Nagykároly és Érmellék, 1913 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1913-10-04 / 40. szám
40. szám. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK 3-ik oldal hangzatos jelszavak mögé bujtatta a feminizmus. Mikor olvassuk a hangzatos mondásokat, hogy „megbecsülik végre a nő munkáját is“, „a modern nő egysorban dolgozik a férfivel“, „joga van tanulni a nőnek is“ stb., lehetetlen nem éreznünk, hogy a szép társadalmi hazugságok egy egész társasággal szaporodtak. Az az egyszerű tény, hogy a nőnek is joga van olyan pályán megélni, ahol tud, egy egész tál hazugság — szósszal van leöntve, hogy bevehető legyen. Megbecsülték a női munkát eddig is, dolgozott a régi nő is a férfivel egy sorban, sőt még tán előbb is járt ebben a sorban, tanulhatott is amennyit tudott, ez mind nem volna vívmánya a feminizmusnak, ha csak ennyiből állana. A nő munkájára régen is csak úgy szükség volt, mint máma, és hogy manapság a munkája után önállóan élni is akar, annak nem a nők nagy dolgozhatnékja az oka, hanem a megélhetés. A nő régen a családjának dolgozott, most a társadalomnak akar dolgozni. Nem a büszkesége támadt fel, hanem a régi gazdája mondott fel neki. Nagyon világos, hogy mikor a nő „állás“ után törtet, nem a dolgozni akarók számát szaporítja, hanem az aspiránsokét. Természetes dolog, hogy a tulterelés folytán erős versenynek kell kifejlődnie az aspiránsok között, nem a munkáért, hanem a „kenyérért“. A társadalom, illetve állam, ezidő szerint ezt a versenyt a férfiak javára akarja szabályozni. Nem részrehajlásból, hanem önmaga iránti érdekből. Ugyanis az államnak, mint férfi és női szempontoktól semleges társadalmi alakulatnak első, önmaga iránt való kötelessége, hogy fentmaradását biztosítsa. Egészen mindegy lesz mármost, hogy ezt a célját férfi, vagy női polgárai utján éri-e el. Minthogy az állam jövőjét csakis a polgárok kellő számú utódai biztosíthatják, épen nem volt oktalanság a családfenntartó férfinem számára biztosítani az életpályák nagy részét. Ebben a berendezkedésben, melyet a feminizmus szeret a férfinem zsarnok-korának tekinteni, csak a különleges női hivatások kerültek asz- szonykezekbe. A férfi keresett és családfenntartó volt. A női munka megkapta a maga körét, a nő a maga hivatását. Nagyon sokáig élhetett az emberiség ebben a társadalmi munkamegosztásban, még a legutóbbi századok gyors fejlődése kivitte az embert e régi állapotból. Az élet kényelmesebbé és sokoldalúbbá fejlődésével lehetővé, sőt csábitóvá lett, hogy a férfi a családon kivül még kényelmesebben megélhessen a keresetéből. Amint ez általánosabbá lett, a nő úgyszólván munka nélkül maradt. Munkája elvesztése révén válságba került egész egzisztenciája. Mig ez arra hajtotta, hogy magának megélhetést, életpályát követeljen, addig az államnak is oda kellett berendezkedését változtatnia, hogy a nőt is kenyérkeresőnek, család- fenntartónak tekintse. Oda engedi hát az eddigi férfi pályákra a nőt is. Föltétlenül észre kelj venni, hogy itt valamelyes eltolódása történt a hivatásoknak. A nő, amikor elfoglalja egy, férfi helyét, voltaké- pen egy család fenntartásának erkölcsi kötelességet veszi magára. Az a bizonyos „egyenjogúság“ egyforma kötelességeket is állít fel a társadalommal szemben. Minthogy ezeket a nő természetszerűleg csak kprlátolt esetekben teljesítheti, olyanforma helyzet áll elő, hogy a gyermek a két