Nagykároly és Érmellék, 1911 (2. évfolyam, 1-53. szám)
1911-02-25 / 9. szám
amannak szolgálatát nem tudná-e emez is teíjesiíeni, emezét meg az elemi népiskolát végzett is — ha van józan, természetes esze, rátermettsége, arravaló- cága! Hogy a vasúti meg postai fogal- lazói szakoknál meg miért kell éppen jogtudori diploma — biz azt nem tudja a jámbor halandó. Igazán távol áll tőlünk, hogy a diploma hánytorgatásával a jelzett néhány pálya, s a nem említett többi állás tekintélyét akarnánk megingatni vagy pláne aláásni. Eszünk ágában sincs. De igenis rá óhajtunk mutatni ama visszás helyzetre, hogy mennyire negligálják az élet nagy és legjobb iskolájában helyét megállani tudó embert is, ha holmi bizonyítványokat előmutatni nem tud. Ép az élet nagy iskolája mutatja meg, hogy „ki az ember a talpán“, s nem az a diplomának nevezett papiros dokumentum. Tudjuk, hogy van pálya, a hol múlhatatlanul s okvetetlenül szükséges a kellő iskola elvégzése s a kívánt diploma pl. a tanítói, tanári, orvosi, ügyvédi, papi stb. pályáknál. Itt csakugyan nem üdvös, hanem nagyon is veszélyes, a „kontár kontárkodása“. Kívánják hát meg a kellő iskolaképzettséget s diplomát ott, a hol az tényleg nagyfontossággal bir — ámde ne kívánják ezt ott is, a hol nem ez a fő, hanem a rátermettség, az arravalóság az ügyesség, az arrahivatottság. Az irodalom, a művészet tág terén és nagy mezején hány kiváló, zseniális diploma nélküli nagyság ejti bámulatba a „diplomás világot“ is, — ép így hány kitűnő tisztviselő tűnhetne ki s válhatnék díszére karának s a köznek, ha arravaló- ságát nem a diploma létezésétől tennék függővé! Adjuk meg tehát a módot és alkalmat ott, a hol a diploma nem föltétle2-ik oldal. A bánat as én esküdött arám . . . Irta: Kessler Antal. Az arcom színtelen, halvány nagyon, Szemem köré az élet sötét barázdát szántott Kíméletlen durva vas-ekéjével És a sok szenvedés, a sok tépődés Csúnya redőket vésett homlokomra durva kezével. Mintha szomjas ajkam már nem égne. Mintha a vágy már kihalt voln’ belőlem Sok kéj-érzettől többé már nem égek Pedig azt hittem: csak eztán jő az Élet Csalódtam — Én már nyugalomra térek. Mi volt hát a cél, amiért eddig éltem ?!.... Hisz oly keveset ittam a mámor poharából Mégis fiatalon ifjú vén vagyok, Aki magam után, — ha elköltözöm innen — Talán még csak emléket sem hagyok. Pedig volt már, aki szeretett engem, Frigyet kötöttünk együtt már régen. . Aki eddig mindég hü volt hozzám És aki soha-soha einem hagyott engem. A bánat, az én esküdött arám. Megéreztem már az elmúlásnak szelét Hü jegyesem nyakamba fonta karját Tudom a vég már nem lehet oly messze S követni fog a síromba is engem Ott is együtt leszünk — nincs hát semmi veszve. A bánat az én legliübb cimborám Ö szeret engem, én szeretem őt. Ö több nekem, mint jegyesem, arám nül szükséges, mindenkinek arra, hogy Istenadta tehetségét érvényesíthette és kifejthesse. Ha ez az idő elérkezik — mintha a messze jövőben derengene már ennek halovány fénye — akkor beszélhetünk csak a kasztrendszer s a kasztszellem megszűnéséről. De mig a mostani rendszer van életben, mig a legtöbb esetben csak a sallangot, s nem a lényeget, csak a diplomát s nem az arravalóságot nézzük — bizony-bizony nem a tehetségeket szabadon érvényesülni engedő müveit európai közszellemről, hanem csakis a hinduk őshazájában divó s már-már ott is leáldozó — kasztszellemről beszélhetünk. —í-y. A HÉT politikai krónikája. A képviselőház szombati ülésében végre befejezte a bankjavaslat általános vitáját és megkezdődtek a szavazások. Csak megkezdődtek, de nem történtek meg, mert az ellenzék az utolsó pillanatban taktikát változtatott és egész csomó névszerinti szavazást provokált a különböző határozati javaslatok felett, úgy hogy a képviselőházban ezen a héten alig történt egyéb, mint névsorolvasás meg szavazás. A képviselőházi eseményeknél sokkal érdekesebb és fontosabb dolgok történtek e héten a delegáció hadi tengerészeti albizottságának keddi ülésén. E keddi napon valami olyan történt a politikában, aminek a hallatára nem szorul ökölbe a magyar ember keze s ami nem keseríti el még jobban az állami élet eseményei között. Sajnos, már hozzászoktunk, a közös ügyes politika hozzászoktatott bennünket, hogy valahányszor a monarchia terheiről van szó, annak súlya mindig a mi nyakunkba szakadjon, ________NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK Ó Istenem, ki mindég jó hozzám A bánat az én édes jó anyám. Én a bánat gyermeke vagyok Fejem köré a szenvedés glóriát