Nagykároly és Érmellék, 1913 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1913-09-13 / 37. szám

4-ik oldal.

NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK

37-ik szám

Az épitési szabályrendelet 11. §-át, mely szerint 154 négyzetölnél kisebb és 12 m-nél keskenyebb telekre csak abban az esetben lehet építtetni, ha ott előbb lakóház állott, úgy módosítja a képviselőtestület, hogy a telekből való utólagos eladással vagy másképen ne lehessen a rendelkezést kijátszani.

Ember László és társai kérelme a Kenderes-utcának a Verbőczy-utcára való kinyitása iránt ezidő szerint fedezet hiányában nem teljesíthető. Épen ezért utabb tárgyalást kezd a város az utca lakosaival némi hozzájárulás dolgában. Itt pedig jobban meg kell erőltetnie magát a Kenderes-utcának „ha ki akar nyílni“, mert az eddig felajánlott összesen 400 K igen kevés a kilátásba helyezett 7000 K költséghez és a kinyitásból származó előnyökhöz képest.

A képviselőtestület felhatalmazza a városi tanácsot, hogy a városban lévő Kossuth-szob- rot minden év márc. 15-én és a Kölcsey-szob- rot minden évben a Kölcsey-ünnep alkalmával koszoruzza meg.

A színházi függönyön való hirdetés jogát Linhard Vilmos budapesti lakos akarta kivenni 5 évi időtartamra. De mig a város ezért 500 K bért kér, ő csak 300-at hajlandó megadni, így a szerződés vele meg nem köttetik.

Sport-e vagy mértékletesség?

Ez a kérdés! Ne haragudjanak meg érte a derék zilahi footballisták, hogy az ő esetükből indulok ki ebben a kérdésben. Csak éppen a „mindenkit érhet baleset“ elve alapján történt meg velük, mint ahogy történhetett volna és történt is a károlyiakkal, vagy bárhova való labdarugó csapattal, hogy a kemény mérkőzés után már nem érhetvén el a vasúthoz, idegen városban kénytelenek tölteni egy éjszakát. Egy éjszakát melynek vannak rejtelmei, szórakozásai, de épen úgy fáradalmai is. Mit csinál ilyenkor egy ifjú csapat? Alszik, vagy nem alszik. Ha nem alszik, valamit csak kell csinálni, hogy el ne aludjon valahogy; hogy mit, az ki tudódik lejebb.

Hát miért ne árulnám el, hogy a zilahiak sem aludtak. Én meg segítettem nekik. (Zárjelben mondva, olyan szakban dolgoztak, ahol a zilahiaknak nem kell segítség. Pláne az enyém.)

Úgy történt a dolog, hogy a múlt heti nagy labdarugó-mérkőzés után a zilahi vendégcsapatnak egy kis töredéke előre megfontolt szándékkal lemaradt a sietős szilágysági vonatról. Száradjon a menetrend csinálok lelkén, most már a legjobb akarat mellett sem mehették el késő hajnalig. Mit csináljon ilyenkor a változhatatlannal szemben az utas, — egyébre fordítja a legjobb akaratát. ltjaink is a legjobban akarták eltölteni az előttük sötétlő éjszakát. Mihez kezdjenek? Dicső eleink már régen kitalálták ilyen alkalomra a kocsmát. Ha már egyszer bent van az ember, a továbbiakhoz nem kell sok találékonyság. Megy minden magától. Közben berregésbe kezd a mozigép és és amig a vásznán „Pali“ az apósával kergetőzik és a két felvonásos családi dráma sírásra indítja még a vásznat is, addig én kemény harcba kezdek a zilahi „csatárok“-kal. Csúnyán kikapok. A végin hűségesen mondjuk be a pincérnek a gólokat. Többet, mint ameny- nyit eddig összesen kaptak a károlyiak. A fizető, az igazságos biró, mindent akceptál. Csak a végén hagyja magát meg- vesztegettetni. De már eltelt a második félidő is, t. i. éjfél után van; a mozimester is egy sajátkezüleg irt, takaros „Lyó éjszakát“ vetit a falra s mi tovább állunk.

Jönnek a többiek is a kocsmából, illetve mennek, mert hazamennek. De mihez kezdjen most a sportfiu, aki itt idegen és aludni nem akar? Azért nem ad pénzt, inkább elissza.

Én vagyok az idegenvezető. A ká- véházelőkelőségek már nyugalomra tértek, a Balatonba megyünk. Én csak az ajtóig. Itt utasításokat adok a továbbiakra

seit a város kedvezőtlen pénzügyi viszonyaira való tekintettel csak annyiban teljesítette, hogy a rendőrlegénység számát 16 főre felemelte és fizetésüket némileg javította.

Minthogy ily kedvezőtlen körülmény a szolgálattól való teljes elkedvetlenedését idézte elő, Kisfaludy József időközben a Szombathelyen megüresedett jobb javadalmazásu rendőrkapitányi állásra pályázván, arra ki is neveztetett és igy a nagykárolyi rendőrkapitányi állásáról 1899. évi junius hóban leköszönt.

Az igy újból megüresedett rendőrkapitányi állásra gróf Hugonnay Béla főispán által 1899. évi augusztus hó 18-án jelen cikk Írója neveztetett ki.

Ezen közlemény Írója mint városi tisztviselő nagyon jól ismerte a város pénzügyi helyzetét s már a rendőrkapitányi állásra való pályázatkor tisztába volt azzal, hogy habár a városi rendészet nagyon fogyatékos és igen sok rendezésre váró hiányosságai vannak, mindazonáltal azon tudattól áthatva, hogy kevés módosítással és erős akarattal sikerülend egy jobb jövő reményében a rendészetet a meglevő személyzettel is akként ellátni, hogy ha nem is a legkifogástalanabbul, de a személyzet arányához képest mégis lehetséges lesz a legszükségesebbek teljesítése által a követelményeknek eleget tehetni.

