Nagykároly és Érmellék, 1912 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1912-12-21 / 51. szám

2-ik oldal. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK. 51. szám. mitől senkit sem lehet eltiltani; felnőtt embe­reket sincs szándékunkban oktatni, ennyire szerénytelenek nem vagyunk. Csak nem értjük az egész dolgot. Nem értjük, mi „céloztatik“. Vagy az csak olyan nagykárolyi kedveskedési mód, amiben nálunk mindenkinek része volt, aki csak közügyeink élén állt, vagy velük egyáltalán foglalkozott? Vagy annak a megutáltatási tanfolyamnak egyik előadása akar talán lenni, amely drága váro­sunkat minden volt tisztviselője előtt olyan ked­vessé tette, hogy naponként hálát adnak az Istennek, hogy őket drágalátos körünkből ki­szabadította csodálatos kegyelme. Nem rózsás seholsem annyira a köztiszt­viselő élete, hogy egyúttal tövises is ne volna; de legalább nem veszik el seholsem a kedvét a tisztviselőknek holmi piszkálásokkal attól, hogy a töviseket is szívesen tűrjék a közjó érdekében. Amióta Debreceni István városunk pol­gármestere, mindenki teljes bizalommal nyu­godott meg abban, hogy a város kormánya jó kezekben van. Felesleges őt dicsérgetni, feles­leges védeni, felesleges volt a vizsgálat kérése is önmaga ellen. Hogy Nagykároly városa nem az isteni tökéletességű város prototípusa, azt tudjuk, hogy vannak utcák, melyeket ki kellene kövezni, mi is szóvá tettük. De az eszközök elégtelensége miatt beállott bajokért azt vádolni, akinek az adott eszközökkel kell dolgozni : ez igazán érthetetlen. Múltkori számunkban kese­regtünk azon, hogy a közügyekkel komolyság nélkül foglalkozunk. Nem fontoljuk meg, mily károkat okozhatunk, ha hebehurgya kézzel nyú­lunk az igazi közjó érdekeihez. A cél csak az lehet, hogy javítsunk, s ezt kellene mindig szem előtt tartanunk. Debreczeni István közéleti tevékenységé­géről mindenki csak tisztelettel szólhat. Amily puritán jellemű, gondolkodású mint ember, ép oly tiszta, igaz lelkiismeretességgel intézi váro­sunk ügyeit. Hosszú polgármestersége alatt a polgárok szeretetét, tiszteletét vívta ki magának s nem is volt rá eset, hogy védenie kellett volna magát. Szinte feleslegesnek tartjuk őt ar­ról biztosítani, hogy a polgárság szeretete vele van. Összetett kezekkel nem nézhet még a város polgársága a jövő elé. A pénzügyigazgatóság városunkban való elhelyezése igen {nagy fontosságú lépés váro­sunk fejlődésében, de bizony pusztán erre az intézményre a város fejlődését alapítani nem lehet. Szatmár városa legutóbb már a holdban levő intézményből, valami uj ezredekből is kért már. Mindenesetre komikus a kapzsiság, de kö­vetésre méltó az igyekezet. Ők jól tudják, hogy a városok fejlődése kitartás, buzgóság nélkül mutathat fel ugyan szemkápráztató szökellése­ket, pillanatnyi hatásos eredményeket, de a fejlődésnek állandó, nyugodt, biztos menetét csak állandó igyekezettel lehet biztosítani. Örömmel vettük a többfelől megnyilvánuló érdeklődést az uj gör. kath. püspökség iránt. Városunk polgársága, úgy látszik, megértette, hogy itt a magyarság, az egész nemzet érdeke az ő helyi érdekeivel mily szerencsésen ta­lálkozik. Ne azon morfondérozzunk most, hogy vájjon magyar lesz-e. nem-e az istentisztelet nyelve. A nyelv-kérdést ebben az ügyben kü­lön kell választani a főkérdéstől: mily áldásos hatása volna az uj püspökségnek Nagykároly város fejlődésére. A szellemben, az uj'püs­pökség magyar szellemében meglehetünk nyu­godva. A mi kötelességünk most az volna, hogy vizsgáljuk meg, hogyan, mimódon lehetne a már meglévő kulturális intézményeket az uj püspökség felállítósa esetén felhasználni s mi­lyen uj alkotásokra volna szükség, hogyan, mimódon teremtődnék elő az erre a célra szük­séges összeg. És mennyi volna ez az összeg. Érintkezésbe kell lépnünk a kormánnyal, a püspökség ügyét intéző faktorokkal. Sokan talán megriadnak a terv nagyságától. A kishi­tűség oly bűn, mely méltó az ő büntetésére. Oly intézmény után hogy tudjuk mi, kis város létünkre, kezünket nyújtani, amely a hatalmas Debrecent tartotta volna magához méltó ke­retnek ! Ha igy fogunk gondolkodni, városunk falu marad örökre, sőt még falubb volna, ha az elődök is oly kishitüek lettek volna. Akkor ta­lán megelégedtünk volva avval, hogy Nagyká­rolynak járásbírósága van. Fürt Ferenc. Fényes meteor-csillag futott le az élet egéről s mély sötétséget, szomorú bánatot ha­gyott a nagykárolyi izr. hitközség kebelében. Hirtelen, váratlanul borult a nagy kiterjedésű papicsaládra az örökös gyász, melyből váro­sunk minden rendű és rangú intelligens kö­zönsége is kivette részét. Fürt Ferenc főrabbit városunkban mindenki szerette és