Nagykároly és Érmellék, 1913 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1913-02-22 / 8. szám
IV. évfolyam. Nagykároly, 1913. február 22. 8. szám. Nagykároly és Érmellék Á Nagykárolyi Kereskedő társulat hivatalos közlönye. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Nagykároly, Széchenyi-utcza 20. szám. („Kölcsey-nyomda r.-t.“) ^ Hirdetések szintén ott vétetnek fel. Nyilttér sora 50 fillér. Főszerkesztő : D R. VETZÁK EDE. Főinunkatárs: DR. HEGEDŰS ISTVÁN. Laptulajdonos : KÖLCSEY-NYOMDA R.-T. MT MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. tH A mese gyügyögő beszéde, letompitott hangja alkalmas tán csak arra, hogy valami módon mégis szavakat találjunk annak a szomorú, könnyfakasztó állapotnak szívhez férkőző jellemzésére, amelyben évek óta leledzünk. A köztisztesség lehet nagyon rosz- szul képzett szó, de oly értékes fogalmat takar, amelyhez foghatót a másokkal, milliókkal közösségben élő ember alig ismerhet. Közerkölcsnek is mondják, nem kevésbé rosszul képzett szóval. Nemcsak a neve körül vannak bajok, ő maga is a legválságosabb állapotban leledzik drága honunkban. Ások használattól kopottan, de annál vésztjóslóbban hangzik ma a költő szava : „Minden állam támasza, talpköve...“ Mikor a Teremtő megteremtette az Igazságot, gyönyörű ruhába öltöztette. Égi ruhába. Tisztaságtól, fénytől ragyogott az égi leányzó díszes köntöse. De megteremtette a Hamisságot is. Meztelen rútságban hagyta, hogy mindenki azonnal ráismerjen. Az Igazság és a Hamisság ment, mendegélt az emberek hona felé. Egy darabig békével mentek egymás mellett. Mig a Hamisság kigondolta gonosz tervét. Egyszer csak a Hamisság megfogta a védtelen Igazságot, lecibálta fényes öltözetét s vigyorgó orcátlansággal magára szedte. Ezért meztelen az igazság. De még tovább tart a mese. A meztelen Igazság s a díszes Hamisság végre elértek az emberek hdnába. A Hamisság lopott ruhája sokakat megtéveszted. Mert a Hamisságnak gondja volt rá, hogy ki ne lássék a lóláb. Csakhogy sokszor annyira takargatta a lábát, annyira rászorította az Igazság lopott ruháját, hogy mindenki észrevette a lóláb gonosz körvonalait. Voltak, akik megismerték az Igazságot meztelenségében is, de ezek mindig kevesen voltak. Seholsem szerették valami nagyon az ilyen embereket. Ha észre is vették, hogy a Hamisság díszes köntöse borzasztó rútságot takar, azokat az embereket, akik a meztelen igazságra esküdtek, akadékosko- dóknak, vagy legjobb esetben hóbortosoknak nevezték. Voltak, akik azt mondták, hogy tulajdonképen nincs is Igazság, vagy ha van, az embereknek nincs rá szükségük, csak o'yan igazságfélére. Az igazság sürü könnyeket hullatott az emberek vakságán, de £ Hamisság sem volt egészen megelégedve az állapottal. Egy szép napon aztán csodálatos népet fedeztek fel. Az ezeréves ország főhelyein oltárok állottak. Ékes, pompás oltárok. Az oltárokon mindenütt az Igazság ragyogó palástjában tündöklőit a Hamisság. Gonosz képű emberek vigyorogva ugrálták körül a borzasztó oltárokat. A Hamisság maga is is megborzadt egy pillanatra ennyi hamissággá*? tára. Bátortalanul közeledett az • oltárod körül ugrándozó néphez. Mikor azonban látta, hogy leborulva csókolják rut patáit, bátorságra kapott. Ez az én népem! S fenségesre torzítva rut ábrázatját megvetéssel mutatott rá a meztelenül didergő Igazságra. „Orcátlan, szemérmetlen, pucér leányzó! Börtönbe vele!