Nagykároly és Érmellék, 1913 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1913-09-06 / 36. szám
2-ik oldal. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK 36-ik szám. vállalkozásnál, úgy itt is a többtermelés csak előnyös lehet és végeredményében minden iskolafenntartás is vállalkozás. A már meglevő állapotok javítása, mint valami vállalatnak a bővítése, nem kíván annyi áldozatot, mint az alapítás. Ha már az iskola megvan, eddigi szertárainak, könyvtárának felhasználása mellett megbir még több osztályt is, melyek felállítása esetén, minthogy terem és padok már vannak, csakis egy uj tanári állás javadalmazása ró uj terhet az iskola fenntartóira. Ez pedig már csak a tandijakból is majdnem teljesen megtérül. Más városok vonakodás nélkül kezükbe veszik az iskolák tovább fejlesztésének ügyét, mert felismerik és megértik a fejlődés jeleit és azt nem elfojtani, hanem a maguk javára kihasználni igyekeznek. A városok iskolákat állíttatni, vagy a meglevőket bővíttetni a magok érdekében, a népesség szaporítása, a fogyasztás, a forgalom növelése érdekében óhajtanak. Mindezek a szempontok talán nem vezetnék Nagykárolyt? Vagy talán nem is volna szükség az ilyen szempontok felkarolására? Más, derekabb városok is kapva kapnak az iskolákon, nemcsak kulturális, hanem anyagi szempontokból is. Nagykároly már évek óta más, élelmesebb városok szekere tolására szegődött azzal a rövidlátó politikával, hogy a gimnáziumát maguktól felkereső tanulókat más városokba szorítja. Szatmár gimnáziumai sokat köszönhetnek Nagykárolynak abban, hogy ők már mind a két gimnáziumban párhuzamosithattak. Nagyon sok tanuló van ott, akik szívesen jöttek volna ide, mert Károly vidékéről valók, de ide nem jöhettek. Hiszen ezzel a szülők idegravitálását is megszüntetjük. A szülő például vásárra is odamegy inkább, ahol a fia is tanul és ott vele találkozhatik. Az a város lesz neki kedvesebb, odairányitja terveit, ott ad, ott vesz, ott szövi összeköttetéseit. Az ilyen város a környék igazi központja! Hiába bizakodunk mi székhely mivoltunkban, kiesünk a forgalomból az olyan politikával, ha nem igyekszünk idekötözni mindenféle szálakkal a környék egész lakosságát. A legkisebb alkalmat sem kell elszalasztani, mely csak egy talpalatnyi térfoglalást is lehetővé tesz e téren. A városok tülekedéséről van itt szó a fejlődés felfele vezető meredekén, melyen fásultan megállni, pláne erőtlenül hanyatlani nekünk nem szabad. Harc ez, melyet hogy sikeresen megvívhassunk, nem tétovázunk minden erőnket beleadni. Eljött az idők teljessége. A viszonyok már valósággal túlérettek arra, hogy haladéktalanul megtétessenek a már rég várt intézkedések abban az értelemben, hogy az első osztályba jelentkezők korlátlan számban felvétessenek és a párhuzamos osztály megnyit- tasék. A város jól felfogott érdeke parancsolja, hogy a leghatározottabban elvárjuk és követeljük e rendkívül fontos lépések megtételét. Mi kijelentjük, hogy a fejlődésnek eme előttünk fekvő utján minden erőnkkel, lelkünk legjobb akarata szerint megyünk a vezetőséggel, ha lehet; de ha kell ellene is! Az előretörés és fejlődés nevében! Álljunk sorompóba! Egy jajba egyesült körülettünk a vármegye népe . . . Egy jajba, melyet aztán az áradás szeny- nyes, hideg vizébe fojtott a végnélküli esők siró csorogása és a megindult folyók ellenállhatatlan árja. Ítéletidő taposott végig rajtunk, mely nem mint gyorsan zugó fergeteg egy csapásra, hanem mint lassan csörgő eső, lassan ölő méreg módjára öldökölte ki belőlünk a jövő év reménységét és növelte fejünk fölé az árt, hogy elnyeljen bennünket. A szennyes iszap maga alá gyűrte az életet adó kalászok gazdag fejeit, pocsolyává tette a mi kenyerünket. A szilárdnak hitt föld indult meg remegő lábaink alatt a nagy idők idején. Szakadékoknak szája tátong ránk ott, hol eddig a földnek egyenessége terült ki lábaink elé. A terményeket betakarító ősz idején vízben lábolnak az emberek a mezőkön, hol a megmunkált föld ajándékát keresik. S már közeledik felénk a rongyokba burkolt nyomorúság, hogy állandó lakást vegyen nálunk mire fejünkbe nyomja havas süvegét a tél. A nyomorúság réme megrémült, menekülő embereket hajszol maga előtt mindenfelé. A nagy veszteség után, amit anyagiakban szenvedtünk, jön a legfájóbb, a