Nagykároly és Érmellék, 1912 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1912-04-06 / 14. szám

II ▲ A * O ^ r= HUSVÉT. T b ▲ A ^ >§i IVJelIéklet a „lilagtjkaroljj ég Emellek“ 1912. évi 14-ik számához. ® ^ Én vagyok a falu első legénye. Én vagyok a falu első legénye, Büszkén nézek a pajtáslm szemébe! Az apámnak hat címeres ökre van, Fia pedig csak én vagyok, egy magam. Ha az utcán elindulok dalolva, Rózsafasor lesz az utca dalomra: A kapuba mind kifutnak a lányok, Jobbra-balra kacsintgatok reájok. Hát még mikor beáll a tánc vasárnap, S neki kezdek egy ropogós csárdásnak! Úgy kijárom s olyan fene port verek: Köhécselve bámulnak az emberek. De a cigány, ha nem huzza kedvemre, Én kapom a hegedűjét kezembe, S megtanítom hegedülni emberül, Csakhogy azon többet alig hegedül! Jakab Ödön. ítélkezés a Hortobágyon. Irta: Móricz Pál. Némelyik nyári estén bűvös szép a Hor­tobágy. Virágillatok áramlanak a csöndes pusz­tán. Édes a levegő. A csillagoknak csupán a nagyja látszik. Azok azonban szinte lángolnak a mélységes sötétkék kárpiton. Ilyenkor az em­berek is álmosabbak. — Meglássa, orvos ur, esőt kapunk — a hármasi gulya-ménes tanyán Salánki számadó­gazda magyarázta Dely Mátyás pusztai állat­orvosnak. Az orvos éjszakai pihenőre szállott meg a csikós gulyás tanyán. Hallgatag nézték tovább a pásztortüzet. Egyszer csak kocsizör­gés nyikordult bele a mélységes csöndbe. Kü­lönös krákogás hallattszott a pusztai homályból. Az egyik bojtár mindjárt mondta is: — Gazduram, jön az Áron bácsi. — Ugyan honnét a pokolból kódorog ilyen későn, — véleményezte Salánki gazda, a fü­redi öreg Áron zsidóról, aki szintén hozzátar­tozott a Hortobágy világához. Az öreg Áron egyfogatu szekerén mozgó kalmárja, kihordó postája volt a hortobágyi pásztorságnak. Már a krákogásáról is felismerték. — Salánki uram, itt vagyok, — keserve­set fohászkodott a vén Áron, — jaj, nagy az én bajom! Megrabolt két csavargó. Elvették 15 forintomat. Meg pofon is vertek a kapcabe­tyárok, — sirva fakadt a vén ember. Talpra ugrott mindenik bojtár: — Áron bácsi, hun vót ez ? Merre vót ez ? Salánki csendet intett a kezével. — Áron bácsi beszéljen most! — Jöttem túl az Árkus-hidján, — beszélte Áron, — egyszerre csak két ember elébem ál­lított. Nem voltak ezek parasztok, sem pásztor­emberek. Olyan vándorlegény formák voltak. Az egyik mindjárt megfogta a Kincsem kantár­jái. A másik lerántott a szekérrül. Pisztolyt fo­gott rám: kutya, ide a pénzedet, mert mehalsz, — kiáltotta. Én megijedtem. Reszketődztem. Odaadtam a bugyellárist, mégis felpofozott a betyár, jaj! — siránkozva sóhajtott a vén ember. Salánki gazda felvágta a fejét. Összerán­colta a szemöldökét. — No, fiuk, lóra minden legény ! Ilyen zsiványság még nem történt a Hortobányon. Két legény indul az iványi, kettő a nádudvari, kettő a csegei, három pedig a füredi ország­úira ! Ha valakit találtok és tud, vagy nem tud valamit a két orcátlan kapcabetyárokról, ahhoz tartsátok magatokat . . . Nehány perc múltán, a csillagos éjszakában útnak eredt a kékinges, kékgatyás, pusztai.rendőrség. Az orvos, a szám­adó, a vén Áron és két kis bojtár gyerek ma­radtak vissz a hármasi