Nagykároly és Érmellék, 1914 (5. évfolyam, 1-17. szám)
1914-02-14 / 7. szám
V. évfolyam. Nagykároly, 1914. február 14. 7. szám. Nagykároly és Érmellék k Nagykárolyi Kereskedő társulat hivatalos közlönye, SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: I Főszerkesztő: DR. VETZÁK EDE. Nagykároly, Széchenyi-utcza 20. szám. I Felelős szerkesztő: Főinunkatárs: („Kölcsey-nyomda r.-t.“) DR. BORODY DEZSŐ. DR HEGEDŰS ISTVÁN. ^ Hirdetések szintén ott vétetnek fel. j#s-| Laptulajdonos: KÖLCSEY-NYOMDA R.-T. Nyilttér sora 50 fillér. dog- megjelenik minden szombaton. -3*$ A LAP ELŐFIZETÉS! ÁRA: Egész évre . Fél évre . . Negyed évre Egy szám ára 8 korona. 4 korona. 2 korona. 20 fillér. Alku. A napilapok rovatából egy hirt kapunk ki, amely szerint a kultuszminiszter és az államtitkár a szamosujvári és a nagyváradi g. k. román püspökökkel és a baiázsfalvi g. k. román érsekkel tárgyaltak a kultuszminisztériumban, a hajdú- dorogi g. k. magyar püspökség sorsáról. Igen, a legszomorubb értelemben vett sorsáról. Mert bizony csak háttérbe szorítását láthatjuk ott a magyarság érdekeinek, ahol az egyetlen magyar g. k. püspök távollétében tárgyalnak 3 oláh egyházfővel a magyar g. katholikusság sorsáról. A három oláh püspök részvételéből gondolhatjuk, hogy olyan a tárgy, mely őket is érdekli, de az egyetlen magyar püspök távollétéből azt gondolhatjuk, hogy egyáltalában nem érdekli a magyarságot. Miről is folyt hát a tanácskozás ? A hajdudorogi g. kát. egyházmegye re- videálásáról. Kit érint ez a dolog a legközelebbről, ha nem a dorogi püspököt, kinek testéből való hús és véréből való csöpp kell, hogy legyen minden egyház- községe. Ezt vágják, ezt csapolják az ő tudta és beleegyezése nélkül. Ha ő nem tud róla, hogyan tudhatnánk mi egyebet, mint amit "a napilapok hírei hoznak. Ezek szerint veszélyben a g. k. magyarok sorsa. Oláh hit- sorsosaik, illetve a vezetőségük, nem azt akarja, hogy a magyar nyelvű g. k. hivő magyarságának érintése nélkül gyakorolhassa vallását, épp úgy, mint az oláh nyelvű hivő. Ha ezt akarnák, önként át kellene adniok magyarnyelvű híveiket az uj egyháznak, a magyar egyháznak, akkor még némikép jogos is volna vissza- kivánni onnan az oláhnyelvü hivőt. Ök azonban ragadozó politikát követnek: „Ami a tid, ne hagyd; a másét pedig vedd el.“ Nekik visszakellenének a magyar egyházmegyébe jutott g. katolikusok, de az ő hatalmuk alatt ainylő magyarokról, azokról nem beszélnek. Amint hírlik, a tárgyalások a körül forognak, hogy azok a hitközségek, melyeknek fele oláhnyelvü, visszacsatoltas- sanak a régi, tehát oláhnyelvü egyházmegyékhez. Arról azonban külön gondoskodás történne, hogy az ebben élő magyar hivők magyarsága ne szenvedjen csorbát. Na ez igazán szép kegyelem saját hazánkban. Meg vagyunk hát mentve, nem veszik el a magyarságunkat. Ez a nevetségig képtelen helyzet meg sem érdemli, hogy vele foglalkozzunk, de csak a megbízhatatlanságára mutatunk rá, mikor kérdezzük: „hogyan is lesz hát az?“ Lesznek községek (azaz lennének), melyek ólán pap és oláh püspökség alá tartoznának és egy nagy része, talán fele is, magyarnak érezné és vallaná magát. Az oláh pap pedig felügyelne, hogy „magyar nyeivü hivei magyarsága csorbát ne szenvedjen.“ Ebben a munkában segítségére lenne neki a kurátortól a dászkelig minden „belső“ ember. Igazán szép kis munka volna. így megőrizné a róka is a tyúkot. De megálljunk. Szemelvénynek elég ennyi is a jövőről, az oláh ábrándok világából. Itt másról van szó. Tudniillik el van tévesztve a sorrend. Mert néminemű sorrendet meg kell állapítani arra az esetre, ha egy g. k. egyházközség kevert anyanyelvű. Mondhatjuk úgy, hogy vannak benne oláhok és magyarok, vagy úgy, hogy magyarok és oláhok. Talán nem leszünk vele szerénytelenek, ha a főtisztelendő oláh egyházfők szép prepozíciója mellé oda helyezzük a mienket is. Az olyan egyházközségek, melyeknek hivei kétféle anyanyelvűek, helyeztessenek a magyar g. k. egyházmegye, illetve püspökség alá és gondoskodás történjék, hogy az oláhnyelvü hívek oláhsága el ne nyomassák. Így fest a két kép, mely párja egymásnak. Igazán nem tudjuk belátni, hogy mennyivel bizzunk mi jobban az oláh- ság pártatlanságában, mint ahogy biz- hatik