Nagykároly és Érmellék, 1912 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1912-10-19 / 42. szám
6-ik oldal. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK. 42-ik szám. MOSO SZAPPANT többféle fajtában, legjobb minőségben s legolcsóbb árban ajánl: KERESKEDŐKNEK MAGÁNOSOKNAK KATONA ISTVÁN szappanos Debrecen, Sz«ppanos-utca 22 CSARNOK. Mihály szóbelizik. Irta: Tömörkény István. Tanuzás van a járásbiróság előtt. Szokásos ügy: a pusztaszéli magyarok összeverekedtek a csárdában és hát szúrás is történt. A legénység, a mely annak idején megvadultat! marta egymást a csárdában, ezúttal nem tud semmiről semmit, ellenben tagad, mint a jégeső. Hogy miként tigad a jégeső, azt nem tudja senki, de igy szokás mondani. Általán ezek a csárdabeli lacibeíyárok, mikor a törvény elé kerülnek, igen csak gyávák és szégyenletes módon hazudnak. Lehetőleg kennek egymásra mindent, ami csak kenhető és borzasztó nagy igyekezettel vannak az iránt, hogy valamikép a biró az ügyben ki ne okosodhasson. Egyik sem vállal semmit. Surbankó legény mind, katonasor alatt még egyikük sem volt, aféle fiatal idomtalan vadállatok, akiknek az ügyét valamely régi szolgabiró néhány alkalmas pofonnal célravezetőbben intézné el, — most azonban más világ van, a biró elé citáltatnak. többé nem „hallod-e, te betyár“-ok, hanem „Ön“-ök, akik ennélfogva elhatalmasulva érzik magukat s amikor majd innen estefelé a pusztaszélre kihaladnak, minden fiatal fát kitörnek az útból s ne adja az isten, hogy valamely védtelen fiatal leány vagy kóbor vándor az utjokba kerüljön. Szóval nem valami túlságosan rendes kis társaság ez, a beszédjükön nem tud eligazodni a biró, szükséges ennélfogva idősebb tanuk kihallgatása, akik ott voltak a tett helyén és az ő szavuk lenne az a faggyugyertya, a mely ezen szurkálás ügyébe belevilágít. Szól tehát a biró: — Jöjjön be Várakozó Mihály tanú. Minélfogva bejön Várakozó Mihály tanú az ajtón. Barátságos és mosolygóképü magyar, orcája rózsaszínű virulásán látszik, hogy nem éppen most ért be a tanyákról, hanem korábban, minélfogva evett már egy kis paprikáshust a Pávában és imitt-amott alighanem ivott is hozzá valamit. — Tessék parancsolni velem, — mondja Várakozó Mihály kaptában, mivel hogy tudja mi az illendőség a tekintetes törvény előtt. A biró megkérdezi tőle, hogy kiféle, miféle, hány esztendős, mert ezek a dologra tartoznak. Mihály mindezen kérdésekre oly gyorsan felel, mintha ő volna az olajozott istennyila. Szolgálatkészsége a bírói lélekben megelégedést kelt, mert hiába, bármit beszéljünk: szép az ilyesmi, amidőn az egyszerű közpolgár átérti és átérzi, hogy a haza fennállásában mily fontos tényező az igazságnak igazság szerint való kiszolgáltatása. — Hát — mondja a biró — maga azért van ide hivatva Mihály, mert maga tud' erről a szurkálási esetről. — Én? — mondja Mihály — én? Hát én ne tudnék? Mihály egy pillanatra elhalványodik. Hát ő ne tudna ? Ilyent me-iészel felőle gondolni a tekintetes törvény? Hiszen az ember csak tudja azt, amit tud, a jó reggelét neki. Mihály tehát azt mondja folytatásképen haptákban: — Tekintetes főhadbiróság és katonai törvényszék ! Egy életem, egy halálom, mind a kettőt fölajánlom. Bevallók mindent és lemondok mindenről. Mihály igen szigorúan beszél. A biró meg el van kedvetlenedve a sok szószátyárkodás miatt. — Mondja hát el az esetet, — szól, — úgy, ahogy tudja. Csak a tárgyra szorítkozzon. Ez