Nagykároly és Érmellék, 1911 (2. évfolyam, 1-53. szám)

1911-02-18 / 8. szám

II. évfolyam.

Nagykároly, 1911. február 18.

V8. szám

Nagykároly és Érmellék

POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP.

fh

SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Nagykároly, Széchenyi-utcza 20. szám. („Kölcsey-nyoinda r.-t.“)-s#i Hirdetések szintén ott vétetnek fel. | Nyilttér sora 50 fillér.

Felelős szerkesztő :

RÉDEI KÁROLY.

Laptulajdonos : KÖLCSEY-NYOMDA R.-T.

Megjelenik minden szombaton.

A LAP ELŐFIZETÉS! ÁRA:

Egész évre . Fél évre . . Negyed évre Egy szám ára

8 korona. 4 korona. 2 korona. 20 fillér.

A földéhség és

annak orvoslása.

Általánosan ismert tény hazánkban : a földéhség. Sokan — főleg a nagybirtokosok — „betegségnek“, „bajnak“, „átoknak“, „nemzeti nagycsapásnak“ stb. stb. nevezik, a miben „nagy veszélyt“ látnak, bár nem mondják meg nyilt őszinteséggel, hogy miben áll ez a „nagy veszély“. Tudjuk különben, hogy miben, ha nem is nyilvánítják ki a hatalmas nagy birtokoknak egy-egy kézben — tulajdon drága kezükben — való megmaradásáért aggódó főúri‘lelkek. Pedig az u. n. „földéhség“ — bár talán speciálisan magyar sajátosság, egészen természetesdolog és tulajdonság. A magyar ember szereti a földet. Legfőbb és leghőbb vágya a legszegényebbnek is, hogy szorgalmas, becsületes munkája révén egy darabocskát megszerezzen, a hol „úr lehessen a saját portáján“, ahol nyugodtan, békességben élhessen családjával s ha meghal, abban az édes tudatban hunyja le szemét örök álomra, hogy saját tulajdon földjén, saját tulajdon hajlékában és nem idegen portán s nem más házában lehelte ki lelkét. Ép oly természetes vágya ez a szegénynek, mint a nagy urnák az, hogy ezer meg ezer holdnyi nagy birtokához újabb ezreket akar toldani.

És a magyar parasztnak ez a földéhsége nemzetgazdasági, állami és hazafias szempontból egyaránt nem hogy elitélendő lenne, hanem ellenkezőleg nagyon is dicséretre méltó. A magyar rögnek szeretete, az az édes vágy, hogy az édes hazai földből, a melyen „bölcsője ringott“, ő is bírjon egy kicsinyke darabot, fáradhatatlan munkásságra s okos takarékosságra serkenti és buzdítja a haza földjének forró szeretetére és megbecsülésére. S ha azután birtokába jutott ama kicsi-ke kis „birtoknak“, mi után oly epedve vágyott, annak ugyan eszébe nem jut az Amerikába való vándorlás, eszébe nem jut itt hagyni az „apáink kiontott vérével és életével megszentelt drága hont“. Az ellenben igenis nagyon gyakori eset, hogy az uj hazába is egyedül csak azért vándorol ki, hogy ott a szorgalmas munkája által összegyűjtött pénzen — visszatérve az ősi hazába — itthon egy kis földet vegyen, rá egyszerű kis házat építsen, hálát .adva a „magyarok Istenének“, hogy ennyire segítette.

Mi sem természetesebb tehát, mint az, — a mi kell, hogy az intézőkörök becsületes törekvését is képezze, — hogy

segítsük a becsületes magyar népet, mi édes magyar fajunkat földhöz jutni. Más szavakkal: orvosoljuk a földéhséget. De hogyan s miképpen? Ez a „kérdések kérdése!“ Eltekintve attól, illetve figyelemre nem méltatva ama gúnyos megjegyzést (tudjuk, hogy kik és miért hangoztatják!), a mely szerint az e kérdéssel komolyan, behatóan s igazán minden mellékes, önző érdek nélkül foglalkozók „a földéhség kuruzslói“ díszes elnevezést nyerték, — lássuk futólag a földéhség orvoslását ellenzők legfőbb érvét, hogy annál könnyebben rámutathassunk az orvoslás egyik érdekes és értékes módjára.

Jogosulatlan, alaptalan az a minduntalan hangoztatott panasz, — mondja a mostani helyzetet helyesnek, jónak tartó csoport, — hogy hazánkban a birtokmegoszlás nagyon aránytalan, vagyis, hogy aránylag kevés birtok van a kisbirtokos kezén, mig a földbirtok nagy része a nagybirtokosok tulajdonát képezi.

