Nagykároly és Érmellék, 1911 (2. évfolyam, 1-53. szám)
1911-03-04 / 10. szám
%a}» kS^\ II. évfolyam. Nagykároly, 1911. márczius 4. 10. szá ám. POLITIKAI ES TÁRSADALMI HETILAP. Nagykároly és Érmeik m $ n SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Nagykároly, Széchenyi-utcza 20. szám. („Kölcsey-nyomda r.-t.“)-s^t Hirdetések szintén ott vétetnek fel. Nyilttér sora 50 fillér. Felelős szerkesztő : RÉDE1 KÁROLY. Laptulajdonos : KÖLCSEY-NYOMDA R.-T. Megjelenik minden szombaton. A LAP ELŐFIZETÉS! ÁRA: Egész évre ..................................................8 korona. Fé l évre............................................ . . 4 korona. Ne gyed évre............................................2 korona. Eg y szám ára......................................20 fillér. Az uj magyar világkiállítás terve. A Nemzeti Kaszinó nagy urai fejéből kipattant e héten egy újabb csodabogár, az uj magyar világkiállítás rendezésének a terve. A terv szerint e szomorú nagyúri mulatság 19V 7-ben lesz Budapesten. Hál’ Istennek vannak ez országnak még urai, akiknek jól megy a dolguk, akiknek sok ezer holdas uradalmaik osztják a busás jövedelmet, s akiknek uj szórakozás kell. A parlamenti hecceket már kezdik unni, nem izgatja őket a lóverseny, a bakkarat, sőt még csodák-csodájára a nadrágszoknya sem; nekik valami uj, valami nagy, drága, előkelő és fényes mulatság kell: a világkiállítás. Régi, ostoba és bornirt meggyőződése az a magyar államnak, hogy idegen forgalmat, százezrekre menő idegen- forgalmat csak világkiállítás rendezése utján lehet elérni. E meggyőződésének a tapasztalatok nagyon ellentmondanak. A nagy és hatalmas államok világkiállításai mind egytől-egyig jelentékeny anyagi veszteséggel végződtek, s elméleti tudósok kézzelfogható dokumentumokkal bebizonyították, hogy a világkiállításoknak erkölcsi és nemzeti szempontból mérlegelendő haszna a deficit millióinak ezredrészét sem éri meg. Kimutatták, hogy abból a rengeteg pénzből, amit cifra papírmasé paloták építésére, a kiállításnál és annak előkészítésénél közreműködő emberek javadalmazására fordították, óriási nemzeti és kulturális feladatokat lehetett volna megvalósítani. Ezeket a tapasztalatokat ma már az egész müveit emberiség tudja, csak épp Magyarország nem. Nálunk az előrelátható következményekre senki sem gondol ; a rendezőség szeme előtt csak az lebeg, hogy egyikük-másikuk busásan jövedelmező szinekurához, nagy tömegük pedig töméntelen ordóhoz és kitüntetéshez jut. De a holtbizonyosan bekövetkezendő deficittől eltekintve is, a rendezők megfeledkeztek arról, hogy világkiállítást csak úgy lehet rendezni, ha van azon mit kiállítani; ha van valami olyan, amit büszkén, vagy legalább is pirulás nélkül mutathatunk be Európának: „Lássátok ez a magyar nemzeti munka, a magyar nemzeti kultúra bizonyíték«!“ A rendező-bizottság ilyen kiállítani valókat, olyan dolgokat, amivel dicsekedni lehet, bajosan fog tudni találni. Ugyan mit is állíthat ki majd könnyűszerrel a világkiállítás vigalmi, — akarom mondani, — rendező-bizottsága? Kiállíthatja és büszkén bemutathatja a külföld népeinek a magyar politikai életet a maga korrupt, erkölcstelen valóságában. Vagy a magyar társadalmi életet, amelyet az osztályérdekellentétek a legkomolyabban a felborulással fenyegetik. Ha úgy tetszik bemutathatja aztán a mintaszerű magyar közigazgatást, a maga özönvizkorbeli állapotával; a köz- egészségügyet az orvos nélküli járásokkal, a közoktatásügy fényes voltát száz meg száz iskola nélküli községgel. Avagy talán a népjóléti intézményekkel fog el- dicsekedni és bemutatja a vasárnap délutáni igazán oly speciálisan magyar korcsmái életet és az alkoholfogyasztás