszlop, ö neki nincsen is sirja magának, együtt alussza a nagy álmot s együtt porladoz a hősökkel, kik Segesvár terén 1849. jul. 31-én a végharczban elestek, de azért az ö emlékét nem homályositja el sem tér, sem idő, inig magyar szó zeng a kárpátok között s a négy folyam mentén. Méltó azért, sőt kötelessége minden magyar embernek szent kegyelettel megünnepelni a nagy magyar dalnok s a nemzet szabadsághösének s vértanújának emléknapját s feleleveníteni mindazon legapróbb eseményeket, melyek az ö ifjúkori életpályájára bár halvány, de mégis némi világosságot derítenek. És nekünk, nagykárolyiaknak ez a megemlékezés annál szentebb kötelességünk, mert Petőfi itt Nagykárolyban nem egyszer fordult meg s akkori megjelenése, örökké fog élni emlékezetünkben. Igaz, kevesen élünk már azok közül, kiknek öt látni és ösmerni szerencsénk lehetett; de énnekem, ki ötét a negyvenes évek elején már — mint tanuló — Debreczenben jól ösmertem, az ö egész lénye maradandó benyomást hagyott emlékezetemben. Az ö hallgatag, magába zárkózottsága most is előttem lebeg, midőn Debreczenben a főiskolai önképzőkörben megjelent, s mint kezdő költőt a negyvenes év elején, — ki gyönyörű költeményét, „A virágnak megtiltani nem lehet,“ éppen akkor teremtette meg, — felkértük a szavalásra, ki magát mentegetve, a kérést szerényen visszautasította. Itt Nagy-Károlyban akkor találkoztam vele, mikor 1846-ban Szendrei Julia, Téréi M. barátnéját egy megyei gyűlés alkalmával meglátogatta. Nagyon szép idő volt. A két virágzókorban lévő leány reggel tiz óra tájban, — hol a leányipariskola most épül, — kikönyökölt az ablakon. Én a megyei gyűlésre menve Petőfi Sándort és Riskó Ignáczot a két lyrikust és Obernyik Károlyt a dráma költőt az ablak alatt találtam. Mit beszéltek nem emlékszem reá, csak azt láttam, hogy vígan csevegtek, kellemes lehetett a találkozás. Együtt mentünk a megyeházhoz, Petőfi és Obernyik egyszerű polgári öltözetben, mindenik kezében akkori divat szerint, félméteres forma kurta vastag pálcza, Riskó Náczi aljegyzőn, habos selyem attilla volt. A könyök-utcza felül beléptünk egy deszka padlásos alacsony ideiglenes gyülésterembe, hol az asztal jobbján az ellenzék sorai közt állottunk meg. Az elnöki széket Szerdahelyi Pál föispáni helyettes (administrátor) foglalta el, a ki e hivatalra a Metternich kormány által az 1846-ban neveztetvén ki, ugyan ez év szept. 7-én foglalta el administrátori székét. Miről állott a tanácskozás ? —régi idő, — részletesen reá nem emlékezem, csak annyi jut emlékezetembe, hogy az ellenzék iszonyú támadást intézett az adminisztrátor ellen, s az absolut bécsi kormány eljárását a magyar nemzet ezeréves törvényeivel ellenkezőnek állította; inig másfelől a konservativ párt az adininistrátort erélyesen védelmezte. Petőfi kurta botját szorongatva összeránczolt homlokkal, ingerült türelmetlenséggel hallgatta a tanácskozást s kevés idő múlva a teremből Obernyikkel együtt eltávozott. Ekkor irta azon nevezetes költeményét: „Hát, e teremben hang- z á ll a k egykor, szent szavaid óh Kölcsey. Én Petőfivel az életben többé nem találkoztam. Petőfi nemes és szabad lelke a csuszást-mászást megvetette, mit a fent idézett költeményében elég drasztikusan ki is fejezett. Ő nálla a haza és szabadság szerelme egy volt, e kettőt dalaiban egymástól elválasztani nem lehet; ezért irta e jeligét költeményei homlokára: „ Szabadság, szerelem ! E kettő kell nekem, Szerelemért feláldozom E letemet, Sza bad Ságért feláldozom Szerelmemet,. A haza és szabadság szerelme prófétai látással állította képzelődése elébe a csatát s a tért, a hol el fog esni. Azért énekli az akaraterő és a lelkesedés hangjával : .. Ott essem, el én A harcz mezején, ..Ott folg jón az ifjúi vér ki szivemből! S ha ajkam örömteli végszava zendül, Ott nyelje el azt az aczéli zörej, A trombita hangja s az ágyudörej: S holt tetemen át Fújó paripák Szag o ldjanak a kivivott diadalra S ott hagyjanak engemet összetiporva !" E szerelem és szabadságért lángoló szivet a muszka lándzsa átdöfte, a drága vér kiomlott, de a költőt j megölni nem lehetett, az ö dalai egy örök forrása lett a nemzetnek, melyekből epedö lelke századok múlva is meríteni fogja a szabadságot és a szerelmet. Hadd hangozzanak vissza azért az erdödi vár romjai, jul. 30-án a Petöfy ifjú korának szerelmi dalaitól, hadd röpüljön a nemzet áldása a hős jeltelen sirja felé, a kiért dalolt és a kiért meghalt! Asztalos György. TARCZA. Petőfi emlékezete. I. Miként neki — Nem volt olyan szép sorsa senkinek, Határtalan Kegyelték a boldog istenek: Mert ötét az a nagy szerencse