És ezen kijelentésük igazolásánál egy dologra tudnak csak hivatkozni: a statisztika adataira. E szerint Magyar- országon kerekszámban beszélve (ez is nagyúri szokás) van 20 millió szántóföld. Ebből 7—8 millió esik 100 holdon fölüli birtokosokra, mig a többi 12—13 millió hold szántóföld 100 holdon aluli birtokosoké. lm hát — halljuk a nagyhangú kijelentést — „a birtokmegoszlás hazánkban nem is olyan egészségtelen, mint a milyennek feltüntetik, — minek következtében a földéhség s annak hangoztatása jogtalan és alaptalan!“ Tehát a birtokmegoszlás hazánkban egészséges, vagy jobb szóval élve: helyes ? Ezt már azonban daczára előbbeni kijelentésüknek még sem merik oly megingathatatlan határozottsággal erősitgetni. De népi is annyira a csak 100 holdas birtokokról és kisbirtokosokról beszélünk mi, hanem a százezer holdas birtokokról, mik egy- egy „áldott“ kézben vannak. Ezekből hány százezer száz holdon aluli, helyesebben — mert hiszen ilyenről van most szó — hány 5—10—-15—20 holdas kis- birtok kerülne ki. Ép maga a földéhség létezése a legnyomósabb érv a mostani egészségtelen birtokmegoszlás ellen. A földéhség csak okozat, mit a helytelen birtokmegoszlás okoz. Áz ilyen milliókban beszélő birtokstatisztikával el nem lehet némitani, rnég kevésbé kielégíteni a földéhséget !

Ezzel s ezekkel szemben lássuk már most az u. n. ellentábor által javasolt orvoslási módot. Ezúttal csak egyre óhajtunk rámutatni.

A legközelebbi múltban az u. n.

„magyar bérletrendszer“ meghonosítását emlegették és javasolták egyes körök a földéhséget megszüntető orvosságként. E szerint ám ne daraboljuk, ne aprózzuk, ne parczellázuk föl a nagybirtokot, hanem az u. n. „tanyarendszert“ létesítsük azokon. Azok a községek, a melyeknek határában nagybirtok van, vegyék ki azokat bérbe s adják haszonbérbe 10—20 holdas parczeliákban a földmives munkás- osztálynak. Az egész ügyet bonyolítsák le az utóbbi időkben oly sokszor hangoztatott s megvalósításra oly melegen ajánlott „községi takarékpénztárak“. A tulajdonosok avagy a bérlők kötelezve legyenek minden 1—2—3 ezer holdon gyárat vagy ipartelepet létesíteni. Ezenkívül természetesen minden bérlő az általa bérelt földön építene családjának lakóházat és a bérelt terület nagyságához mért megfelelő gazdasági épületeket. A bérlet természetesen nagyon hosszú időre szólna s aparol fiúra szállna.

lm egyik — legújabban javasolt — módja a földéhség megszüntetésének. E tervhez csak néhány megjegyzést szabadjon fűznünk. A hosszú, hogy úgy mondjuk, örök időkre szóló bérlet által a bérlő és családja a földet, a melyen él, lakik s csaknem tetszése szerint berendez, szinte saját tulajdonának tekinthetné s tekintené, miáltal az irigység érzete s a más földjén való élésnek tudata elosz- lanék s megszűnnék. A parczellázott területen lakó bérlők egyenlő nagyságú területeken ugyanazon terményeket termelnék, mit a telepen levő gyár vagy iparvállalat azonnal fel is dolgozna. Nem szólva most ama fontos nemzetgazdasági áldásról, ami ezáltal elmaradt, deigy nekilendülő iparvállalataink révén háramolna nemzetünkre, nem kicsinylendő az a körülmény sem, hogy a családtagok csaknem egész éven át munkát kapnának a gyárban vagy ipartelepen s azok a munkáskezek, melyek a jelenlegi viszonyok között 8—9 hónapon át teljesen tétlenül pihennek — mert hiszen ősztől késő tavaszig munka nincs — munkálkodhatnak önmaguk javára s a nagy közösség, a nemzet anyagi megerősödésére.

De ezzel meglenne oldva egy másik nagy, immáron elodázhatlanul fontos dolog is, t. i. a mostani helytelen gazdálkodási rendszer, helyesebben rendszertelenség kérdése is. Csak egy évtizede annak, mikor Cserháti Sándor nagy meglepetésre s még nagyobb — igazán általános — riadalomra kimondta, hogy „a gazdag televényes Alföld néhány év múlva gazdasági termelésünk egyoldalúsága s rabló gazdálkodási módja következtében ki le sz élve“. S im a kassand-