Ezen terv keresztül is lett volna vihető, ha az 1897. évi XXXIV. t.-c. 1900. évi január 1-én a bűnvádi perrendtartást életbe nem lépteti, mely törvénnyel a bűnügyi nyomozás a rendőrségek feladatává tétetett. Ezzel azonban nagyon változott a helyzet, mert a meglevő csekély fogalmazói és rendőri segéd-személyzettel egy ily fontos és nagy felelősséggel járó munkát kifogástalanul' elvégeztetni teljesen lehetetlenné vált: nem volt tehát más megoldási mód, mint az, hogy az ily rendkívüli módon előállott szükséglet feltárásával úgy a fogalmazói létszám, valamint a rendőri őrszemélyzet szaporítása iránt a képviselőtestülethez fordulni. Az‘előterjesztés meg is tétetett és tárgyaltatott is, azonban — sajnos — eredmény nélkül, a mennyiben a képviselőtestület oly értelmű határozatot hozott, hogy a bűnügyig nyomozás minden más rendészeti ügyek elvégzése után teljesítendő csak és ez alkalommal csupán az őrszemélyzet létszáma emeltetett fel tizenhatról huszonegyre. Ezen képviselőtestületi határozat után nem volt mást mit tenni, mint megfeszített erővel munkához fogni, a meglevő csekély személyzetet a megváltozott helyzet szerint újból beosztani és amennyiben a bűnügyi nyomozás késedelmet nem ttir, a hozott képviselő- testületi határozattal szembe helyezkedve, a bűnügyi nyomozás tárgyában kiadott 130000/1899. B. M. számú végrehajtási utasítás szerint eljárni.

Az évek folyama alatt szerzett tapasztalat azonban megmutatta azt, hogy a bűnügyekkel való foglalkozás egy egész embert kíván, még pedig a kellő segéd- és őrszemélyzettel és

nézve és hazabucsuzkodom, mert én nem utazni akarok reggel, hanem felkelni.

Itt végződik egy kiránduló tornászcsapat története, vagy még lejebb. A főcél azonban, mely az, hogy ne aludjanak, mindenesetre el van érve.

Miért is kellett ezt megírni? Hogy ne ez legyen a főcél? De hát mit lehessen akkor otthon regélni a kirándulás élményeiből, ha az ember egy éjszakát tölt egy más városban és azt is átalussza. Csak nem mondhatja el otthon az álmát? Az, hogy kell valamit látni, hogy legyen miről beszélni, amiről emlékezetes lehet az a kirándulás, felér egy éjjeli nem alvással.

így gondolkozik a legerősebb lábú footballista is. Mert hát ő is ember, sőt legtöbbször fiatal.

Hát ez ellen kéne valamit tenni. Nem a fiatalság ellen, hanem az iiyen álláspont ellen.

Minden sport a test erősítését célozza. Egy délutáni mérkőzés után, kitikkadt, kimerült testtel éjszakázni és ha nem is sokat, de inni, olyan tortúra, amivel a legerősebb test épségét is meg lehetne támadni egy kis kitartással.

Igazi sportférfiakban a nyegle, oktalan virtuskodás helyett már olyan józan életelvnek kellene kialakulnia épen a testi életre vonatkozólag, hogy egy jó alvást a maga fárasztó sportolása után ne cserélje fel egy fővárosi éjszaka szórakozásaival se. Ezért, a testi élet okosabb intézése érdekében, épen a sportegyesületeknek szabályzatukba kellene venni a mértékletességnek arany szabályait is, ha nem is a teljes antialkoholizmusig, de legalább is az egészen józan, megfontolt életmód kereteiben. Maga az okos mértékletesség felér egy kisebbszerü sportolással.

minthogy a bűnügyi akták száma évről-évre oly nagy mérvben szaporodott, hogy annak törvényszerű feldolgozását a rendelkezésre álló személyzet elvégezni határozottan képtelen volt, ismételten előterjesztést kellett tenni a képviselőtestülethez a hivatali tiszti létszám emelése iránt, mely előterjesztés azzal az eredménnyel járt, hogy egy alkapitányi állás szervezése ha- tároztatott el, mely állás 1911. évi január hó 15-én be is töltetett. Ezen év különösen említést érdemel még azért is, mert ezen évtől kezdve lett a városi tisztviselők fizetése osztályokba sorozva és lakbérrel rendezve.

A városi rendőrség jelenlegi létszáma tehát a következő személyzetből áll:

1 rendőrkapitány, mint hivatalfőnök, 2 alkapitány, 3 Írnok, 2 dijnok, 1 polgári biztos (detektív), 1 rendőrbiztos, 3 tizedes és 20 gyalog rendőr.

Ezen adatok közlése után be is fejezem Nagykároly város rendészetének történrtet azon kijelentéssel, hogy mindaddig, mig a rendőrség a városi önkormányzat jogkörébe fog tartozni, a kívánt közbiztonsági követelményeknek megfelelni képes nem lesz, mert sem ügyköre, sem létszáma, sem szervezete nem olyan, hogy ily nagy fontosságú és felelőséggel járó feladatnak sikeresen megtudjon felelni, miért is szerény nézetem az, hogy a vidéki rendészetet is előbb utóbb vagy gyökeresen át kel! szervezni, vagy az összes városi rendőrségeket az államnak átvenni elmaradhatatlan kötelessége lészen.