az a magyarságban. Bízzák ők magukat arra, hogy a magyar püspök fennhatósága alatt éljék a maguk életét, amenyiben az külön élet. Ez a fennhatóság egyúttal az állam fennhatósága is volna, melynek legteljesebb atyai párA királyné sarui. Irta: Sas Ede. I. XIII. Ramszesz, Egyptoni nagyhatalmú uralkodója, Amon-isten különös kedvence, gyönyörű nyári nap alkonyán elhagyván luxori palotája fényes márványcsarnokait, sétálni ment a Nilus partjára. Az áldásos folyam, a Fáraók birodalmának megtermékenyítője, elvégezvén szokásos tavaszi áradását, immáron visszatért medrébe s partjain, a legkövérebb, Iegdusabb természetet hagyta. A sötét szikomorák és tamariszkok fenséges lombjai között az üde kajszinbarack és a buja gránát-alma fái disz- lenek, megrakva gyümölccsel oly gazdagon, amiképpen meg van rakva ékszerekkel egy meghódított tartomány adószedőjének felesége. A szent folyam hullámai csodaszép lótuszvirágokat ringattak, amelyek már bontogatni kezdték a rózsafehér, gyöngéd keblüket a hold sugarai számára. A papirusz-nád között hűvös esti szellő suttogott s ez az enyhitő lehelet igen jól esett XIII. Ramszesz gondoktól izzó fejének, amelyet egész nap úgy telebeszéltek bölcs vallásaikkal jeles tanácsosai, a papok, hogy csak úgy zúgott belé. Azonban őszentsége — így cimezték tudvalevőleg a Fáraót — ezen sétájának nemcsak az az egészségügyi oka volt, hogy a papok bölcsességét fejéből kiszellőztesse, hanem másik, fontosabb, de igen hamiskás szándék vezette őt a draga folyam csobogó árja mellé. A király jól tudta, hogy Thebae bájos menyecskéi és virágzó szüzei estenden járnak a Nílushoz, megmeriteni a kőkorsóikat az istenáldotta hullámokban. Saruikat levetik, ruháikat felemelintik, úgy gázolnak bele a vizbe, testvéreik, a szépséges nimfák közé; s még nem volt rá eset, hogy valami kegyetlen kro- kodilus egyet is elragadott volna közülök — azokat is megigézi ennyi bübáj. Azután vállra emelik a szinültig telt edényt és délcegen mennek haza; hamvas, de izmos válluk csöppet sem görnyed a teher alatt, széles csípőjük ritmikusan ring és fölemelt födetlen karjuk vakiíóan csillog az alkony sugaraiban. A király ilyenkor int a lybiai rabszolgáknak, hogy legyezzék őt erősebben, mert hallantékai a szét- repedésig lüktetnek a forrongó vértől . . . Mert hát XIII. Ramszesz Mijamum magasztos őse, a hóditó I. Ramszesz, a vad kelták megalázójának harcias erényeit ugyan teljes mértékben örökölte, de azért szivében a gyöngédebb érzelmek iránt is nagy fogékonyság lakozott s mig Rha, a nap Istene, számtalan dicső haditettére font glóriát, addig Tóth, a hold istene sok pikáns kalandja elől volt kénytelen a Fáraó iránti diskrét tiszteletből a fellegek mögé vonulni . . . Történetünk kezdetén tehát a XX-ik egyp- tomi dinasztia megalapítója, aki a lélekvándorlás tanai szerint pár ezer évvel később XIV. Lajosban ébredt föl újra, ismét a szokásos látványban gyönyörködött, kitartóan megvárván, mig az utolsó szűz karcsú körvonalai eltűntek a láthatárról. Messze, a láthatáron, a legnagyobb gulaépitő királynak, Kheopsznak óriási emlékei magaslottak, árnyékukat a pusztára vetvén. Oldalán volt egyik legbizalmasabb embere, Amenefo, aki azt magyarázta neki, hogy a Ni- lás egy helyen sohasem akar kiönteni, valami ármentesitö társulatnak kellene hát engedélyt adni, hogy épitsen ott egy védgátat: a folyó akkor kiáradna. A király azonban rá se figyelt tanácsosa szavaira, hanem földbegyökerezett lábakkal állott meg a viz partján és szemeit merően egy pontra szögezte. — Látod? — vonta magához hirtelen a minisztert köntösénél fogva. — Mit lássak, óh Nektit Seti fia ? Csak bölcseségedet látom, amely alkonyat után is napként ragyog . . . — Bókjaid most nem érdekelnek — felelte őszentsége — engem csak az a két drága jószág érdekel, amelyet Egyptom legszebb tündére felejtett a parton . . . A miniszter odalépett s ő is észrevette a két gyönyörű kis sarut egy papirusz-bokor tövében. Valóban nehéz volt azokat észrevenni, oly picinyek valának. Saruk, amelyek jobban hatnak fölgyujtott képzeletre, mint a legerősebb ciprusi bor tüzlelke. Amelyek láttára az ember repeső vágva rögtön elkezdi építeni a bájos alakot, akinek lábacskáira a cipócskék ráillenek.