tanyán. Salánki gazda már lehetős vén ember volt. Mégis sehogy sem lelte helyét. Folyton izgett-mozgott. A homlokát törölgette. Végül meg is szólalt : — Orvos ur, olyan nagy dolog ez, hogy magam sem nézhetem összedugott kézzel. Gá­bor fiam, — mondotta a kis bojtár gyereknek, — szaladj! vezesd elő a lovamat. — A fiú ha­mar megjött a nyerges tóval, eközben az öreg számadó egy pisztolyt keresett ki a ládából. A pisztoly mindkét csövét kilőtte: már régi volt benne a töltés. — Jobb ez igy ni ! — újra megtöltötte a pisztolyt. Azután bojtárjai után ellovagolt Salánki. Áron rossz bundáján ülve imádkozott. Az orvos a csillagos eget bámulva várakozott. — Várta a különös eset végét. Jó félóra múlva visszatért Salánki gazda négy bojtárral. Üres kézzel jöttek. Azonban félóra múltán ismét zaj hallatszott a sötét pusztából. Nevetgélések, lár­más beszéd, lónyeritések hangjai hallatts/ottak. Salánki felkiáltott: — No, orvos ur! ezek jó fogást csinál­tak ! — Úgyis volt. A bojtárok két vándorle­gényt hajtottak a ló előtt. A kezük hátra volt kötve. Nyakukba vetett kötőfékszárral voltak a lovak nyakához kötve. — Oldjátok el őket, — mondotta Salánki, — oldjátok fel a kezüket is. Majd úgy szemtől-szembe beszélek velők. — Orvos ur! Salánki uram! Ezek azok! — A vén Áron veszekedett, lármát ütött, majd a bojtárlegényekhez fordult: András bácsi, Mi­hály bácsi, mondják kendtek, meglelték a bu- gyellárisomat ? — Meg, — felelte a bojtár. — Itt van nálam. De van még egy másik is. Salánki gazda elébe állott a rogyásig ki­fáradt, lucskosra izzadt két szerencsétlennek : — Hé ! Nem azt kérdezem tőletek, honnét jöttök, hová mentek? Kik vagytok, mik vagy­tok? Hanem azt mondjátok meg, rá voltatok-e szorulva, hogy ezt a szegény, vén zsidót meg­raboljátok ? Az egyik kapcabetzár szontyorodottan bők­ké ntette ki: — Nem a magunk bugyellárisában is van hatvan forint. — Akkor miért cselekedtétek ezt? — Meg akartuk ijeszteni ezt a Krisztus­tagadót. — Rendbe van. Most hát csak üljetek le. Pihenjétek ki magatokat, — mondta csön­des nyugalommal Salánki, — pihenjetek, amed­dig megbeszéljük, hogy mit cselekedjünk ve- lete • . . . Orvos ur, mit szól az esethez ? Mit csináljunk ezekkel? ‘ Én se nem látok, se nem hallok. Van itt egy pár öreg bojtár, azokkal tanácskozzék Salánki uram! Én addig elsétálok innét, — felelte kitérőleg Dely és elodalgott közel egy kilométernyire. Ám odáig hallatszott a szörnyű orditozás, a marokrófogott pásztorostor kegyet­len suhogása. Mígnem elcsöndesült minden. Csupán idő múlva zördült fel egy távolodó kocsikerék. Mire az orvos visszatért a csöndes pásztortanyára, feljött a holdvilág is. Mint sárga hideg kisértet- szem meredezett az égről. Áron napkelet felé fordulva imádkozok;. Feje halotti lepedőjével volt letakarva. A bojárok már szanaszét hever­tek a gulya-ménesnél. Egyedül Salánki, a szám­adó virrasztóit fent. Alacsony, háromlábú pász­torszéken pipázgatott a hamvadozó tűznél. — Talán le is heverhetnénk már Salánki uram, — mondta az orvos. — A bizony igaz is, mert nemsoká ránk köszönt a hajnalcsillag, véleményezte a számadó, — nyugodalmas jó északát kívánok. — Jó éjszakát kigyelmednek is. — Az or­vos