legerőtlenitőbb, — a vérveszteség. A nyomorúság hazátlanná tesz, mert nem hagyja érezni az elválás fájdalmait s könnyűvé teszi a nagy utat ki, Amerikába. Itt mennek ki előttünk, itt váltják az útlevelet, itt szállnak a vonatra s mi nem álljuk útjukat. A legnyomorultabbak, akik itt maradtak, itt éheznek mi közöttünk s mi nem nyújtjuk ki feléjük a kezünket. Álljunk sorompóba emberek! Állítsuk meg a pusztítást; mentsük meg amit menteni lehet, adakozzunk ott, ahol adni kell! Ne vonjuk meg szivünk könyörületét azoktól, kik a mi jóságunkra szorultak. Szerencsés fekvésünknél fogva mi nem szenvedtünk annyit a természet sujtoló kezétől, mint a vármegye egyéb vidékei. A mi kenyerünket nem nyelte el a megnövekedett vizeknek feneketlen szája. Maradt nekünk annyi, hogy megérkezett a menyasszony egyik rokona, kalap nélkül sápadtan. Ez már többet tudott. Vivien eltűnt. Vele együtt eltűnt a kis tiz-tizenkét éves cigánygyerek, Baydra is, akinek ő volt a gazdája. Reggeli után vették észre az eltűnést — az esküvő tizenegy órára volt kitűzve — de, hogy hová és miért szöktek el, azt senki sem tudta. Csak egy volt bizonyos: nem lesz esküvő. A pap levetette ünnepi talárját, a közönség igazi izgalom lázával oszlott széjjel, a vőlegény — ünnepi ruhájában — egyedül hajtott végig London utcáin hatalmas gépkocsiján. Első dolga volt, hogy hazamenjen és átöltözzék. Azután újra autóba ült és egyetlen vágya volt, hogy kikerülje a barátok rokonszen- vét és a riporterek ostromát. Nem is volt meglepve. Mindig is kételkedett a szerencséjében. Nem akarta sohasem igazán elhinni, hogy ez a ragyogó félénk, vad gyerek, Vivien egyszer az ő felesége legyen. Sejtette, hogy valami elrabolja tőle ezt az örömet . . . Ha az arcán fájdalom és szomorúság ült is, a leikébe még sem volt összetörve: — Az én hibám, hogy siettem . . . suttogta maga elé. Lassan hajtott, máj hirtelen reménykedő ötlete támadt. Mély lélegzetet vett, azután körülnézett. Ebben a pillanatban egy előkelő csemegeüzlet mellett hajtott el. Hirtelen megállt, kiugrott, beszaladt az üzletbe és egy kosárba pompás reggelit állíttatott össze, azután újra kocsijába ugrott és sebes iramban rohant tovább. Egy-két rendőr figyelmeztetőleg intett a kezével — de végre künn volt a városból, a nagy országúton. Teljes sebeséggel hajtott, mert tudta, nincsen vesztegetni vajó ideje. Keresztül ment egy falun, amelynek végén egy szelíd völgyhajlatban tiz-tizenkét cigány tanyázott. Fokozott gyorsasággal robogott el mellettük és az ellenkező oldalon tisztára kanyarodott, a melynek végén egy kis erdő húzódott. Gépkocsiját egy szénaboglya mögé rejtette. Kezébe vette az ételkosarat és tovább sietett, amikor az erdő szélén, a fák között megpillantotta a kis — Bayardot. Jó nyomon volt. A harc elkezdődött! Óvatosan haladt előre. A helyet jól ismerte, Vivien gyakran hozta őt ide . . . Mintha most is látná, arhint a virágok közt lepkét üz és csillingelő hangon mondja . . . — Azt hiszem, ez az én igazi otthonom ! Ennyire szerette ezt a kis erdőt és ezért jutott azonnal eszébe, hogy eltűnt menyasszonyát itt keresse. A kis Bayard egy kis hajtókocsin ült — egyedül. Rájuk talált. Igen, de ha meglátja őt Vivien, fölugrik és elhajtat. Majd kifog rajta. Megköti a kis kocsi kerekét és akkor lesz ideje, hogy az elrepült aranymadarat vissza csalja a kalitjába. Azután lemondott erről. Nem, minden erőszak nélkül kell visszahódítani őt! Halkan lopódzott előre — egyszerre csak megpillantotta Vivient. Egy padbn ült, melyet vadrózsa ölelt körül — fejét lehajtva, arcát kezébe temetve. A nap reá sütött, méhek repkedték körül és virágok bókoltak lábacskája előtt . . . Megállt és figyelte. Vivien fölnézett de nem látta meg őt, arcán könnyek peregtek alá. Egy kissé előbbre ment, a leány megfordult, észrevette. Hirtelen fölugrott és eltűnt. Nem követte. Most már okosabb volt. Egy fának dőlt és várta, mikor hallja meg a tovarobogó kis kocsi kerekeinek zaját . . . Nem hallotta meg. Még mindig állt és várt. Nem mozdult, nem nézett körül csak a szivébe lopódzott valami édes melegség. A koOlcsó czipókl Megvettem a KOBRÁK cipő csődtömegét és a mai naptól leszállított árakban árusítom kicsinyben és nagyban. DIAMANSTEIN ADOLF, PIACZ-UTCA 42. SZÁM. --------- Telefon szám: 6—54.