érte. Mi szép dicső volt, hogy mind tol nem élte . . . Mit álmodott, Vagy csak sóhajként tört fel ajkain, Való lett mind Már ifjúsága legszebb napjain : A erét a fénylő hír szárnyára vette, Es büszkén szállott a világba vele...! Még egyet kért, Egy vágya volt még s az is teljesült : Mert hossza kín S életének terhe rá nem nehezült: De mint oliájtá: száguldó paripák A szent szabadság harczán összetiprák...! II. Anule szép dalai el nem mosódhattak: E riongó hangok elmúlt zivatarból, Sok szinü virágok régi szép tavaszhói, Amazok még zúgnak, ezek illatoznak...! Idő sírkövére Írhatnak ezreket, Az ő dalainak nem leszen halála: Mert a szerelem s a szabadságnak (Urna Szívből és e földről soha ki non veszhet...! III. Hogy ha nincs sirhalma és felette jelző, S ottan pariik ő is a mezőn valahol: Ott kell öt keresni, hol a leybusabban S a legszebben zengő fülem ile dalol... / Hát ha csalogány lett az ö leikéből is, Es folytatja a dalt, melyet egykor kezdett: Ama bűbájos dalt haza — szabadságról, Melyet úgy imádott, melyért elvérezett. Mit mondok, csalogány lett bátor leikéből ? í Hogy ne tudjon mást, mint sírva nyögdéeselni: | Inkább lett zivatar, hogy zúgva felköltse Hős öreg barátját uj csatát kezdeni ... ! \ Szegény Petőfi! hányszor siratá \ Dalaiban a szeretett hazát, ! Fgy tetszik-, mintha most is látni még \ A rágok pergett könnyeknek nyomát. . . ! Pedig dicsőbb, szebb volt az ö kora. | S ha még az is fakasztott könnyeket: ! Aliként dalolna és mit tenne most, Ha látná igy e görnyedt nemzetet. . . ! V. Am vissza nem jön ö soha, Mind hasztalan reméltetek: t Ha nem esett el a csatán, Felragadák az istenek. . .! Bármint legyen, bölcsen van igy, Mert hogy ha minden elveszett : Akiért rajongni méltó volt, E földön ö nem élhetett! __' VI . De él az örök hír bérczének oromján, S onnan néz le búsan a kedves rónára.. . Baljában a lantja, jobbjában a kardja, S meyzendül a lantja, megvillan a kardja Ha vész árja zúdul szeretett honára ...! Dénes József. Esküvő napján. Irta.: Jancsó G-yala. Ahány ház, annyi szokás... Már — teszem — Bálában régi szokás szerint úgy mulatnak a fiatalok, — hogy mindkét nemből összegyűlnek a „kis- cl o in b“-on és kinyújtott karokkal lánczba fogóznak, aztán dalolva hol jobbra, hol balra mozognak, mig végre a nóta farkán ki-ki párja derekához nyúl — és mind egy szálig tánczra perdülnek. A táncz kurta, mint épen a hozzá való nóta. A végén persze mind a kettő újból kezdődik. Az a kisdomb a kastély és a plébánia közt terül el inkább, hogysem emelkedik. — Azonban rendszerint csak vasárnap délután népesedik be, mikor vége a vecsernyének ... ... A természet a tavaszból éppen a nyárba kapott. Az ég kék kárpitján még egy tenyérnyi felhő se látszik. A nap pedig áldozóban van és mosolyogva tekint vissza a nyugati hegy ormáról.... Az anyányi lányok övig érő haj fonatán tarka pántlika libeg. Himbáló csípejükön kurta szoknya, a minek a szélét színes szallagok fodrozzák körül. Fehér ingvállukra mélyen kivágott lájbi simul és e felett rikító szinü nagykendő húzódik a kalárissal körülfont nyakról alá egész a derékig. Karjukat szabadon hagyják ; meg is tetszik azon a nap, a szél nyoma, mert hát barna bőre sehogy se tud kibékülni a ráboruló buggyos patyolattal. Arczuk, mintha csak úgy lehelték volna oda, oly piros oly vidám : akár a hasadó hajnal. Hát a legények? — no már ezek gömbölyű fejére pörge kalap borul, — nem is legény, akinek darutoll vagy árvalány- haj nem parádézik a kalapján. Piros-posztó mellényükön meg úgy ragyog a tulipánvirág formájára rakott sürü — aczélgomb- sereg, mintha épen ezüstből volna. — Bor- juszáju ingujjok pedig akár csak a széltől lengetett zászló, olyan módra ússza a levegőt. — A kurtára szabott széles gyolcs gatya rojtja elfedi a magas szárú csizmát, melyen kevélyen peng a taréjos sarkantyú. Szájukat kunkorgós kis bajusz árnyékolja, — honnan szilaj kedvvel tör utat a fülbemászó — magyar nóta. Most épen azt a nótát fújják : „Hajlik a meggyfa nagy az árnyéka, Alatta nyugszik barna leányka" ... Mire odaérnek, a hol a dal azt mondja : „Ezt szeretem ezt kedvelem, Ez az én édes kedvesem" . . . Előfizetési árak: Egész évre 4 írt. | Negyedévre I frt. Félévre . . 2 frt. j| Egyes szám 10 kr Községi jegyzők és tanítóknak egész évre 3 frt. Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: Deák-Ferencz-utcza 40. szám. (A római kath. elemi iskolával szemben.) Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilttér sora 15 kr. Bélyegdij minden beiktatásért 30 kr. Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Kéziratok nem adatnak vissza.
