Nagykároly és Érmellék, 1912 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1912-01-27 / 4. szám
6-ik oldal. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK 4. szám. Malac-lopás. Fogarassy Istvánná nagykárolyi lakos ismeretlen tettes ellen feljelentést tett, mert két malacát ellopták. Gyanúja Vein- gertner Györgyre irányult, akinek ártatlansága a vizsgálat folyamán teljesén kiderült. A nyomozást folytatják,__________________________ TATNÁS. Polgárista és elemista fiuknak és leányoknak privát órát ad és magántanulók tanítását szerény díjazással elvállalja TANÍTÓ. Lakás változás miatt Fény-utca 8. sz. helyett Akácfa-utca 1. sz. a. CSARNOK. A régi bűn. Irta: Szecső Vilmos. Szávay reggel kilenc órakor fölébredt. Pompásan aludt, minden tagján boldog, üde zsongás szaladt végig, a feje könnyű volt és tiszta. Hörpintett egyet az éjjel szekrényére készített kakaóból, rágyújtott egy cigarettára, keresztül eresztette száján, orrán a füst édes illatát, nyújtózott egy nagyot, kellemes bizsergés szaladt át rajta, pompásan érezte magát. Azután, foga közt tartva a cigarettát, kiugrott az ágyból, belépett a fürdőszobába és ledobva magáról éjjeli köntösét, beleült a langyosvizű kádba. A fejét a kád hátához támasztotta, szíttá a cigarettáját s mig a viz édes-puhán ölelte át tagjait, átengedte magát az emlékeinek. Színes és buja képek rajzottak agyában, lágyan és finoman hajló asszonyi vonalak, kedves és sugárzó női arcok villantak föl a szeme előtt, és az odaadás vágyától remegő asszonyi szájak. Néha megdöbbentően tisztán és élesen tűnt föl előtte egy-egy szempár, majd sötét, majd világos, de mindnyájan különös lidérces fényben csillogott. Szávay lehunyta szemét és valami könnyű, édes és büszke mámor szaladt át rajta. A meleg víznek finom, bá- gyasztó gőze töltötte be a szobát s a villamos lámpa hálványan és ködösen égett a párako- szoruban. Most szűzi és merev odaadásokra emlékezett, a melyekben vágy és szemérem ölelkezett, egy-egy félszeg mozdulatra, a melyben egyszerre volt meg a riadt visszautasítás és a félő kinálkozás. Bágyadtan és valami elbizott felsöbbség- gel mosolygott. Aztán végigsimitotta kezével a homlokát, fölemelkedett és a zuhany alá állt. Majd belebujt a fürdőköpenyegébe s a tükör elé lépett. Negyven éves volt, de ez nem látszott meg rajta. Harmincnál se mondta volna többnek senki, olyan üde és ránc nélkül való volt az arca s a szeme oly ifjúi tűzzel csillogott. Még benne reszketett az ifjúság mámora, még tudott megittasulni, ábrándot és illúziót szőni, még lázba hozta egy-egy asszonyi mozdulat, még vágygerjesztő, édes és szent titkot látott egy-egy asszonyi csipkefodor mögött. Az élete tartalma egy megtestesített, valóra váltott könnyű és vidám filozófia volt. Ez az ember behunyta szemét a csúf és kellemetlen dolgok előtt, csak a szépet látta meg az életben, mert nem akart egyebet meglátni. Távol tartott magától mindent, nem engedte a leikéhez közel, a mi megindultságot, fájdalmat kelthetett volna benne. Nem szenvedett soha, mert behunyta a szemét, nem akart látni, nem akart szenvedni. Valami narkózisba bódult a lelke mindannyiszor a fájdalmas és kellemetlen benyomások elől. Csinos vagyona megengedte, hogy minden szépben része lehessen, nyugodt, ápolt és felsőbbséges szépségének varázsa pedig karjaiba hajtott minden nőt, aki könnyen hódol meg egy választékosán öltözött, sugár férfialaknak, egy finom élű férfiarcnak. Vidáman, nyugodtan és boldogan úszott a mámornak puha és langyos hullámain, dicsőssége a feléje villanó