Nagykároly és Érmellék, 1914 (5. évfolyam, 1-17. szám)
1914-02-21 / 8. szám
8-ík szám. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK 3-ik cldí I. Színi központ legyünk-e, — vagy mellékállomás? A szenzáció erejével ható váratlan ajánlattal lepte meg Szatmár a mi szinügyi bizottságunkat. Átirt, hogy Nagykároly város csatlakozzék vissza Szatmárhoz, hogy ismét közös szini-kerületet alkossanak. Szatmár lenne a téli szezon központja, Nagykároly a nyári szezon központja. Ennyi az ajánlat. Hassa meg az átirat u. n. meleg hangja azokat, akik gyöngédebb kedélyekkel, befolyásol hatóbb elhatározó erővel rendelkeznek, mi megpróbálunk belehatolni a kérdésbe, megpróbáljuk mérlegelni az ajánlat előnyeit, mielőtt bele nem mennénk az alkuba. Peregtessiik le a hosszú .filmet, melyet a Szatmárra! közös színi életünk idejéből s azóta vett fel emlékezetünk. Elég lesz, ha a kalandos mozi darabból csak a felvonások címeit említjük meg tájékoztatónak. „Csonka szezonok Nagykárolyban.“ (Elkeserítő.) „Heves bevonul, Heves kivonul.“ (Természetes.) (Hál* Istennek már múlt idő!) „Károly(ka) sohse kap újdonságot.“ (Humoros.) „A színészek lekomáznak a színpadról.“ (Nevettető.) S igy ment ez tovább. Az egész „változatos“ és elkeserítő emlékezetű műsor. Végre meguntuk a lealacsonyító bánásmódot és ott hagytuk Szatmárt színészeivel együtt. Nagykároly külön szinikerületet alakított maga körül, melynek ő a középpontja. Szatmár tovább boldogult a maga színészeivel, azaz hogy nem boldogult. Ezt mutatja, hogy felmondott Hevesnek s most más direktor után nézett. Nem szólunk bele a dolgába, csak épen megjegyezzük, hogy a felmondott direktor által ajánlott Kiss Árpád, dunántúli színigazgatóval kötötte meg a szerződést. Nekünk a legkevésbbé sem volt okunk megbánni a Szatmárral való szakítást. Városunk sokkal nlvósabb színi élethez jutott általa. Tödül őt kereste. Mértföldeknek tetsző lépések, századoknak tűnő pillanatok alatt nem tudott nyomára jutni, tgy ajtót önkéntelenül berop- pantott, de ugornia kellett, mert csaknem sarkában volt a tűz. A szoba minden zugát különös borongó sárga fény töltötte meg, mintha narancsszin üvegen át nézné az ember. A kárhozaíos színek glóriája egy fehér nyoszolya dagadó párnáin tükröződött vissza. Nyilt szemmel, tehetetlen mozdulatlanságában feküdt ott Tilda. Az állom akkor rebbent ki a szeméből. Meglepetés nélkül látta, mint borul föléje Róbert. Hiszen az, a kire abban a pillanatban gondolunk, nem jön váratlanul. Csak halk mosollyal üdvözölte szerelmesét. — Meneküljünk ! — szólt Róbert és szava úgy hangzott, mint akarat, a melyet úgy látszik, magával vitt és visszahozott a nőnek. A párnák, takarók szentélyéből kivágta a gyönge leánykát, a ki regemett, pihegett a karjai közt. Mint valami megvalósult álmot tartotta ölében, de ujjongó boldogságába belerivalgott a veszedelem, a halál kürtje. Hirtelen az ablak megrepedt és vakitó fény, meg izzó ár hömpölygött be rajta. Az ajtó mögött csöndesen dübörgött, türelmetlenkedett a lángtenger. Mindketten csaknem egyszerre sejtették meg, hogy végük van. Menekülésre már nem is gondoltak. Egy pillanatra megdermesz- tette őket a közel halál képe . . . Megölelték egymást mint két láng, a mely az imént még holt, amorf test volt. Egy csók, egy ajk forrasztotta őket össze örökre. Megszűnt minden külön érzésük és lánggal váltak, lánggá. Róbert egyetlenegyszer és utoljára éles sajgást érzett, de nyomban, mintha puha ir, mintha valami lágy, hüs csillapító olaj hegesztette be volna fájdalmát. Ez a szelidség nőnemű volt, de nem volt test, hanem más valami, nevén nevezhetetlen, ismeretlen. Egy sejtelem a vak jövőből. rekvő direktorunk megbecsülte a város közönségét, minden erejét arra fordította, hogy a szezont uj darabok bemutatásával legye értékessé. Figyelmességének középpontjában a mi városunk állott, ide koncentrálta minden erejet. Szatmár a szakítás után egy darabig adta a jóljártat: Világvárosi hangnemben beszélt a maga színi életéről,- mig el nem következett az elkerülhetetlen. Nem tudott elég erős alapot adni a színészetének. A gárda évről-évre gyengült, a direktorból kiábrándult a város és — felmondott. Most pedig leereszkedőleg nyújtja a jobbját Nagykároly fele. Ez a jobb azonban mintha segítséget kérő jobb volna? Nagykároly város ereje és segítsége kellene hozzá, hogy a szatmári színészet kátyúba akadt szekerét kisegítse. Nagyon természetes, hogy ez a segítséget kérő átirat bizonyos „meleg“ hangon van megszerkesztve, mint olyan, amelyik lágyítani akar. Hiszen követelni nem is lehet efélét. A mi szinügyi bizottságunk ingadozott is. Azonban a jog- és pénzügyi bizottság más álláspontra helyezkedett. A szinügyi bizottságtól eltérőleg olyan javaslatot terjeszt a képviselőtestület vasárnapi közgyűlése elé, hogy ne csatlakozzunk