Nagykároly és Érmellék, 1913 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1913-12-24 / 52. szám
2-ik oldal. NAGYKÁR OLY ÉS ÉRMELLÉK 52. szám nyolásnak. — Tudományosságunk legtöbbször az elfogultságok és szíiklátó-- körüségek posványos vizein tévedez, talán fuldoklik is. A posvány pedig öli a testet-lelkét, a posvány örömtelen. Művészi irányzataink sokszor kétségbeejtően sivárok, üresek. Vannak-vannak uj kikezdései, de nincs tartalom, nincs fogni való bennük. A földszag, a testiség sűrű, ködös párájában a szárnyak nehezen feszülnek tisztultabb ízlés, örömteli, gazdag, uj megérzések tájai felé... Szegények vagyunk, mert örömtele- nek vagyunk. Megbarátkoztunk azzal a gondolattal, hogy az élet egy folyton erősbülő szívtelen küzdés, ahol nincs két egymásra találó, egymást megértő és segítő lélek, ahol csak zsákmányt látunk a velünk egy sorban küzdőkben is. Szokatlanul hangzik a fülünkben a karácsonyi angyalsereg gióriás éneke : Békesség a földön a jóakaratu embereknek. Békekongresszusok üléseznek, örömnek, megnyugvásnak, deriiltebb életnek témáit bolygatják s ugyanakkor fegyverben a félviiág. Pedig csak békében van az öröm . . . Családi életünk is örömtelen. A legtisztább örömök forrása, a házasság, üzleti kérdéssé degredálódott. Törülgetik himporát, elveszik a báját, rést ütnek méltóságán, megrabolták szentségi jellegét. A családi életnek nincsen virága. Vagy bágyadt, szinehagyott, csenevész. Nincsenek piros arcú, pezsgő vérű, örülve ujjongó gyermekeink. Paedagógusok, szociológusok, szülők és iskola örömtelen- nek találják ifjúságunkat. Sok az oka ennek. Egyik az, hogy nem becsültünk meg egy nagy örömforrást: a tiszta vért, erőt és egészséget. És ifjúságunk is ezeken a pokoli utakon bujkál bágyadt testtel, megcsigázott agyvelővel, bizonytalan járással, megtört, tüzefosztoít szemekkel... Ez már kétségbeejtő szimptóma. Ülök újból a karácsonyfa alatt. Menekülni igyekszem sötét, nehéz gondjaimból. Kiüresitem szivemet-lelkemet; kiszórom a lerakodott sok szennyet, könnyet, nyomort. Örülni akarok a karácsonyfa ajándékainak. Mint régen . . . Mintha pelyszerü könnyűséggel kezdene szállni a lelkem e katharzis után... Mintha duzzadni érezném szivemet egy rég feledett, elhagyott érzéstől, az örömtől . .. Hallgatok s kezdem érteni a karácsonyfa susogását. Mintha már hallottunk volna egyszer ilyen beszédet. Édesanyánk ölében, iskolás kis padokban, templomban. Régi, kétezeréves fuvalom ez, az evangéliumé. . . Megújul előttem egy istálló szegényes képe; látok egy szűzies anyát, látok egy csodálatos kisdedet. Szeretni kezdem őket. .. Megfeledkezem mindenről. Lelkemben szeráfi harmónia ébred s hallom az éneket. Az énekből pedig kiljangzik egy csengő, tiszta hang: Nagy örömet hirdetek nektek... Mit ér a kultúra, ha nem öröm fakad a nyomán ? Mit ér a gazdasági kérdés, ha válságai revolverhez vezetnek ? Mit ér a tudomány, ha hideg kétségben hagy? Mit ér a művészet, ha perverzitásokban téveiyeg? Mit ér az életed, ha örömíelenül vánszorogtál végig rajta? Menj vissza az öröm, a glória igazi forrásához, a betlehemi jászolhoz 1 Szentíványi Béla. Zárás. Könyveléshez értő emberek értik ezt a szót. Nagyot jelent, mint maga az óév estéje. Ilyenkor számol el a kereskedő-ember az év eredményeiről. Ilyen magábaszállást minden ember érez így, óesztendő idején. Gondolataink önkéntele- lenül is visszakivánkoznak az elmúlt idők emlékei közé, hol oiy boldogságos az elbolyongás, mint holdfényes estén sétautakon. Közeleg a szilveszter estéje. Mindennek, ami él, olyan folyntos az élete, mint amilyen folytonos maga az idő. Mégis ez a számolási berendezkedés, mely szakaszokba vágja be a folytonost, úgy hozza magával, hogy zökkenőt érzünk, mikor évből az évbe belépünk. A küszöbön mindenki visszanéz. Mindenki elhagyott tájakat, befutott utakat lát maga mögött. Az ut lefele, vagy felfele vezet, de valamerre vezet. Stagnálás semmiben sincs, csak egy szintben haladás, de mindig haladás. Minden viszi egymást ebben a haladásban. Bármi, ha fejlődik, fejlesztőleg hat mindenre, amivel összefügg. Intézmények lesznek, fejlődnek s a közösség, melynek keretében ezek vannak, fejlődő részei által fejlődik. Halad a város, minthogy haladnak a polgárai, erősödnek, keletkeznek uj intézményei. Most, ha az óesztendő napján megállunk egy percre, visszatekinteni városunk életének egy eltöltött évére, mi minden bontakozik ki az elmúlt napok eredményeképen. És örömmel állapíthatjuk meg, hogy haladtunk. Vannak bizony nyomorúságos emlékeink is szép számmal. A pénzügyi pangás, a rosszul termő év nagyon megviselték erőinket. Nagy volt a vérveszteségünk, de