vont. Én már nagyon fáradt vagyok, Nászát üli én velem a bánat Én a halál jegyese vagyok. Ha minden csalódásom eljönne koporsómhoz Az lenne még csak egy gyászmenet Sötétbe borulna akkor az egész világ S ha koporsómra örömömből fonnák a koszorút Nem lenne rajta egyetlen szál virág. Tragédia. Irta: Móricz Zsigmond. Mindenki a Sarudy-tány holnapi lakodalmáról beszélt. Ebéd után lehevertek az aratók a keresztek tövébe, vagy a villákból, gereblyék- ből rögtönözött apró sátorok alá, ahol egy-egy szoknya adott egy kis árnyékot a fekvő arcára. Elég az, csak hogy napszurást ne kapjon az ember. A nagy sárga mezőn vidáman izegtek- mozogtak ezek a hangyaszorgalmú emberek s az embertelen nagy munka közben, amely úgy tetszik, mintha végtelen és határtalan volna, örömet találtak abban, hogy karjukat mozgatták, szájukat jártatták és a legények meg lányok olyan kacagva csipkedték meg egymást szóval és kézzel, mintha ez volna az élet főfő tennivalója. Kis János megette az almásételt, amit szeplős málészáju fia, aki ijesztően hasonlított hozzá, kihozott utána. Azután körülnézett, de valahányszor pedig előnyöket lehetne elérni, azokat mindig Bécs, mindig Ausztria zsebeli be elölünk. Különösen tapasztaltuk ez igazságot a hadsereg részére történő szállításoknál, amelynél a hadvezetőség következetesen az osztrákok zsebébe juttatta a súlyos milliókat s a magyar iparnak, jó ha kegyelemből dobott egy csekélyke koncot, hogy tessék-lássék, az is rágódhassék valamin. A Magyarországon kétségtelenül tapasztalható hadsereg-ellenes hangulat egyéb okai mellett ez az ok, mint egyik legfontosabb ok szerepelt, ami természetes is, ha figyelembe vesszük, hogy az a sok-sok millió, amit a magyar nemzet a közös hadsereg fenntartására fordított, majdnem teljesen az osztrák iparnak és kereskedelemnek jutott. A nálunk ezen a téren uralkodott eddigi szokással szemben tehát a legnagyobb örömmel kell üdvözölnünk, mint eddig ismeretlen és csak óhajtott eseményt, a mi a magyar delegáció hadi tengerészeti albizottságának keddi ülésén jutott nyilvánosságra, hogy tudniillik a a tengerészeti vezetőséggel a hajóépitésekhez való szállításoknál a magyar ipar részesedése tekintetében a kormány s illetve a delegációk teljes megegyezésre jutottak és e szerint a megegyezés szerint a magyar ipar részére száztíz milliónál jóval nagyobb kvótarészesedés a maga teljességében biztosítva van, de ezen a jelentős összegen kivül sok millió marad még olyan ipari cikkekre is, amelyeknek készítésében a kisebb-magyar iparosok fognak részesedni. Ez az esemény évtizedek óta az első örvendetes jelenség a közös poiitikában s bár sohasem lesz kenyerünk miniszterekről dicshimnuszokat zengeni, a leghatározottabban kötelességünknek tartjuk, hogy ezért az örvendetes eseményért teljes elismerésünknek adjunk kifejezést a kormány, különösen pedig annak kereskedelemügyi minisztere, Hieronymi Károly előtt, aki lehetővé tette, hogy ezen a téren a magyar nemzet jogai érvényesüljenek. Az a 110 __________________________________9 szám. lusta volt a keresztig menni s ott helyben dűlt el a tarlón. A kalapját az arcára tette s nyomban elaludt. Még annyit hallott, hogy Sarudy Pál bornyut is vágatott a lakodalomra. Azzal elaludt. Senki sem törődött vele, a tulajdon fia sem. Ez elővette a cserépfazekat s belenézett, nem hagyott-é az apja egy kicsit neki is benne? Bizony nem hagyott. Olyan üres volt az edény, mintha a Bodri már ki is nyalta volna. Ezzel felborította a mázas csuprot s elment a kutya után földi mogyorót keresni. Mikor Kis János felébredt, első dolga volt megnyitni a száját. Álmában lakodalomban volt s nagyon teleette magát. Kedvetlenül gondolt rá, hogy elfelejtett mindent, azt is hol volt, azt is, mit evett. Legalább ne ébredt vón’ fel. Hozzá volt szokva, hogy neki egész életében mindenről le kell mondani, hát nem soká sajnálkozott. Másik oldalra fordult s újra el akart aludni. Nem sikerült. Az arca olyan vörösre vált a kalap alatt, mint a főtt rák. Lelökte a piszokban feketült szalmakalapot s jól esett, hogy a mezei szellő hüvössen érte a bőrét. — Egye meg a fene ezt a vén Sarudyt — gondolta magá an, — eleget dógoztam neki életemben, meghijhatna a jánya lakodalmára. Hadd laknék jól eccer. Felemelte a hüvelykujját: — Lesz húsleves. Jó sárga, zsíros tyúkhúsleves. Az jó lesz. Abbul megeszek egy tállal. És már habzsolta is, szopogatta a sürü, apró, sárgaszinü tésztacsigákat, amiket marokszámra eregetett le a nyeldeklőjén. — Dógozni emberek ! — kiáltotta valaki.
