Nagykároly és Érmellék, 1911 (2. évfolyam, 1-53. szám)
1911-03-18 / 12. szám
12-ik szám. 3-ik oldal. Botrány az ököritói segéSypánsek körül. Hazug Yádak Ilosvay alispán ellen. Lapunk egy régebbi számában röviden mi is hirt adtunk már arról, hogy mily perfid mulasztást követett el a belügyminisztérium az ököritói adományok ki nem osztása miatt. Megírtuk, hogy az összegyűjtött 150,000 korona mai napig is megrekedt a copfos bürokrácia valamelyik labirintusának páncélszekrényében és hogy, — ami pedig csak a Balkánon vagy Oroszországban szokott megtörténni, — majdnem egy év elmúltával a szegény megmaradot- tak nem részesültek anyagi segélyben akkor, amikor az egész civilizált világ a legnagyobb sietséggel nyitotta meg erszényét a rémes halált halt szerencsétlenek hozzátartozói előtt. Egyik tekintélyes fővárosi lap, az Újság, kiküldötte munkatársát. Ököritóra, hogy személyes megfigyelések alapján győződjék meg arról, hogy miként is áll a valóságban a helyzet? Az újságíró csakugyan a község lelkészével, Kovács Gusztávval folytatott megbeszélése alapján feltárta cikkében a való helyzetet. Leírja, hogy mennyi sok gyülésezés, ankett, indítványozás történt ez ügyben minden pozitív eredmény nélkül. Kiemeli a cikkíró, hogy Csaba Adorján főispán és Ilosvay Aladár alispán minden tőlük telhetőt elkövettek, hogy a segély kiosztása ne maradjon sokáig irott malaszt. A cikk végül oda konkludál, hogy a segélypénzek kiosztása körüli mulasztás a belügyminisztérium terhére írandó. E cikk természetesen nagy konsternációt keltett a belügyminisztériumban és gróf Khuen sietett is nyilatkozni. Az „Újság“ e közleményének megjelenése utáni napon a „Világ“ cimü fővárosi lapban „Egy minta alispán“ címen szinte az ököritói adományokkal foglalkozó, de a mulasztás miatti ódiumot Ilosvay Aladár alispánra hárító cikk jelent meg, mely a tényekkel ellentétben azt vitatja, hogy a belügyminisztérium ugyan minden emberileg lehetőt elkövetett, hogy az adományok minél előbb kiosztásra kerüljenek, de ez a nagy igyekezet megtört Ilosvay alispán tehette volna, ha érdeklik a földi csekély események. Nagy sürgölődés volt a kis falu utczáin ; apró csoportokban tereferéltek a kiváncsi asszonyok. Az egyik fontoskodva vágott a másik szavába: — Bizony Csanádi Pál uramnak azzal vala szerencséje, hogy a szolgálója: Csiszér Anikó jókor észrevette. Máskülönben hajnalig az egész csűr porrá égett volna. — Látják galambom, — sápitá a másik — itt is az a szegény leány mentette meg, pedig, hogy bánik vele az a ribancz Csanádi Pál! Az alszegről lihegve érkező Bodor Elekné gyorsan odatoppant \z asszonyok közé : — Nem is érdemelt különb bánásmódot, az ebadta Csiszér Anikója! Hiszen nem tudják még? Ő gyújtá meg a csűrt. Az a facso- ratos lelkű Csupor Elek bérelte föl, hogy a gazdáját meggyújtsa. Addig Ígérte a száz pengőforintot, amig rávette azt a boldogtalan leányt. — Honnan tudja ? — tudakolták szörnyül- ködve egyszerre hárman is. — Honnan tudom ? Hát onnan tudom, hogy a konteszt furdalni kezdette a rossz lelkiismeret és önként jelentette fel magát a NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK. mulasztásán, aki hónapokon keresztül nem csinált az ököritóiak ügyében semmi érdemlegest. A belügyminiszter erre felhívta Szatmár- vármegyét, hogy mi van a segélypénzekkel. Ilosvay alispán a felhívásra nyomban felelt a következőképp: A segélyezésre szorultak névjegyzékét én már a múlt évben összeállitottam s a csengeri ankét alapján felterjesztettem az iratokat a belügyminisztériumba. A felterjesztett iratok közül hiányzott a csengeri ankétra vonatkozó jegyzőkönyv, amely valahol elveszett; hogy hol és kinél veszett el, azt nem tudom. Ez a jegyzőkönyv különben egyáltalában nem akadályozhatta a segélypénzek kiosztását, mert minden más szükséges irat rendben, azonnal fel lett terjesztve a belügyminisztériumba. Ugyanilyen értelemben nyilatkozott Csaba Adorján főispán is, ö szerinte is a segélykiosztás ügye a belügyminisztériumban rekedt meg, az ódium tehát arra hárul. Amint ebből a két nyilatkozatból látszik, a „Világ“ cikkével ellentétben Szatmárvármegye hivatalos köreit, elsősorban pedig annak alispánját, — amint azt rpinden kétséget kizárólag a későbbi vizsgálat igazolni is fogja, — abszolúte semmi mulasztás sent terheli. Ennek az európai (botránynak azonban, amelyet az „Újság“ cikRe keltett fel, minden esetre meg lesz és pedig: minél előbb az az üdvös hatása, hogy most már a segélyek kiosztása késedelem nélkül meg fog történni. [lETRÖL-jlÉTRE. A szent 15-én szerte ez országban hatalmas frázisu beszédek hangzottak el a nagy nap demokratikus jelentőségéről, hogy ezen a napon szakított először e