statisztikáját teszi közszemlére a világ elé? Igen stilszerü lesz bemutatni a külföldnek Balmazújváros éhező népét, ahol tizenkétezer ember esd kenyérért, ipari munkáért, mert földbirtokuk nem lévén, nem tudnak megélni, természetesen azon egyszerű okból, hogy a megyében kilenc tizenhatezer holdas kötött birtok van. Bemutathatják ezt a községet még azért is, mert ez az egyedüli szegény magyar falu, ahol nem ismerik az egyke rendszert, ahol minden családban 4—5 gyermek van, de ezek a gyermekek mind éheznek, hasztalan kérnek kenyeret az apáktól és anyáktól; nincs, nem tudnak adni. Ilyen szomorúan züllöttek és nyomorúságosak ma sajnos a magyar közállapotok és ennek dacára felmerült a világkiállítás rendezésének őrült eszméje. Azt kell tehát ugyebár hinnünk, hogy a rendezőség valamiképpen el fogja az A mafla-szigeten. A prémes bundámat beakasztják egy csomó mantill és csipkekendő közé, egy hanyag tekintettel még visszanézek azokra, akik kék és fekete színfoltban most libegnek föl a szálloda piros szőnyegén — és már az arcomba csapódott a bálterem enyhesége. Az első érzésem : sok fény és egy kis párolgó parfümillat. Houbigant-extrait és pattogó valcer-muzsika. A második : sok fekete frakk és fehér plasztron közt szűzies színek. Aztán egy táncoló áradat magával kap, komikusán vet ide-oda, a cigányok dobogójához, majd odacsap egy csendesen mosolygó asszonyhoz, egy elszánt két- leányos mamához — pardon — és végre is egy kis hangyabolyba, ahol csupa olyan ur kapkodja a lábát, akinek a kisujja büttykén van az Achilles-sarka. Helyben vagyunk. Ezt a kis földnyelvet, mely a legjobb esetben is akkora, mint egy trambulin, mafla-szigetnek nevezi a közfelfogás. És mint a krumplirostálógép a legalsó tepsibe, úgy lökdösi be a forgó bál is ide a legnagyobb krumplikat. Vannak köztük minden rendű és rangú maflák. Miniszteri fogalmazók és kettőskönyvvezetők, huszárönkéntesek és házitanitók, kinek bricsessz-szabásu a nadrágja, kinek lira- alaku a mellénye, de valamennyiünknek három ballába van és nincs egy jobb keze. Mindnyájan érezzük, hogy csak egy végzetes tévedés sodort ide bennünket, a bocsánatkérés vértanumoso- lyával ténfergünk a világban és nincs egy rejtve lappangó tyúkszem az egész Royalban, amelyet még bibójában le ne taposnánk. Én, doktor Zömök Péter, aki nappal fogorvos, vagy tanár, vagy közvágóhidi tisztviselő vagyok, este pedig szerényen és ugyancsak bocsánatkérőleg telepszem a szigetre. A nagy, ragyogó csillár fénykévéket vet a fejemre, amely természetesen kopasz és a tekintetem csillogva kapaszkodik bele egy csomó illatos fiatalságba^ amely fodrozva, összesimulva, libegve és szótlanul bosztonozik. Kikeresem a leghabosabb selyemszoknyát és a legszőkébb hajkoronát, amely e percben tizenkilenc év édes és szelíd csacsiságával adja át magát a muzsikának. A Walzetraum pengő, majd mámoros hullámzásában két erős kar és egy kis fekete bajusz vezeti. Azt hiszem, Sülysápról vagy Forro-Encsről hozta el az édesanyja, azzal, hogy a legrosszabb esetben jól fog mulatni, a legjobb esetben pedig rosszul fog férjhez menni. A fejében betanult Wilde-aforizmák motoszkálnak, nappal őszintén sajnálja, hogy az, édesanyja még egy nőikalapért is tud lánggal égni és egyetlen vágya, hogy csak egyszer hallhassa Pikier Gyulát és egyszer láthassa egy orfeum télikertjét. De most éjszaka van, kint hull a hó, BÁRTH BÉLA geperore berendezett asztalos telepe NAGYKÁROLY, Majtény-utcza 13. sz. a. Elvállal minden szakba vágó munkálatok teljesítését, u. m.: épület-, Üzlet*, portail berendezéseket a legszolidabb napi árak mellett. — Kartársai részére jutányos árért teljesít gyalulásokat és gépmunkálatokat.