egy kissé bajos dolog, ez a szoritko- zás. Mihály nem is igen érti. Már bizony Mi- kály is csak úgy van odakint a földeken, hogy haladni kell a korral s csék ünnepnap visel magyar nadrágot, hétköznap pantallót, igy igyekezvén magát a városi urakkal egyformává tenni. Most sincsen magyar nadrágban, pedig annak a szijjával szokás szorítkozni, ha azt akarja az ember, hogy szépen megfeszüljön rajta a zsinór. Szóval zsinórra szokás szorítkozni, nem tárgyra. S mi az a tárgy ? Az ördög tudja. A népnyelv nem ismeri. De Mihály azért azt mondja: — Hát majd neki szoritkozok . . . Hát, hogy is csak . . . ahán ... hát szeptemberben, vagy hogy talán inkább októberben — de mégis inkább szeptemberben volt, mert aztat tndom, hogy a gólya még itt volt, a fecske pedig már elment. Az. Az. A fecske már elment odaalá az Afrikába, mert az kérem szépen olyan, hogy odajár, mert úri madár az, mint a gólya is, mert ez odakószál, nem mint a paraszti veréb. A veréb olyan földhözragadt, mint a parasztikus ember . . . — Jól van, jól, — vág a szavába a biró, — csak röviden. Azt mondjd el, amit az esetről tud. — Igenis, kérem alássan — feleli rendületlenül Mihály, — tudom én a rendet, mert katona voltam én, frájter voltam én a negyvenhatnál, de az őrmester konstatáltatott mert, sokszor elmaradtam időn túl, aztán ledegradáltak, mondom, én nem bánom, nem avval a csillaggal gyöttem én az ezredhez, hát haza mehetek én rnélkül is — — — A biró nem állja tovább. Mérgesen szól: — Ne erről fecsegjen. Az esetről beszéljen, ami a csárdában történt! Mihály szól: — Hiszen éppen abba fogtam bele, tekintetes járásbirósági főtörvényszék. Hát már akár szedtembefben volt, akár októberben volt, de azt tudom, hogy szüret előtt volt, mert bor már otthon egy csöpp se volt, hát mondtam az asszonynak délután, hogy én átmék egy pohár borra a -csárdába, legalább majd meg tudom a világi eseményeket is, mer szőbul ért az ember, aztán estére majd eleszpikálom neki, amit hallottam.'/: — De érjen kend már be a csárdába, — kéri a biró, aki kezdi érezni, hogy őszül a haja. Mihály biztatja: — Mingyár odaérek. Mert hiszen nincs is messze tőlünk a csárda. Nem vetek neki félórát, hogy ott, vagyok. Ugyan volna rövidebb útja is a szőlőkön át, de én nem mék arra, hogy énrám valaki rám kiáltson, hogy mit taposom a földjit ? Én rám ne kiabáljon senki! — Hát majd kiabálok én! — kiáltja a biró. — Hányszor mondjam még, hogy az esetről beszéljen. — Most az következik, — véli Mihály. — Hát én mék a csárdába, mint célszerű szegény ember, mert két hatost adott a feleségem italra, mert én azt tartom világéletemben, hogy pénzben, kamrában az asszony parancsoljon. Áldott jó lélek az én feleségem, én bele vagyok győződve abba, hogyha ezt az egész kerek világot összejárom, hogy térdig elkopik a lábam, hozzá foghatót még — — — — A biró fölugrik a székből: — Hallja 1 — dörög Mihályra. — Ha azonnal be nem ér kend a csárdába, lecsuka- tom, kendet. Azonnal nyisson kend be az ajtón, aztán mondja el röviden, hogy ott mit látott! Mihály kissé meglapul a mérgesség láttára, minélfogva a jobb lábát visszavonja s a balt teszi előbbre. Szükséges olykor a helyzet változtatása. Hallgat. — Nyisson hát be! garancsolja a biró és kétségbeesetten néz Mikályra. Kisvártatva mondja Mihály: Benyithatok, ha igy szól a parancs. Mert a befél: befél. Ez igy volt a négyenhat- nál is a kapitány űr.Udvarnoky alatt. Ott nem