“ zúgott a nép, az istenadta nép. Sisakos rendőrök jöttek s lecsukták a nyílt utcán meztelenül őgyelgő hajadont... Van még tovább is a mese. De vegyük le szavainkról a mese palástját s valljuk be őszintén, hogy ez a csodálatos ezeréves ország mi vagyunk. Ány- nyira romlottak azok a bizonyos közállapotok drága hazánkban, olyan gyenge lábon áll a köztisztesség, hogy ha valami tisztitó tűz nem seper itt végig, a maga gonoszságában fül minden. Már nem is titkolunk semmit, már nem is hazudunk, szemérmetlen nyíltsággal csókoljuk a Hamisság patáit. Maholnap röhögni fogunk, ha valaki szájára veszi ezt szót tisztessség. Bünöketlepleznekle valahol s „ugyan, hisz ez régi dolog, mindig igy volt, igy lesz mindig“ ; ez rá a felelet. Cinikus nyugalommal állapítjuk meg meg a leg- vérlázitóbb borzalmakat. Történik pedig mindez olyan időben, amikor Törökország iszonyú sorsra rajzolódik fel az égre intő példa gyanánt, amikor a milA fösvény. Irta : Molnár Ferenc. I. Zöld bokrok integettek be a kis földszintes ablakon, a mely mögött a fösvény ült. A fösvényt Csutorásnak hívták és a földszintes ablak a katonai ügyosztály ablaka volt. A fehérre meszelt nagy szoba közepén hosszú állvány húzódott végig, megrakva iromba nagy zöld könyvekkel, amelyekbe egész Budapest katonaköteles ifjúsága be volt jegyezve. És Csutorás napról-napra küldözgette ezeknek az ifjaknak az idézéseket és meghívókat, amelyeken rémes pénzbüntetések voltak feljegyezve azok számára, akik netán elmulasztanák Csutorosnál jelentkezni. És az ijak sorra jöttek. Csutorás fel se nézett az Írásból, a mikor szerényen megáltak az íróasztala mellett. — Hogy hívják ? — Hol született ? — Mikor ? — Hol lakik ? Az ifjak szépen felkeltek, aztán köszöntek és távoztak. És igy ment ez évről-évie. Csutorás mindennap kifaggatott egy csomó előtte teljesen ismeretlen embert. Csutorásnak lassanként bemutatkozott az egész város, azt hiszem, nem volt egész Magyarországon férfiú, akinek többen mutatkoztak volna be, mint ennek a szegény kis hivatalnoknak s akinek az ismeretsége mind ennek ellenére négy-öt családra szorítkozott. Mikor aztán a beidézett ifjak sora elkullogtak és a nagy fehér szobában nem maradt más, csak a négy-öt hivatalnok, nagy lassan megindult a társalgás: — Hol ebédelsz? A másik körmölt, körmölt, aztán, amikor leitatta az Írását, visszakérdezett: — Hogy hol ebédelek ? Most a másik váratott magára. Ő is végig- irta a mondatot, megöklözte az itatóspapírt és ismételte a kérdést, — Menjünk a Schneiderhez — mondta a másik és felkelt. Lehúzta a jobb karjáról a fekete védőujjat és odament Csutoráshoz. — Te, Csutorás, — mondta — adj kölcsön egy koronát. Csutorás felnézett rá. Kis, kövér ember volt, apró szemű telt arcú férfi, akihez illett volna az örökös mosolygás, de aki e helyett állandóan borús arccal ült a helyén. Most is aggódó pillantással nézett fel a koHégára. — Tegnap is adtam, — jegyezte meg kissé sértődött hangon. — Adj ma is, — mondta vidáman a másik, — A múltkorival tartozom három forint ötvennel. Ne sajnáld tőlem, Csutorás megvakarta a fejét. — Magamnak is kell, — mondta — alig van már pénzem és csak holnap van még elseje. A nagy zöld könyvek közül kidörmögött a harmadik írnok: — Pfuj, de fösvény vagy, Csutorás. — No, adjál — kérte a másik. Csutprás úgy nézett rá, mintha tőle magától kérne tanácsot, hogy adjon-e neki. — Megadod elsején? — kérdezte. — Meg. • — Az egészet ? Biztosan ?