kereső szülő közt a pad alá esik. A férfi nem házasodik, a nő pedig keresni kénytelen s ezzel anyai hivatásáról kell lemondania. Most már keres a nő is, a férfi is, de épen e miatt nem alapit családot. Érezni kell, hogy itt valami döcögőssel halad az emberiség élete, melynek jövője miatt méltán törheti a fejét, aki vele foglalkozni próbál. Senki se felelt, annyira meglepett mindenkit az elbizakodottságnak ez az éles szava. Csak a szőke bakfis kacagott föl hangosan és kiáltotta : — Hogyne! Éppen azon jár az eszünk. Elpirult és derülten néztek rá az asszonyok. Aztán egymásra néztek. György hadnagy pedig összeütötte erre a bokáját, és okos érzékkel, diadalának tetőpontján érezve magát, búcsúzott: — Hölgyeim, kezeiket csókolom. És kiment. Ahogy lefelé haladt a lépcsőn, úgy érezte, hogy könnyedén jár, és valami kitörni készülő büszkeség feszíti a mellét. Az utcára nagyon elégedetten ért le és az első kirakatüvegbe belenézett. Jól látta magát benne. Aztán tovább ment, és diadalmas érzésében, büszkeségében nem is látta a járókelő embereket. Csak azokat a vágyakozó, meleg pil- lantásu asszonyokat látta ott fönn és férjeiket, a kövér, hideg, örökké gúnyolódó alakokat a füstben. Akkor nyugodtan, tisztán, szinte örömmel szólt, minha valami fontos, nagy dolgot mondana : — Brády György. Császári és királyi hadnagy. Így hívták őt, a bohó szeszélyes katonát, és ez gyönyörűen, diadalmasan hangzott. A második hat. Könnyen, lassan ment tova az utcán és nem is nézett a járókelő asszonyokra, úgy tele volt a maga dicsőségével. Alig ért azonban az Andrássy-utig, hirtelen gondolt egyet, átment a másik oldalra és becsöngetett az első emeleten. Egy fiatal ügyvéd barátja lakott ott, akinek a felesége húsz esztendős volt. Ilyenkor, ugyanezen a napon ő is zsurt tartott amelynek még nagyan iskolaize volt. A háziasszonykával együtt hatan voltak az asszonyok, csupa gyerekarc, pajkos kis teremtés, iskolatársak mindannyian. Valósággal játszadoztak, mint a gyerekek és kigyult a szemük, amikor a kis babájukról szónokoltak. Már vége volt az uzsonnának, amikor György hadnagy megjelent köztük. Az előszobában, ahol levetette a köpenyegét. bele se nézett a tükörbe, mintha érezte volna, hogy hódítóbb már nem is lehet. Bement a szalonba s ahogy katonásan megállott a középen, mindenki ránézett. — Kisztihand! — Éljen, éljen 1 — kiáltozott a kis háziasszony, épen akkor adta elő újon szerzett tapasztalatait a csecsemő-humor terén — üljön le, kedves hadnagy! Egy-két asszonyt még nem ismert György, annak bemutatták. És azzal mindjárt le is ült egy ismerőse mellé és beszédbe ereszkedett vele . . . — Mit csinál a férje, Jantei? — Ott van. Nem látja? Ott állottak a férjek, a félhomályban, a kályha körül. Ezek nem kártyáztak még. Csupa fiatal, erőtől duzzadó fiú, jókedvű, előkelő, aki szívesen beáll még a társaságba bolondnak a felesége kedvéért. Valami öreg bácsi tartotta őket szóval és láthatólag unatkoztak. Kettőhárom az asszonyok közé is keveredett. — Látom — mondta a hadnagy. — Nos, és hogy vannak ? — Köszönöm, jól. A- kis babám ennivaló. Jöjjön el, nézze meg. — Kérem. Ezekenek az asszonyoknak zavaros tűz ég a szemükben, nem vált benne külön még a szerelem az anyaságtól. Mintha egyszerre kiragadták volna előbbi világukból, rá se hederi- tenek a katonaruhára és ime nem a szemébe néznek Györgynek, hanem .elnéznek afölött. A kályha felé