Nagykároly és Érmellék, 1913 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1913-12-24 / 52. szám
Versek. Irta: Fehér Ákos. I. Egy őszi alkonyon. Biborpalástját keblén össze vonva, Pihenni tért a bágyadt fényű nap . . . Az éj már lassan bontotta a szárnyát, S homályba veszett a rózsás alkonyat. Lila párázat terült el a tájon, Az ég azúrja tisztán ragyogott. S csillogó gyöngyként buktak elő rajta, A tündöklő, szép, fényes csillagok. Levél sem mozdult, lomb se rezdült meg, Sejtelmes csend terjengett felettem . . . Valami halk melódiát dúdolt a szellő, S e csendességben — magamra ismertem: Magamra leltem, magamra találtam, S újra azt a merész, bohó ifjút látom, Aki sohasem fáradt, sohasem pihen, Sohasem nyugszik — csak a más világon. Álmokat hajszol, kint csihol egyre, Vonzza a fény, csábítja az árnyék. Aki — bár deresedö fővel, fáradt tagokkal, A csillagok országában jár még. Nyugtalan lelke magasba törtet, Uj vágyak szárnyán lenni szüntelen, S bárha a lelke el is ég a vágyban, Nem maradhat a porban, ide lenn. Üdvözöllek, te csodás őszi alkony! Te sejtelmes, te hatalmas, te nagy, Ki megtanitál becsülni az álmot. Ki visszaadtál újra önmagámnak! Meri lásd, egyszer vége lesz mindennek, — Mikor szárnyam, — mit az Úristen adott. Egyszer tudom, bénán ketté roppan, S föimondja majd a szolgálatot. De addig, amig titkos erő hajtja, Amíg a titkok országába jár: Addig még bízik — vakon reméli, Hogy rá valami csodás dolog vár. S majd akkor, ha ketté tört a szárnyam. Újra visszajövök én még tehozzád, Addig hadd álmodjak még rózsás tavaszról, S mint pajtásodra —gondolhassak rád! S ha majd bénán, szárnyamtörötten, Titok — országából a porba zuhantam ! Biborpalástoddal takarjál be szépen, S csókoljad szelíddé vonagló ajakam! II. Tépjük már el .. . Tépjük el már ezt az utolsó szálai is, Amely még engem veled összeköt, Hiszen csak mi is emberek vagyunk, A mi szerelmünk sem lehet örök. Miért ámitgatnánk tovább is egymást? Miért hazudnánk tovább mindketten ? Tépjük már egyszer ketté ezt a szálat, Hogy végre egyszer — csendesség legyen! Hiszen már olyan gyenge a kötelék Próbáljuk eltépni most, amig szabad, Mert meglásd, eljön az idő még, Mikor a cérna magától szakad! Nem is cérna az, nem is lánckapocs, Csak vékony-vékony pókszőtte kis szál, Amelyen nem épülhet, kis pókkunyhó fel, Sem szines-álmu szép szerelmi vár .. . Vedd a kezedbe, nézzed milyen vékony, Győződj meg róla egyszer te magad . . . De vigyázz! csak csínján bánj vele, Mert jélek, hogy majd még is elszakad! Nagykároly. & Hallgatás. Andrejeff után bevezetéssel ford. Koller István p. isk. tanár, Besztercze. Andrejeff egy bajos kis novelláját veszik itt a kedves olvasók. Nem tudom, lefordittaíott-e már magyarra? De ha igen, akkor se baj, ha mégegyszer lefordítjuk. Olvasóink közül bizonyára lesznek sokan, akik előtt ismeretlen. Csak egyért kell bocsánatot kérnem. Ugyanis kevés magyar van az ég alatt, ki az orosz nyelvet beszéli s igy nékem is — mint sokaknak, kik orosz Írókból fordítottak — németből kellett e novellát lefordítanom. De úgy hiszem kedvességét, szépségét megtartotta igy isy Leonid Andrejeff különben a legifjabb orosz írók közül való. Nem tartozik azok közé, kik socioló- giai problémákat fejtegetnek, sem azok közé, kik — mint Gorkij, a lebujok és a társadalom köréből kivetettek alakjait írják le. Ő lelkiállapotokat fest. Novellái úgy hatnak, mint talányok Dostojevszkyhez áll e tekintetben legközelebb, hisz ennek a „Bűn és bünhődés“ c. müve psychologiai munka is egyúttal, Andrejeff különleges lelkiállapotokról beszél, finom disztinkciók és mélységekkel. E mélység és psychológia különbözteti meg különben is az orosz irodalmat az Ibsenek, Strindbergek és Björnsonoktól, de ép úgy a Gerhard Hauptmann nyomán induló németektől, kik társadalmi problémákat fejtegetnek; de ép úgy a franciáktól, Balzactól, Zolától, kik biológiai problémákat tárgyalnak. Nem említem Hugo Viktort, ki fenséges gondolataival, mély psychologiájával s emellett részbeni naturalizmusával és ideal- anarchikus világfelfogásával más lapra való. Tehát tőle eltekintve, a francia irók biológusok, a németek s norvégek sociológusok és az oroszok psychológusok. S ez utóbbiak közül a legnagyobb psychológus épen Andrejeff, nála van szemlélve a környezet hatása az emberi lélekre, amit a következő novella is bizonyít, egyúttal azt is, hogy ő is Hugo V. módjára megeleveníti az élettelent, emberi lelket lehel belé. I. Holdfényes májusi éjjelen, midőn a fiile- milék dalolnak, lépett be Olga asszony urának, Ignácius atyanak, dolgozószobájába. Arcán nagy szenvedés volt látható és a kis lámpa reszketett, mikor kezében tartotta. Odalépett férjéhez, megérintette vállát és igy szólt : „Atyánk, gyere Verához.