Nagykároly és Érmellék, 1912 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1912-09-14 / 37. szám
Nagykároly és Érmellék A Nagykárolyi Kereskedő társulat hivatalos közlönye, SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Nagykároly, Széchenyi-utcza 20. szám. („Kölcsey-nyomda r.-t.“) sfsi Hirdetések szintén ott vétetnek fel. |#e- Nyilttér sora 50 fillér. Főszerkesztő: DR. VETZÁK EDE. Felelős szerkesztő: i Főinunkatárs: DR. GÓZNER ELEK. | DR. HEGEDŰS ISTVÁN. Laptulajdonos: KÖLCSEY-NYOMDA R.-T. MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. ”fK| A LAP ELŐFIZETÉS! ÁRA: Egész évre ............................. .8 korona. Fél é vre............................., . . 4 korona. Ne gyed évre..................................2 korona. Egy szám ára.............................20 fillér. Vá rosunk fejlesztése. Talán egy kérdés sem forog napnap után annyit közszájon, mint az, hogy a várost fejleszteni kell, intézményekkel kell gyarapítani, mert a város rendezetlen, de meg a pótadó is oly magas, hogy iparosok és kereskedők betelepülésére s Így a város ezutoni növekvésére számítani nem lehet, — ami ellenesetben maga után vonná a város városias külsejének kialakulását. A sok beszéd azonban csak beszéd marad s a tettek terén oly csiga-lassúsággal haladunk előre, hogy azt csak azok vehetik észre, akik évtizedekig nem fordultak meg városunkban. Az utóbbi években egyedül az építkezés terén mutatkozott némi föllendülés, de egy pár év nem tudta pótolni évtizedek mulasztását, annyival is inkább nem, mert a mi városunk oly nagy területen fekszik, hogy a számottevő épületeket konventizálni nem lehetett. De ez a föllendülés is nagyon rövid lélegzetű volt, ami két főokra vezethető vissza, a mai súlyos pénzügyi viszonyokra és főként arra, hogy nem teremtett sem a köz- sem a magános vállalkozás olyan intézményeket, amelyek szükségessé tették volna a nagyobb arányú építkezést. Már pedig azzal tisztában lehetünk, hogy mi Debrecen és Szatmár között nem az a város vagyunk, amely természetesen, helyzeténél fogva fog fejlődni, hanem amelyet mesterségesen kell föllenditeni. Ez fjedig fokozott munkát igényel a fejlesztés megvalósit- hatása körül. Minden föltétel meg lenne nálunk a mesterséges fejlesztésre, csak a módok körüli helyes gondosságra és körültekintésre van szükség. Van tekintélyes lateiner osztályunk, van vagyonos középosztályunk, van a lakosság arányához képesti egészséges kereskedelmünk, van magasan fejlett iparunk, van jó piacunk és végül van vagyonos vidékünk, — sőt vasutaknak sem vagyunk hijjával. A versenyt tehát a a föltételek fennforgása tekintetében föl- vehetjük bármely hasonló várossal, amely a mesterséges fejlesztésre van utalva, —- csak a kivitel körüli erős akarat tekintetében nem vehetjük fel. Amit azonban a múlt mulasztott, azt a jövő pótolhatja, csak helyes érzékkel kelL hozzálátni a kezdethez & aki jól kezdte, az a dolog felét el is végezte. A fejlesztés körüli első lépés pedig az lenne, ha a városi tanács és képviselő- testület egyes tagjaiból egy kigondolóbizottság alakíttatnék, amelynek feladata lenne időnként tartott ülésein a más városok bevált intézményeit megvitatni, s azok megvalósítása iránt a képviselő- testület elé kidolgozott javaslatot terjeszteni. Az ilyen kigondoló-bizottság más hasonló nagyságú és helyzetű városokban igen szép eredménnyel működik s szinte a köztudatba vitte bele a város fejlesztése körüli általános törekvést. Nálunk sem hiányzik más, mint a fejlesztés iránti erősakaratnak a polgárságnál való kiemelése és az ez iránti érzék megtisztítása s ha ennyit tesz a megvalósítandó kigondoló-bizottság, akkor az eredmény a tettekben sem fog elmaradni. Mert minden eszme amit felvet, megvalósításra vár, s ha azt nem valósítja meg a köz, úgy