asszonymosoly volt és nem látszott egyéb célja az életének, mint hogy varázsát és acélos ifjúságát megőrizze mindvégig. Azt hitte maga is, boldog és elbizott mámorában, hogy nem fog megöregedni soha és valami léha, bölcs és pogány Isten tartja fölötte, a rugalmas ifjúsága s a pompás, sugárzó feje fölött — az enyhe és varázsos védőszárnyát. Visszament a hálószobába, megborotválkozott, felöltözködött és éppen tizet ütött az óra, amikor hallgatag vén szolgája egy levelet hozott be neki. Szávay unottan pillantott a borítékra. Asszonyirás volt. Oly roppant ismerős ! De tudta, hogy már rég nem látta ezeket a vonásokat. Ledobta magát egy székre és kíváncsian bontotta főt a levelet. Ez volt benne : Kedves barátom ! Immár tizenhét esztendeje, hogy nem láttam magát, tizenhét esztendeje, hogy nem írtam magának. Akkor maga egy menyország boldogságával hitegetett engem, a tudatlan fiatal leányt. Én hittem magának és maga egy pokolba taszított engem. Maga tán még végig sem szürcsölte a mámor italát, mikor már ellökte magától a poharat magát is. Nem szemrehányásképpen irom mindezt. Hogy micsoda küzdelmet vívtam családommal, az egész világgal, azt nem tudja elképzelni maga, ki még a pokol kapujában sem volt! De én benn voltam a pokol kellős közepében! És megvigasztalt az, aki maga volt oka ennek a szörnyű gyötrelemnek, megvigasztalt az a gyönyörű kis emberi lény, aki a maga öleléséből fakadt. Én megtanultam dolgozni, hogy ezt a kis csemetét fölnevelhessem, láttára — mi tagadás! — az apjára kellett gondolni, akit nem tudtam annyira megvetni, hogy mindétig ne imádjam az emlékét. Hosszú esztendők iszonyú fájdalmát megadón viseltem annak a néhány édes órának emlékéért... De jaj, miért kell most Írnom magának?! Maga tizenhat éven keresztül nem törődött azzal a kis féreggel. Nem volt apja, nem volt gyámolitója a kis leánynak. Én magam a férfi iszonyú küzdelmét vívtam a kenyérért. A kis leány, Margit most tizenhat éves. A szemem ég a szégyentől és maga is födje el egy percre szemét a szégyentől... a kis leány ... a kis leány ... bajba esett... Nem vigyáztam rá eléggé ? Én korán reggel mentem el és késő este kerültem haza a munkából. Ki vigyázott volna Margitra? És Istenem, ki tudja, mi reszket a vérében, a tizenhat esztendős szivében, a mely vad, izzó és bűnös szerelem mámorában fogant meg?! De maga az apja, maga az apja végre is ! Védje meg, mentse az érdekét, büntesse, ha kell! Én kínban és munkában megöregedtem, gyönge, beteg és halálosan fáradt vagyok. Maga fiatal, maga férfi, maga az apja! E nehéz percben lépjen végre melléje cselekedjék úgy, mint férfiúnak cselekednie kell. Kérve-kérem oltalmát, segítségét, annak a percnek emlékéért -r- ha ugyan végképp el nem felejtette, — melyben azt súgta kipirult fülembe: — Magicám, imádlak, ezt soha nem felejtem ! Szenvedő barátnője Szécsi Magda. S'ávay elolvasta ezt a levelet és kínos, fájdalmas zavar lopózott szivébe. Első sorban a szépérzékét sértette a dolog. Csúnyának, förtelmesnek és ostobának találta az egészet. Majd hirtelen vad és önző menekülés vágy fogta el. — Jó volna most elutazni, hirtelen mész- szire! — gondolta. Voltaképen csakugyan nem tudta, mihez kezdjen ? Benyitott a dohányzószobájába. Megdöbbenve riadt vissza. A széles, öblös karosszékből egy sugár, magas leányalak emelkedett föl. — Szécsi Margit, — rebegte halkan alig hallhatóan. Földre szegzett szemmel állt ott. Szávay pedig elhalványodott és meggyökeresedett lábbal állt a leány előtt. Most fölemelte szemét a leány és ránézett. Halk és édesen