néznek, ahol az uraik állanak. Tovább beszélt a hadhagy. A mozi a színháznak hova tovább, mind nagyobb konkurense. Már az maga, hogy mind a ketten szórakozásra való helyek, eléggé egymás mellé jelöli meg útjaikat. Ezek az utak helyenkint keresztezik is egymást, ahol a legkifejezetteb- ben fel is tűnik a konkurrencia. Vagy egyik, vagy másik előzi meg a másikat, esetleg egyszerre veszik igénybe egy város közönségét. Mint egyéb szórakoztató helyek, konkurrensei a színháznak a cirkuszok, kabarék, orfeumok stb. De a mozi egy egészen sajátságos alapon konkurrense. A mozi szinte kitúrja szerepéből a színházat és a színészetet. Előbb felhasználja, azután helyébe áll és továbbra fölöslegessé teszi. Ha erkölcsi alapot adhatnánk a dolognak, úgy fejezhetnők ki magunkat, hogy a mozi hálátlan a színházzal szemben. A színészet pedig nincsen jól szervezve, hogy hagyja magát kiszolgáltatni a mozi számára. Mert ha a színészet nem segítené a mozit, megmentené magát a konkurenciától, illetve a mozit nem venné maga mellé, egy területre. Nem tenné második fajta színházzá. A mozi legszebb diadalait épen úgy nyeri újabban, hogy szinészkedik. Darabokat ad elő. A darabokat természetesen színészek játszák el neki, de csak egyszer. Azután már a színész fölösleges lesz, a többit elvégzi a mozi. Ilyenféle helyzet áll itt elő, mint a festőmüvészetben festők és a sokszorosító ipar között. Amit a festő alkotó zsenije létrehoz, azt utána csinálja a léleknélküli gép és ami a festőtől vagyonok- kal megvehető alkotás, olcsóvá és népiesen közönségessé lesz a gép utján. A gép, az emberi elme dolgozó ördöge, mely ellöki ekéje mellől a szántóvetőt, kiveszi a napszámos kezéből a kapát, utat tör magának a művészetig, hol versenyre kél a piktor ecsetjével, egyformán énekel a világ első énekesével, úgy ját— Janka, maga borzasztóan felejt . . . Hogy érti ezt? — Maga már bizonyosan elfelejtette a mi dolgunkat. Egyszer nyáron egész délután csókolóztak a Margitszigeten. Ez volt „az ő dolguk“. — Dehogy felejtettem el . . . minden este megmutatom a férjemnek, hogy hogyan csóko- lóztunk magával . . . — Arra nem gondol, hogy az nálam mélyebb érzés volt, kis Janka? Janka nagy komolyan nézett rá, előre hajtotta még leányos, szükvállu felső testét és a szemével hunyorgatva mondta: — Nem igaz. — De igaz. Maga akkor megígérte, hogy mindig fog szeretni . . . — Maga csacsi, György. Szemtelenséget beszél. Fölkelt és otthagyta Györgyöt, aki úgy marad a széken, ahogy előrehajolva beszélt hozzá. És igy komikus alak lett. Még odament egy másik kis asszonyhoz, aki — mialatt beszélt vele — a vállán keresztül a férjével kacérkodott. Majd a háziasszonyhoz ment, aki köteles figyelemmel fogadta, de nagyon is szeretetreméltó volt. És játszottak, gyerekeskedtek a csöpp asz- szonyok, csak néha nyílt komoly nagyra a szemük, amikor a gyerekeikről beszéltek. Ilyenkor bölcs tanácsokat osztogattak egymásnak és egyik-másik a férje vállára hajtotta a fejét. Általában uralkodni kezdett az anyaság hangulata, a hálás, nagy, széles érzés a férj iránt, aki édes okozója volt a fájdalomnak, aggódó, ápoló, örvendő apa és erős támasz, a mikor már lehetett járni. Már haza akartak menni, mert a kicsikét nem lehet annyi ideig egyedül hagyni. Györgyre nem hederitettek, ő bambán hallgatta ezeket a dolgokat, amihez nem volt érzéke. De a mások férjeivel foglalkoztak az asszonyok, mert