tisztelte. Hitközsége bálványozta, alárendeltjei mély szeretettel vették körül, mert benne az igazsá­got magát tanulták megismerni. Tanítványai áhítattal hallgatták igéit; a városi képviselő- testület, pénzügyi és gazdasági bizottság min­dig meghajolt érvei előtt. Nagynevű elődje, Perlsz Májer örökségé­nek, méltó módon való tapintatos vezetése nem kis gondot, körültekintő, bölcs megfontolást igényelt. És Fürt Ferenc az összes uj kérdé­seket, felmerült uj kívánalmakat a iegbelátóbb módon szerencsés kézzel oldotta meg. Alig van városunkban valamelyes köz­érdekű, közjótékonyságu intézmény, melynek felvirágoztatása érdekében ne buzgólkodott volna. Szervezte az izr. népkonyhát, vezette a mezőgazdasági ismétlőiskolát, halottaiból feltá­masztotta az izr. szegény betegágyas nők egy­letét, nem engedte megszüntetni az izr. ifjúsági egyletet, sőt szervezte a patronage és talmud- tóra (szent tant művelő) egyesületeket. A más vallásuak iránt a legmesszebb menő módon toleráns volt. Fürt Ferenc érdemeit elszámlálni és kellő módon méltatni szűk e lapok tere, de hogy elhunyta mély veszteséget, korai eltávozása fe­neketlen űrt hagyott a hitközségében és a vá­ros közintézményeiben, azt mindenki elismerni kénytelen s valamint életében szívesen hallgat­tuk mézédes szavait, úgy elhalálozása után is csak magunkat tiszteljük meg, ha koporsója — Talán Púkhoz ? A férfi hallgatott egy percig, azután elé­gedetten elmosolyogta magát. — Még eddig nem akadt olyan, aki elta­lálja gondolatomat. Igen jól van. — Ah, ha mosolyog, egészen más az arca. Szelidebb lesz. Nem is Mefisztó már. — Csókolom a kezét. Ez is ritkán fordul elő nálam. — Oh, ez nem volt bók. — Nem is arra mondtam, hanem a mo­solygásra. De mondja, ki volt az az esztelen, aki egy ilyen táncosnőt itt tudott hagyni ? Tetsző szemmel nézett végig rajta és úgy látszott, mintha percről-percre jobban gyönyör­ködnék és melegebben érdeklődnék méltóságos és mégis gyerekes, komoly és mégis vidám, játékos, táncosnőjében. — Muszáj azt igazán megmondani ? Telt, kicsiny ajkait tréfásan elfordította, mint valami kellemetlen dolog előtt szokta tenni az ember. — Nem muszáj. Világért sem muszáj, de szerettem volna ismerni. — Az pedig teljes lehetetlenség. Igazán képtelenség. Halkan, dallamosan, elfojtott pajkossággal nevetett. — No ne bámuljon úgy rám. Ez a szi­gorú, kemény nézés még kihoz a sodromból és megmondom azt, amit egy jó nevelt leány­nak sohasem volna szabad elárulni, hogy nem kért senki. Tudja, egyáltalán senki. És ön nél­kül, kedves Mefisztó ur, végigültem volna ezt az élvezetes táncot. De nem búsultam volna rajta. Oh, a világért sem búsultam volna. — Őszinte. Az első perctől őszinte. Már a nevemnél az. Tudja, hogy én még nem igen tapasztaltam ezt a tulajdonságot az emberek között ? Sokan gondolták rólam, hogy Mefisztó vagyok, akik féltek tőlem, de nem merték sze­membe mondani. Még kevésbé nyíltan beszél­tek a személyes dolgaikról. Maga gyermek. Ha el akar tőlem fogadni jó tanácsot, kérem, hallgasson meg. — Nem kerül pénzbe? — tréfált a leány. — Oh, mit tudhat az életről egy ilyen ... — Bájos tündér, földre szállt napsugár, stb., stb. — Honnan gondolja, hogy én valami ilyen­félével kívántam volna untatni ? — Mert mások is igy tesznek. — Én pedig csak azt szándékoztam mon­dani, hogy egy ilyen — bocsánat, hogy a ma­gas egekből a sáros, prózai szürke földre szál­lítom le — jóformán csitri kis leány, talán még nem is ismerheti a pénzt. — Kitűnő. Lecke az unalmas, pápaszemes nevelőnők nélkül. S én, mint engedelmes leányhoz illik, fejet hajtok előtte. Nem harag­szom, még csak nem is duzzogok. Beismerem, hogy a pénzhez nem értek. Halljuk azt a jó tanácsot. — Ne legyen őszinte. Sohase legyen őszinte. — Hát mit titkoljak el ? — Én tanítsam ? Haha... Ha tudnám, hogy engedelmes, jó tanítványom lesz, mint amilyennek festette magát az imént. .. Valódi ördögi mosoly játszott ajka körül és arcának még kegyetlenebb kifejezést adott a fekete bajusz alól elővillogó hófehér fogsor. — No, most egy cseppet sem szép és ha mindig ilyen lenne, el sem fogadtam volna még akkor sem, ha egyetlen fordulóra sem lett volna kilátáson egész éjszaka. — Fél tőlem ? — Nem, csak nem szeretem igy. Egyszerre elsimult a férfi arca, szokatla­nul lágyakká váltak a vonásai s valami olyan érzés futotta át, ami ritka vendég lehetett nála, mert szinte megzavarodott utána és egy kis szünet múlva csendesen, alázatosan szólt: FEKETE ML ■ ■■■■■> «""■ KALAP ÉS ÚRI DIVATÁEUHÁZÁBAN A TÉLI VÁSÁR MEGKEZDŐDÖTT. Legnagyobb választék kalapok, nyakkendők és fehérnemüekben. DEBRECZEN,; Kistemplom mellett. Megye telefon 707. sz.

Next

/
Oldalképek
Tartalom