“ Ignácius atya, anélkül, hogy fejét felemelte volna, csak úgy szemüvegén át nézett reá, hosz- szan, tartósan, mig az asszony a szabadon levő egyik kezét szomorúan lehajtotta, a lámpát az asztalra tette és az alacsony pamlagra dűlt. „Miért is vagytok, te és ő — mindketten, oly kö-nyör-telenek ?“ mondá a nő, külön hangsúlyozva ez öt szótagot: „kö-nyör-te-le-nek“ s jómódú életet kifejező arcán látható lett a mély fájdalom és keserűség, mintha arckifejezésével akarná megmutatni és bizonyítani, mily végtelenül könyörtelenek mindaketten — a férje és leánya. Ignácius atya megvetőleg mosolygott és felemelkedett. Könyvét betette. levette szemüvegét, tokjába helyezte és gondolatokba merülve megállt. Hosszú fekete, már nehány ezüsthajszállal átfont szakálla szép hullámvonallal helyezkedett a mellére s azzal együtt emelkedett, mikor ignácius atya lélegzetet vett. Végre ezt mondta: „menjünk!“ Olga asszony gyorsan felemelkedett a panilagról és hízelgő, bátortalan hangon kö- nyörgött: Csak ne szidd őt, atyám, — hisz ismered, hogy milyen a leány . , .“ Vera szobája fenn vdt és a szűk falépcső meghajolt és recsegett Ignácius atya nehéz léptei alatt. Magas, emelkedett testére lefüggesztette fejét, hogy a fagerendába ne ütközzék és az undor bizonyos neme volt arcán látható, ha azt neje éjjeli ruhája érintette. Tudta különben, hogy Verával való e beszélgetés is céltalan lesz. „Mit akartok?“ kérdezte Vera és felemelte az egyik karját a szeméig. A másik keze ott feküdt a fehér takarón, hasonlóan fehér, átlátszó és hideg — mint ő. „Vera, kedves...“ kezdé az anya, azután zokogott és hallgatott. „Vera“ — mondá az atya, nehezen enyhítve kemény érces hangját — „felelj nekünk végre, mi a bajod?“ És Vera hallgatott. „Nem érdemeljük meg bizalmadat — anyád s én ? Nem szeretünk-e téged mindenek- felett? Áll-e hozzád közelebb valaki kívülünk? Higyj tapasztalataimnak, mondd meg nekünk fájdalmad okát és te is megkönnyebülsz majd. S mi is . . . lásd : szegény anyád mennyit szenved élted . ..“ „Verácska . . .“ „És én . . . azt hiszed nem szenvedek, mikor látom, hogy szivedet egy nagy fájdalom nyomja és én — az atyád — nem tudom okát. Lehetséges-e ez igy ? Szabad ennek igy lennie ?“ és kemény hangja reszketett, mintha szerkezetében megromlott volna valami. Vera pedig hallgatott. Ignácius atya bizonyos elővigyázattal simogatta szakállát, félve, hogy azt ujjai, hirtelen durván megránthatnák és igy szólt tovább : „Pétervárba mentél kívánalmam ellen és nem haragudtam azért tereád, sőt pénzt is küldtem. Avagy talán be tudnád-e bizonyítani, hogy nem lettem volna mindig szeretetteljes irántad ? . . . Tehát . . . miért e; hallgatás ? . .. Ennek is Pétervár az oka.“ Ignácius atya elhallgatott és maga előtt látott valamit rémitő nagysággal, valami gránitból állót, telve ismeretlen veszélyekkel és idegen közönyös emberekkel. És ezen a helyen volt Verája — egyedül, támasz nélkül; itten tették tönkre. Lelkében nagy gyűlölet keletkezett a meg nem érthető, rémitő nagy város ellen és egyúttal haragudott a leányra, aki itt fekszik és hallgat — makacsul hallgat. „Pétervár nem oka semminek“ mondá a leány és lehunyta szemeit. „Nincs semmi bajom . . . Menjetek inkább aludni — úgyis késő már.“ „Verácska“ szól az anya, lányunk, kedves, mondd nekünk, mi nyomja szived . . J“ „Ah, anyám“ . . . szakitá félbe türelmetlenül Vera. Ignácius atya leült az ágy mellett levő székre és felnevetett gúnyosan : „Úgy . .. hát neked nincs semmi bajod ?“ „Atyám“ feleié élesen Vera és felült az ágyban, „jól tudod, mennyire szeretlek téged és anyámat. De . . . Csak kissé elszorult a szivem . . . Elmúlik . . . Igazán, menjetek inkább aludni. Én is álmos vagyok és holnap .. . avagy akármikor . . . tovább beszélünk.“ Ignácius atya felkelt, oly durván, hogy a szék odacsapódott a falhoz. Megfogta neje kezét és igy szólt : „Gyere !“ „Verácska ..." „Gyere, mondom neked,“ kiálltott Ignácius atya, „ha a leány már Istent is elfeledte, hát velünk hogyan törődjék még ?“ És könyörtelenül, majdnem erőszakkal, vezette ki Olga asszonyt, mig a nő haragosan morogva mondta : „Ez a te müved ; te bírtad KARÁCSONY. ÍVjelléklet a Nagykároly és Érmellék“ 1013. évi december hó 25-iki számához.