Nagykároly és Érmellék, 1912 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1912-07-13 / 28. szám
III. évfolyam. Nagykároly, 1912. julius 13. 28. szám. /k \ Nagykároly és Ermellék Politikai és társadalmi hetilap. — A Nagykárolyi Kereskedő társulat hivatalos közlönye. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Nagykároly, Széchenyi-utcza 20. szám. („Kölcsey-nyomda r.-t.“) st*í Hirdetések szintén ott vétetnek fel. Nyilttér sora 50 fillér. Főszerkesztő :DR. VETZAK EDE. Felelős szerkesztő: i Főinunkatárs: DR. GÓZNER ELEK. ! DR. HEGEDŰS ISTVÁN. Laptulajdonos : KÖLCSEY-NYOMDA R.-T. w MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. A LAP ELŐFIZETÉS! ARA: Egész évre .............................. .8 korona. Fé l évre................................. . . 4 korona. Ne gyed évre..................................2 korona. Eg y szám ára.............................20 fillér. Re flexiók. II. Múlt számunkban rövidesen foglalkoztunk azokkal a támadásokkal, amelyek a középiskolai rendszert szokták érni. Már akkor rámutattunk arra a kétségtelen igazságra, hogy a támadók vagy személyes okokat, vagy pedig tárgyi okokat vesznek alapul, amikor a tanterv nehézségeit ostromolják. Arra is rámutattunk, hogy ezek a támadók egyértelműig — mondhatnék szándékosan — mellőzik a psychologiai motívumokat, amelyeket pedig — legalább a látszólag hozzáértőknek is — minden a nevelést érdeklő ügyben elsősorban kell fontolóra venniük. Hogy mit kíván a társadalom a mai iskolától ?! Azt röviden így lehetne kifejezni: nevelést. Még pedig — ami szomorú jelentés — teljes nevelést. Nos hát itt van, az egyik ok. Mert mi a nevelés célja? A kultúra átszármaztatása. A kultúra tudáson alapul s ezt a tudást igyekszik az iskola nyújtani. Teljes nevelést tehát már azért sem nyújthat, mert a tudásnak a köre oly tárgy ma már, hogy azt áttekintvén, nyújtani már magában is egy hosszú programmot betöltő feladat. A nevelést ilyformán az iskola nem nyújthatja teljesen, egyszerűen azéri is mert nem az iskola kezdi, másrészt a fentebbi ok miatt. A nevelés csak a szülői kézzel harmonikusan történhetik. Az iskola irányelveket nyújthat, kiegészítheti a nevelést, de pótolni nem tudja. Nem tudja pedig azért, mert ellenőrző hatalma — a nevelés egyik legfontosabb eszköze — csak az iskolában áll teljesen rendelkezésére, az iskola falain kívül csak korlátolt mértékben. Ugyan micsoda felzúdulás volna minden oldalról, ha az iskola ellenőrző hatalmát az iskola falain kivü! is meg merné kísérelni!! S itt van az oka a tanulóifjúság folytonos erkölcsi és tanulmányi hanyatlásának. A szülői ház ma már legtöbbször javító intézetnek nézi az iskolát s gyermekét azért küldi oda, mert otthon nem tud vele mit csinálni. Az iskola állíthat fel elveket, otthon azzal mit sem törődnék. Legtöbb esetben személyi okokból vagy pedig abból a rosszhiszemű meggyőződésből, hogy a tanárok arcpedagogiat űznek rang és születés szerint mérlegelvén és nyújtván a bölcsességet. Mindenesetre vannak esetek, amikor ez be igazolható, de megnyugvással konstatálhatjuk, hogy igen kis %-ban. S nem igazságtalanság-e az, hogy megvagyunk győződve róla, miszerint nincs tökéletes rendszer, az iskolától mégis ezt kívánjuk? Ma már ott tartunk, hogy a szülői ház inkább az elválasztó, mint az összekötő kapcsokat keresi az iskolával. Ahelyett, hogy megértéssel, jóhiszemüleg munkálkodna azon, hogy az iskola nevelési irányelveit betartsa, azokat semmibe sem veszi. A gyermek lelkében tehát két tekintély küzd egymással : az iskola és a szülői ház tekintélye. Csak természetes, hogy a szülői ház tekintélyét fogadja el, az iskola meg teheti ami neki jólesik. Ha az iskola eltiltja a növendékeket a céltalan csa- tangolásoktól, a sokszor nagy hátrányai járó színházlátogatástól s egyéb szórakozásoktól, a szülő pedig nemcsak példát nyújt erre, hanem sokszor kényszeríti is, nem természetes-e, hogy ezek után a növendék tanárjában csak kínzóját, az utasításokban pedig „ártatlan“ örömeinek korlátozóját látja?! S lehet-e a tanításnak haszna a „tudás“ szempontjából akkor, amikor ilyen két ellentétes világrendszeren kell felépülnie? Bajosan! Amit az iskola hirdet, az nem egyes emberek magánelvei. Az egy szigorú rendszernek postulatuma, amelynek betartása erkölcsi kényszerrel nehezedik a nevelés minden faktorára. S mégis mit látunk? Hogy a növendékek általános fellépésében, a speciális esetekben ez az erkölcsi kényszer nem egy jobb belátás, alapos meggyőződés eredménye, hanem azé a fegyelmi eszközé, amelyet akár az iskola, akár egy-két esetben a szülői ház alkalmaz. Jót tenni, nem magáért a jóért, hanem azért, mert ellenkező esetben büntetés jár ki, legalább is nem tiszteletre méltó motívum. Nagy szerepe van ennek a felfogásnak kialakulásában: egy fegyelmezésnek Szákfy szökése. Irta: Váradi Antal. „Szákfy, a volt színész — írja Arany János Nagykőrösről 1859. junius 4-én Tompa Mihálynak — valami panorámát mutogat. Az este meglátogattam bódéját s kérdeztem: ösmer-e ? De nem ismert meg. Tudnod kell, hogy 36-ban Debrecenben (mikor én fölcsaptam) egyike volt a kolomposabb színészeknek. Aztán egy vándorcsapatnál Nagykárolyon, Szatmáron át Má- ramarosszigetre együtt mentünk, hol én elhagytam végképp. Most jól emlékezik mindezekre és rám is, miután nevemet megmondtam. Sic transit gloria mundi...“ Tehát Arany János szinész-kollégája volt Szákfy, a ki már 1836-ban a „kolomposabb“ szinészek közé tartozott. Mikor én megismertem, már csak a lomposabbak közé sorozhattam. Akkor adta át nekem azt a pár sor följegyzést egykorú színészekről, nagyobbára ismert dolgokat, de azért eltettem, bár nem vehettem hasznát, mert összecseréli az évszámokat. Pécsről való szökését azonban még nem írtam meg, holott az egyike a legkomi- kusabb dolgoknak. Szinész-szökés általában mindig valami agyafúrt huncutsággal jár, de a Szákfyé éppenséggel angol ésszel volt kifundálva. Ma már vasúton megy a szökés és halad a civilizáció. Igaz, hogy a haladó műveltség egyik-másik mellett nyomtalanul megyen el, s mikor azt kérdezték a boldogult Szepesy Gusztitól, hogy mi az az 18—48 a Kossuth- szobor talapzatán ? — azt felelte hosszú gondolkodás után, hogy azok bizonyosan a Kossuth telefonszámai. De régente még szökni is nehezebb volt, mert nem volt sem vasút, sem gőzhajó. Szekéren történt az ilyen expedíció, nem mindig simán és veszélytelenül. Valami töredék-truppal Pécsett rekedt a szegény Szákfy és nem tudott helyből mozdulni, nem a köszvény, de az adósságai miatt. Haditanácsra gyűjtötte össze pár szál hívét, a színtársulat megmaradt roncsait, hogy azokkal préselne ki valami ideát az útiköltség megszerzésére vonatkozólag. Adóssága mindegyiknek volt bőven, de ideája egynek sem. Felvetették egy quodlibet-előadás eszméjét. A quodlibet olyan ó-világi kabaréféle volt, a melyben ének- és táncprodukció, szavalás és némaképek váltakoztak. A szinielőadásokat úgy sem nézte senki. Azt fogták Szákfyra, hogy Aesopus a direktorok közt, mert csupa állatokat beszéltet. Ezért komolyan megneheztelt, mert ő maga is játszott és azontúl csak némaképleteket mutogatott. Azokat tudniillik nem kellett sem súgni, sem betanulni. De a némaképleteknek egy nagy bajuk volt. A direktor egyik felesége nem akart részt venni a tablókban. Pedig szép asszony volt. Szákfy azzal vágta ki magát, hogy a felesége nem vehet részt a némaképletekben, mert nem tud olyan sokáig hallgatni. A próbákon a legnagyobb kellemetlensé- fordultak elő. Róla beszélték azt, hogy a kocsmában várta a próbáról érkezőket s megkérdezte, hogyan folyt le a próba ? — A legszebb rendben — mondja Gyárfás, az ügyelő. — Hát nem verekedtetek? — De igen — mondja Gyárfás — hanem éppen a verekedés folyt le a legszebb rendben. Ez, szegény, már favágónak is elment volna, de nem használhatták. Voltakkor Pécsett egy fakereskedés. A vademberhez, oda felki- nálkozott valami munkára. A gazda azt mondotta neki, hogy fűrészeljen fát. Ad neki két váltóforint napszámot.