nemzet a rendiséggel, az előítéletekkel, e napon kebelére ölelt mindenkit a szabadság egyenlőség és testvériség hármas jelszava alatt. Az ünnepi szónokok azonban mindannyian elhallgatták, hogy az a demokratikus korszellem, mely a 48-as időket áthatotta, ma már nincs többé. A mai kor sokkal inkább küzd az előítéletekkel, sokkal arisztokratikusabb szellemű, mint amilyen az akkori volt. Fényes tanujele ennek a „jogászpincérek“ ügyében elfoglalt véleménye. Mikor Strauszné, a keszthelyi fürdő vendéglőse, Szilágyi Erzsébeténél híresebb levelét megírta, bizonyára nem gondolt arra, hogy a fővárosi sajtó jóvoltából az ő reklám-ötlete a magyar közvélemény legérdekesebb, legaktuálisabb, leghevesebben vitatott kérdésévé lesz. Mj is okozza tulajdonképpen, hogy ennél a különben nem nagy jelentőségű kérdésnél oly heves vita és fellobbanás tört ki a magyar társadalomból ? Egyrészt a magyar közönségnek a társadalmi traditiókhoz való oktalan ragaszkodása, másrészt pedig belátása annak, hogy a mai gazdasági helyzet mellett a régi alapon való megélhetés, a régi eszközökkel való boldogulás egyre inkább lehetetlenné válik. Akikben aztán ehhez a régi s igazán ostobának mondható, speciálisan magyar előítéletekhez való ragaszkodás az erősebb, azok természetesen a jogász- pincérség ellen agitálnak, a modernebb gondolkozásnak azonban határozottan örvendetesnek tartják azt a jelenséget, hogy a jogászifjuság nagy tömege éppen nem tartja szégyenletes foglalkozásnak a pincérséget, nem találja ezt a jogászi méltósággal összeférhetetlennek. Nyilatkozott e kérdésben már az egyetem dékánja, a rektor, egy miniszter, sőt a beavatott forrás szerint még a minisztertanács is foglalkozni fog e dologgal. Hogyne 1 Mikor oly fontos érdekről, a tiszti kardbojtról van most szó. Tudniilik az egészen mellékes ez országban, hogy az a sok, szegény, nyomorgó főiskolai hallgató miből él meg, nem az a fontos, hogy becsületes munka árán, becsületes existenciák teremjenek, hanem az, hogy vitatlanul méltók legyenek a tiszti kardböjtra. Most már holt bizonyos, hogy e derék eszme nem fog valóra válni. A sötétség és a hazug osztálymorál agyonütötte ezt az egész dolgot. S mily sok keserű komikum, rendi nagyképűsködés volt e vitában, melylyel a kérdést agyoncsapták. Nem lesznek jogászpincérek, S a jó mamák hiába álmodoztak arról, hogy elmennek a nyáron Keszthelyre, hol majd a partiképes leányukkal egy pincér sétált volna a holdfényben. bírónak. Eléggé káromkodik, átkozódik Csupor Elek, hanem azért mind a kettőjüket viszik Vásárhelyre becsület-tanulni. Az asszonyok nem lelték helyüket a csodálkozástól. — Tüstént elájulok. Hogy az az ártatlan leány ilyent megtehetett! És zúgva indultak le az aiszeg felé. — Bár azt a fertelmes Csupor Eleket tennék el láb alól, hogy ne csábíthasson másokat is rosszra, — véleményezték egyhangúlag. Alább Biró Sándor akadott eléjök, ki az ut szélén az iratos kapuzábénak támaszkodva szótlanul szíttá a pipáját. Rátámadott és szapulta az egész asszonysereg: — Hát meg se nézed Csiszér Anikót, Sándor fiam ? Gyere, mert — amint halljuk — bevallá, hogy érted akarta azt a pénzt szerezni. Nem fért a fogadra a szegény leány, ugy-e? Mivelhogy a dolog sem fér a nyakadra. Szégyeld magad ! Biró Sándor kiveresedett a füle hegyéig s hamarosan beillant a kapun. Nem igen volt kedve az asszonyokkal menni. Egyébiránt késő is lett volna: Csiszér Anikóék már útban voltak Vásárhely felé. A tekintetes törvénylátó uraknak nem kellett sokáig törni a fejőket, hogy meghozhassák a sújtó Ítéletet. A töredelmes bünbánattal valló leány szavaira Csupor Elek is megemberelte utoljára magát, s az igazságot szépen beismerte. Aztán fejökre olvastatott a törvény büntetése, melyet a szánakozó bírák igyekeztek enyhén alkalmazni a megtört leányra. Megkezdődött a fogság szomorú ideje. Mig a napok Csiszér Anikónak kétségbeejtő lasusággal teldegéltek a vásárhelyi sárga megyeháznál: Biró Sándor is azalatt otthon sokat elmélkedett. Szerfelett a lelkére vette a távol raboskodó leány állapotját, s meggyőződött, hogy minden rossznak legfőképen ő volt a kovásza. Ha beéri a maga sorsú szegény leány puszta szerelmével: nem hálózta volna be a Csupor Elek gazdag ígérete. Ő maga az oka. A beállott hosszú téli estéket jobbára mind otthon töltötte, mivel akármelyik háznak ajtaját nyitá meg: mindenütt csak örökös szemrehányást hallott. Végre a falujabeliek nem is Csiszér Anikóra haragudtak, hanem inkább ő rá. Sokszor falángatták : — A lábadra akár vasból köthetsz bocskort, a mig olyant találsz, a ki majd úgy szeret. Ha a szerelmedért bűnre is képes volt; mennyi jót tudott volna az érted cselekedni ! Nincs különben Sándor fiam !