azért haladunk Városunk sok irányban uj berendezkedések alapjait vetette meg az elmúlt évben. A haladó kor, a város fejlődése szerint kellett a régi intézmények keretein változtatni. Uj szatása után a főur hazamegy a plébániára, s ott a nagyszobában mint egymaga, megtörni a pipát a kinccsel és meggyujtja, hogy szállongjon belőle az áldozati füst. Hát igen. Ez fü;t. Kékebb, mint a többi s úgy úszik a levegőben, mint szelíd nyári alkonyatokon az égen a bárányfelhők. Az illat is nagyszerű, az illat valami hihetetlenül nagyszerű. Azonban, hm. Itt a torkot köszörülni kell és a szem törülgetendő. Ez a dohány finom volna, de kutyamódon finom. A gazdasszony bejön a fehér abrosszal, hogy majd terítene az ebédhez (szép ünnepi ebéd lesz: gombaleves, paprikas csirke kopófülü galuskával meg friss meleg fonatos kalács, borssal, ami tudvalevőleg fölösleges nedveknek egyensúlyban való tartására kiválóan alkalmatos), de a szegény öregasszony majdhogy el nem ejti az asztali vásznat, akkora köhögésbe és trüsszögésbe fog. Szólna is, hogy főtisztelendő, talán paprikát éget a pipában, de nem bir beszélni csak kínlódik a füsttel. A kincsdohány egéből a főur igy hamarosan csalódások szomorú földjére jutván, sietve nyitja ki az ajtót, az ablakot és kiveri a pipát abba a fémtálcába, amely ezüst volt akkor, amikor a hivek névnapi ajándékul hozták neki, de azóta rézzé változott. S bár az ebéddel Mári néni ismét kiválóan remekelt s olyan kopófülü haluskák borították az aranypiros lében úszó gyenge, csirkefinomságokat, amilyenekhez fogható nincsen, illetve, hogy túlzott állításokkal ne rongáljuk szavah hetőségünket: ha van is, csak kevés van — a főur magános ebédjét mégis elborultan költötte el s az eszébe jutott a régi mondás: post equitem sédét atra cura: a nehéz gond ül a lovag mögött, vagy a lovas mögött, vagy, fordítsuk magyarul: bornyü van a huszár hátán. A drága finom borsos kalácshoz a tésztaféléknek ezen uralkodó királyához és valódi fejedelméhez még csak egy ujjal sem nyúlt, bár tudva tudván, hogy e miatt Mári néni ismét felköszön a szolgálattal, mert ahol az ő gyúrását meg nem becsülik, ott ő satöbbi és satöbbi. De a főur erről nem tehetett. A dohánykérdés felzavarta teljesen benne azt a holmit, amit mostanában benső világnak s lelki egyensúlynak neveznek: mert mit tegyen most már a dohánnyal? Mindenesetre meg kell köszönni s a levélben föl kell említeni e zamatos növény minden kiváló jóságát. Ez ugyan nem igaz, de vannak konvencionális füllentések, amelyek nem vétkek, s amikkel embertársaink egészségének tartozunk. Azonban kidobja-e a dohányt? Ez lehetetlenség. Ezt nem lehet megtenni. Hogy a tüzbe vesse, a nélkül, hogy elégése által valakinek a földi keserűségekkel úgyis teljes életében örömöt és gyönyört okozott volna: ez embertelenség lenne. De ahol legnagyobb a szükség, ott legközelebb az isteni segítség: im nagy hirtelenséggel megérkezik a mentő ötlet. Hiszen az érdemes tanító ur szintén igen erősen dohányozik. Átküld tehát neki néhány összemarékkal ilyen kincsdohányt, hogy tessék fölpróbálni, s ha testhezállónak találtatik, van belőle néhány hétre való. A tanító éppen játszott otthon az apró gyerekével, nagyszerű gyerek, már azt is tudja mondani, hogy appá, tuturu-buturu, hopp! Ritkaság az ilyesmi. Mári néni mikor hozza a dohányt, a tanító abbanhagyja a gyermeki foglalkozást és szigorúan tömi a pipát. Nem kell azonban hosszasan beszélni el a történeteket, mert ez csak este jó, amidőn kellemes álmosságokat okoz. Elég az avval, hogy félóra az nem sok, de ezen idő letelte után már jelentkezik a főurnái. Előadása rövid, de összefoglaló. Azt tartalmazza, hogy ez a dohány mindenkinek való, csak éppen kántor- tanitónak nem, mert aki ezt szívja, az nem tud szivhezszólóan halottat búcsúztatni, hangszálai elromolván. Ez pedig, eltekintve az éneklési aktus jelentőségétől, üzleti szempontból is hátrányos, mert tudvalevőleg a szívhez szóló ének aniig egyfelől elszomorítja a lelkeket, másfelől megnyitja a bugyellárisokat. Minélfogva a dohányt tisztelettel visszaszármaztatja. Ilyen körülmények között ez az ünnepi nap búval áldozott a szomorú főurra. Éjszaka álmában az ótestamentumbeli prófétákkal álmodott : e nagyszakállu öreg urak szívták az ő kincsdohányát igen szép, régi formájú pipázó edényekből s folyton azzal faggatták a főurat, hogy hol van a többi? Hozom, hozom, mindjárt hozom — mondta boldogan a főur s álmában ment ki a kamrába, hogy leakasztja szegről az acskót, azonban csak Mári nénivel találkozott, aki is fölébresztette, mondván: nem maradt-e éjszakára idebent, a szobában a macska s talán hogy