volt ellenszólás semmi. De még annyi sa, mint a minuta minutája. Mert az, kérem alássan, igazságos ember volt, mert ami igaz, az igaz, mert én mindig ahoz tartottam magamat, hogy amit meg kell adni, azt meg kell — — — Hát nem nyit kend be? Mihály komoly intelmet s felvilágosítást intéz a bíróhoz: — Nem kell benyitni azt az ajtót, amelyik úgy is nyitva van. Szeptemberbe, vagy októberbe, mert mondom, hogy a fecskék már elmentek, de a gólyák még nem, mert úri madár a fees — — — Hát menjen be a küszöbön, — kéri a biró és önmagában halkan megfogadja, hogy a fiát soha bírónak nem neveli. Inkább legyen kazánfűtő. — Bemehetek, — mondja Mihály egyszerűen és sok jóakarattal. — No, — könnyebbül meg a biró. — Mondja most már azt, hogy mit látott, mit hallott, mi történt. * — Hát — mondja Mihály — látni eleinte nem láttam semmit, mert mikor az ember úgy a napvilágosságrul bemén, káprázik a szeme. Az én szemem ugyan nem hibás, ugyan voltam valamikor trahómás is, de abból is kigyógyult a szemem, pedig kékkövet rakott rá. a kiilkerü- leti területi doktor . . . A biró könyörög: — De hát mi történt? — Az történt, — jelenti Mihály, hogy amint belépek a küszöbön, aztán éppen köszönni akarok az ócskább kalapommal, mert mindenki olyan kalappal köszön, amilyen, van, a szegénység nem csúfság, csak szomorúság, mert az is bolond ember aki szebben táncöl, mint ahogy tud, kérem alássan az egész tisztelt társaságot, mert azért, hogy én célszerű szegény ember vagyok, éppen csak kicsibe múlt, hogy a gőztörvényhatósági bizottságba — — — Csakugyan börtönbüntetés lesz a vége, — fakad ki a biró — ha azonnal meg nem mondja, hogy mi történt! Legyint Mihály a kezével. Ez annyit jelent, hogy csak nyugalom, lassan érünk mesz- szire, továbbá sohasem volt jó, az a nagy sietség. — Mi történt ? — kérdezi Mihály s azonnal ad is a kérdésre feleletet: az történt, hogy mindjárt a mellemhez csapódott egy kutya- ijesztős üveg. — Micsoda üveg? — Kutyaijesztös üveg. — Hát az már megint micsoda? — Jaj, — neveti Mihály, — hát a szódásüveget nevezik igy. Mert úgy semmivel sem lehet megijeszteni a kutyát, mintha ebbül a fejire spriccölnek. Az ám. Egyszer velem volt az én kutyám a csárdában, mert borzasztó gazdás, aztán a hogy az asztal alatt pihent, mert a kutya boros helyen leginkább az asztal alá húzódik, ahol nem hághatnak-----------— De arról beszéljen, hogy mi volt, mikor a szódásüveg magához repült? Mihály lenéz a lábafejére, visszavonja s megint a másikat teszi elő. Komolyan mondja: — Kérem, az nekem föltűnt. — Föltűnt? — Föl. Hát ha az emberhez vágnak egy kutyaijesztőt, az föltűnik. Még az se tűnjön föl ? kérdezi sértődötten Mihály. — Aztán akkor mit csinált? — Semmit. Tudtam, hogy nem nekem szólt, hanem úgy gondoltam, hogy valószínűleg alighanem valami tévedés van a dologban. — No jó, — türtőzteti magát a biró, — idáig csak eljutottunk valahogy. Most már azt mondja meg, hogy miként történt a verekedés ? — Melyik verekedés? — kérdezi csodálkozva Mihály. — Hát a bicskázás, no? — Jaj, kérem szépen, — feleli Mihály, — hiszen az nem a kocsmaszobában történt, hanem az udvaron. Nem voltam én ott jelenleg, kérem alásson, mert én az ilyen surbankó kölykök telektálozására nem igen szoktam ügyeletet fordítani . . . KIADÓ két utcai és egy udvari szoba konyha és hozzátartozó mellékhelyiségekből /. álló lakás J^CT november 1-étől Jókay-utczában. Czim a kiadóhivatalban.