korán ébredt. Kora hajnalban felnézte a hármasi gulyát. Mikor elköszönt Salánkitól, a számadó még egész kurtán rátért az éjszakai esetre : — No orvos ur! Hála Istennek, sikerült megmenteni a hortobágyi puszta becsületét . . . Áron később beszélte el Dely Mátyásnak a részleteket, hogy a kapcabetyárokat a székéri kurta korcsmában fogták el a bojtárok. Salánki gazda itéletmondása alapján annyira megos.o- rozták őket, hogy jártányi erejök sem volt. Salánki gazda kocsin fuvaroztatta el valahova a póruljárt gazembereket. A csapzott madárka. Irta : Sz. Szigethy Vilmos. Egy iróbarátom mesélte: — Amit elmulaszt az ember, az mindig bántani szokta. A lelkiismeretnek kevés köze van ezekhez a dolgokhoz, inkáob hiúság kér­dése az egész, rossz pillanatokban talán meg- sajnálása, hogy elszalasztva egy kellemes órát. Én ezeken is túltettem mindig magam. Udva­rias még szerelmi ügyben sem tudtam lenni, értve a szerelmet másnak az érzelmeire. Talán én is tetszettem néha valakinek, hiszen az ör­dög is kap párt s az eszkimó másodmagával él a hidegben. De ha nem éreztem a szivem­ben semmit, kénytelen voltam a tisztességes lát­szat kedvéért hazudni érzelmeket, amiktől távol vagyok. Vidéki újságíró voltam, tizenöt éve is le­het. Vig, könnyelmű fiú, akit elkápráztat a foglalkozásának fontossága s aki hivatásánál fogva mindéi lében kanál. Bálokon, mulat­ságokon én táncoltam a legtöbbet, a cigány­muzsika mellett bocsátottam szabadon a tem­peramentumomat, mert a kezem meglehetősen meg volt kötve irás dolgában. Mi kormány- párti lap voltunk, hive a mindenkori kor­mánynak s a vármegye minden panamájánál fontosabb esemény volt a lapra nézve, hogy a lóavató bizottság mely tagokkal egészitö- dött ki. Mellékfoglalkozásom a szerelem volt a la­pot teletömtem verssel s széles alapot nyitottam minden fantáziának, hadd találgassák, kihez ír­tam azokat? Volt eset, hogy magam sem tudtam bizo­nyosan. Összekavarodott a szivemben két tün­dér is, szőke volt az egyik, hollófürtös a má­sik, kénytelen voltam megállapodásra jutni, hogy melyiket szeretem ? Egyszer aztán megér­kezett áz én igazim is a nagy érzések minden gyötrelmével. Aki valósággal tréfának vettem a szerelmet, most éjszakákat virrasztottam át — főleg kurta kocsmákban — s szenvedtem, mert egy kis leány fölényesen tekintett rám, a só­hajtásaimat kinevette s bevallotta, hogy az ő szive érzéketlen. Játszotta, nyilvánvaló, hogy játszotta a hideg okosságot. — Velem is ját­szott, mint mindenkivel, amennyire csak nő képes. Magas karcsú leány volt, akkora mint én. Meg voltam győződve róla, az a baj, hogy nem vagyok egy fejjel nagyobb. Az a rögeszme tébolyitott, hogy ez fontos kelléke a szere­lemnek. A férfi álljon följebb, úgy tekintsen szinte fölényesen a nőre, a maga erejével, akaratával imponáljon neki. Akire föl kell bámulni, annak már mi vagyunk a hatal­mában. Ha teljesen közönyös, talán kiszakítom a szivemből. De neki a játék kellett, a vergődé­sem. Ezért az érzésért tagadtam meg mindenki mást, váltam közönyössé szinte az egész embe­riség iránt. Akkoriban történt, hogy megérezhettem volna, milyen igazságtalan másokhoz a világ s

Next

/
Oldalképek
Tartalom