Szatmárhoz, azonban a szini szezon határidejében azt a változtatást tette, hogy a 3 hónapos szezon helyett november- decemberben egy kéthónapos és májusban egy egyhónapos szezonra jöjjön el a társulat. És erre a téli 2 hónapra kilátásba is helyezi a fűtés elengedését. Így hát külön kerület maradunk a régi társakkal. A szolnok-dobokai főispán, Bethlen Balázs át is irt, hogy a szini kerület városai március hó 4-én városunkban óhajtanak összeülni szinügyi gyűlésre. Mind a mellett, hogy igy a város méltányosan oldja meg a szini kérdést, nem fog ártani, ha a múlt tanulságainak szem előtt tartásával megnézzük, hogy mit is ajánlott fel nekünk Szatmár? Azt, hogy ő lesz a téli szezon székhelye, Nagykároly legyen a nyári szezon székhelye. Legyen szabad itt. egy kis hasonlatot megkockáztatni. Olyan lenne ez a mi „nyári központ“ hivatalunk, mint mikor a naccsága nyáron elmegy fürdőzni s a szobalány a hátrahagyott ruhatárból kipáválkodja magát. De mikor visszajön a naccsága, az igazi, akkor a szobalány kiskiráiysága véget ér s úgy kiunat- kozhaíja magát egész télen, akár egy hamupipőke. A színház igazi szezonja a tél. Ezt mindenki tudja. Nyáron a társulat is nyári. Akárhogy is mondják az érdekeltek, hogy az épen olyan ; jól tudjuk tapasztalásból. Ott van az éremnek a másik oldala is. Ha Nagykárolynak sok egy három hónapos! szezon egy végtében s ezért jó lenne, ha két részletben, felét télen, felét nyáron adná le a társulat, akkor is a mi társulatunk adja ezt. Ne pedig úgy, mint régen, hogy mikor Szat- máron már nem ment, a társulat átrándult hozzánk s az ott elkoptatott újdonságokat lemérte itt is, részletekben; (Károlyka sohse kapott uj nadrágot.) Nekünk soha sem volt okunk egy percig is bánkódni, hogy külön kerületté alakultunk. Neményi direktor működése ellen sem lehet semmi kifogásunk. Ellenkezőleg, ő hozta a legnagyobb áldozatot, hogy Nagykároly magas színvonalú szini élvezethez jusson, mert mindenkor olyan erőket szerződtetett, akik ezt megvalósították. Mind a 3 éven keresztül olyan tagokat szerződtetett, akik innen csak magasabb helyekre kerültek, ami a legvilágosabban mutatja azok kiváló képességeit. Az csak nem lehet főbenjáró baj, hogy most hiányzik két kóristanője. A nívós játék igazán nem ezeken fordul meg s akiken megfordul, a többiek, : elsőrendű erők. Mellékesen tudomásunk van j róla, hogy egy kóristanője beteg, egyet kizárt a sziniegyesület, a másiknak most folyik a kizárási ügye. Ez pedig olyan pech, hogy szezon időben nem igen van módjában egy direktornak sem kóristát kapni; különben is országos hiány van nőkóristákban. Újdonságai oly frissek, hogy rendesen megelőzi vele a környék városait. Az idén is volt olyan darabja, melyet a pesti bemutató után két hétre már adott. A Támlásszék 10-zel, a Kiskirállyal megelőzte Szatmárt Egy színigazgató működésének elbírálásánál pedig csak ez lehet a szempont. Az, hogy az anyagi viszonyai megrendültek, nem ellene, hanem szintén mellette voksol: ez is azt mutatja, hogy áldozott erre a kerületre. Különben is az egész országban, Szatmáron is, ilyen „megrendítő“ szelek fujdogáltak a színigazgatókra az elmúlt rossz évek alatt. Csak a valóságot állítjuk azzal, hogy a város közönsége szereti Neményi direktort és méltányolja munkálkodását. Ezt mutatta a közönség viselkedése a direktor legutóbbi színpadi szereplésekor, a Szabin nők elrablásá-ban, mikor minden egyes megjelenésekor éltette és megtapsolta. Bátran állíthatjuk, hogy ez a tap§ nemcsak a játéknak, hanem főleg a direktor személyének szólt s a közönség ragaszkodását fejezte ki a direktor iránt, akinek a szinügyi bizottságnál, illetve a képviselőtestületnél szereplő ügye akkor már közismert volt. SZÍNHÁZ. Kis király. A társulat egyik legtevékenyebb tagjának, a sokoldalú és mindenben erős Ma- rossy Gézának volt jutalomjátéka a szombaton bemutatott Kis király. A közönség zsuffolásig I töltötte meg a színházat. Kétszeres vonzó erő vitte: az ujdoság és a közkedvelt Marossy jutalmazása. A szerep, melyet a darabban játszott, kétségkívül egyike legjobb szerepeinek. Sokoldalúsága ép annyi, mint az ő sokoldalúsága. A kis király vig legény, de a darab végére nagyon is szomorú lesz. Táncol is, meg énekel is, végül mélabus, nem annyira a mondani valóival, mint inkább a puszta megjelenésével hat, mely előkelő és szomorú. A Marossy egyénisége és tudása pompásan illett ehez a szerephez. Szép játékáért a közönség zajosan éltette. Jutalmazására virágokkal és babérkoszorúval lepték meg. A darabban szép sikere volt még Bródy Irénnek, mint az énekesnőnek, továbbá Szige- thynek, Tombornak és Váradynak. Szigethy a marsai szerepét bensőséges érzéssel, hűséggel játszotta. Tombor Olga a Zozó ballerina szerepében, Várady mint szélhámos csavargó igen eleven, tetszetős alakítást produkáltak.