megvalósítja a magánérdek, a város fejlődése szempontjából pedig ez utóbbi is igen kielégítő útirány lesz és hasznos, mert adóalapokat fog teremteni, s igy a szükségletek fedezésére uj alapot. Lehet, hogy látszatra a kigondolóbizottságban nincs meg a fejlődés bölcsője, de megvalósítása esetén a nyomán előálló tények hasznosságát és szükségességét igazolni fogják, — mint ahogy azt más városokban is igazolták. Az pedig feltétlenül elérhető lenne, hogy a jövő fejlődés — maradjon az bár lassú — tervszerű és összhangzatos lenne a kigondoló-bizottság működése folytán. Fizessünk elő a „Nagykároly és Érmellék“-re. — Sapló. — Ma ne szólj hozzám, hagyj magamra engem. Bánt valami régi emlék újra. A szememen egy árva könnycsepp rezgeti: Vágyom a magány után. Ma a régi vagyok újra. Ma elült a vágyam is, mely körül ölelt téged. A gondolatom ma messze-messze járt, Ma hozzám szegődött egy emlék a múltból És vitt magával. Nagyon régen várt. Ma mennem kell, de ne félj: nem fogok vétkezni. Ma az én karjaim erőtlenné váltak. Óh, véteknek ne vedd, hogy elhagytalak téged. S gondolataim tarka mezőkön, idegenbe jártak. Már kinyújtottam szerető karomat Beleölelni vadul abba az emlékbe. Es elakartam űzni messze innen S ha nagy dij árán is — leszámolni véle. Gondoltam: karjaimból koporsót csinálok És szilaj vágygyal magamhoz ölelem S ha mámorosán ölembe hull feje. Én büszkén fogok nevetni, amikor temetem. Ma elküldelek magamtól, ha nem is akarod De vigyázz, el ne áruld, ha ez fáj neked! Ha könny szökne szemedbe, jól rejtsd el előlem És fussál tőlem. Ma nem leszek veled. Meg ne kisértsd ma valamit kérni Ma nem adhatok semmit; szegény vagyok Ma szegődött társam az felettem az — Ur, Ma én csak nyomorult koldus vagyok. A szemüveg. Irta : Owen Olivér. Azt hiszem, ha akármilyen sokáig élnék is még (elég időm van, csak tegnap voltam tizenkilenc éves), sohasem feledkeznék meg a Kedves testvér főnöknőről. Olyan jó volt ő hozzám, hogy mindig hálás leszek érte. Még csak nyolc éves voltam, amikor hozzá kerültem, ő a térdére ültetett és gyönyörű meséket mondott. Egy mesét se felejtettem el. A legszebb azonban a két pár szemüvegről szólott. Volt egyszer egy ember, akinek a szemüvege mindig csak rosszat mutatott. Akár merre nézett, csúnya világot, rossz embereket látott. Ez az ember önző, szívtelen és szintén rossz volt. Egyszer, mikor aludt, az angyal kicserélte szemüvegjét egy másikkal. Azon keresztül csupa jót látott az ember. Ezentúl ő is jó és önzetlen lett — minden embertársa megszerette. — Próbálj te is ilyen lenni „petite Elise“ — mondta nekem — nézd a világot a jó szemüveggel, akkor Te is jó leszel. Erről mondok én most el egy történetet. Már a zárdába is azért kerültem, mert az ördög elvitte az apuskám jó szemüvegjét és rosszat adott neki helyette. En ugyanis az anyus- kámmal tengeren utaztam. A hajó elsülyedt, engem megmentettek, az anyuskámat nem. Az apuskám azonban úgy szerette őt, hogy azt kívánta, inkább én vesztem volna el ö helyette. Nem is tudott rám nézni a bánattól szegény apuskám, beadott hát a zárdába. Tizennyolc éves voltam, mikor ő meghalt és minden vagyonát rám hagyta. Angliából egy ügyvéd jött értem, aki első látásra kellemetlen öreg ur volt, de én megpróbáltam a jó szemüvegen keresztül nézni. — Azt hiszem — mondta ő — itt az imádkozáson kívül egyebet nem tanultak. — Pardon Monsieur — mondtam én — történelmet, csillagászatot, földrajzot is tanultunk, azonkivül egy kis latint. Különben, amint látja, beszélek angolul is. — Ez a természetes, ez az édesanyja anyanyelve. — Pardon, Monsieur, ez csak az apám anyanyelve volt. Az anyám szeretett engem, az apám pedig ... — Hm — mondta megint. — De a világról semmit sem tud. — De igen — mondtam dicsekedve. Nem hiúságból, mert az bűn, hanem mert a jó nő-