fájdalmas megdöbbenés nyilalott Szávay szivébe. Mintha a maga gyermekkori arcképét látná, annyira hasonlított hozzá ez a leány. Ugyanazok a vonások és ugyanaz a sötétkék szempár, mélyén egy örökös, sugárzó kérdéssel, Most valami, még soha nem érzett édes ellágyulás fogta el. Lassan oda ment a leányhoz és a két tenyerébe vette a puha arcát. Erre az érintésre a leány hirtelen és hangosan fölzokogott, az arcát az apja vállára ejtette, a szeméből patakzott a könny és egész, vékony, gyermek teste vonaglott. Hirtelen mély, meleg és könnyes szánalom reszkettette meg Szávait. Átölelte a leánya vállát és édes melegség áradt el szivében erre a tiszta érintésre. A leány pihegett, reszketett, szegény kis szive hallhatóan dobogott és egy szó, ugyanaz az egy szó ömlött ki százszor is a száján ... — Jaj, jaj, jaj... Most valami tüzes és iszonyú düh fojtogatta Szávayt. — Ki volt az?... Ki volt az a gazember? — kérdezte reszkető ajakkal. A leány nem akart felelni. De az apja fölemelte lassan a könnytől ázott, sírástól megduzzadt kicsi arcát, végigsimogatta a meleg, nedves bőrét és gügyögve, édes-gyöngéden szólt hozzá: — Mondjad meg kis leányom, meg kell mondanod ! A leány halkan rebegte: — Korláth Andor... Korláth Andor! Ez a fiú jó barátja volt Szávainak! Az este is együtt csatangoltak, együtt szitták a lágy szeptemberi este langyos levegőjét, melyben a hervadás illata reszketett. Még az este is könnyed és pajzán hódításokról beszélgetettek, szürcsöke emlékeik könnyű mámorát. Még az este szerette ezt a kedves, léha fiút, karja lágyan és könnyedén pihent az övében. Korláth Andor! Most tompa düh fogta el e név hallatára. ...Tizenkét óra volt, a mikor Szávay bo- nyitott a Korláth Andor szobájába. A fiatalember fölkelt és elébe jött. — Hogy aludtál öregem ?. — kérdezte vidáman, kezét nyújtva Szávaynak. De nem tűnt föl neki, szórakozottságnak vette, hogy Szávay nem nyújtott neki kezet. Szávay hidegen és sápadtan állt Korláth előtt. Nem tudta, hogy kezdje el a dolgot ? De aztán megszólalt: — Mi van... mi van Szécsi Margittal ? — kérdezte tompa hangon. Vidám és könnyű mosoly szaladt át a Korláth arcán. — He, he... honnan tudod, honnan tudod ezt, édes öregem ? Szávay hirtelen és türelmetlen mozdulatot tett. — Szécsi Margit... — mondta rekedten — Szécsi Margit az én leányom ... Korláth megdöbbent. Egy pillanatig kerek szemmel nézett Szávayra, azután az íróasztala mellé lépett és zavarában az ott lévő • hirlapot hajtogatta össze szép szabályosan. — Sajnálom... — mondta aztán kurtán, de maga is érezte, hogy ez a szó iszonyú ostobán hangzik most. Szávay hátraszegte a fejét. — El kell venned ezt a lányt, feleségül kell vtnned ezt a lányt! Korláth rekedten nevetett. — Már bocsáss meg! Feleségül vegyem ezt a lányt, a Szávay leányát, akit, akit — Szécsi Margitnak hívnak?! Szávaynak elborult az arca. — A mikor... a mikor szemet vetettél rá, nem nézted, hogy csak Szécsi Margitnak hívják! Korláth fölemelte a kezét, a melyben az összehajtott hírlap volt és megvető mozdulatot tett. Gúnyosan mosolygott. — Ha te magad annak idején ilyesmire néztél volna, — felelt halkan, vontatottan — akkor... akkor Szécsi Margit ma nem volna a világon. Szávayt szörnyű düh fogta el, — A mit én tettem, azért megfelelek, vagy megfogok felelni... De te most felelsz nekem ! Amit tettél, az undok, az pocsék, aljas, gyalázatos 1 Holtsápadtan mondta ki e sértéseket és dühében tobzódva tette hozzá s a hangja rikácsolt : — Gazember vagy, gazember, gazember! Korláth hirtelen fölemelte kezét s az ősz-
