Nagykároly és Érmellék, 1911 (2. évfolyam, 1-53. szám)
1911-02-11 / 7. szám
7-ik szám. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK. 3-ik oldal. érdekeinek felkarolása elodázhatatlan. A nagyobb városokban már megkezdték működésűket az u. n. népirodák, tanácsadó irodák, népvédő irodák, s két évvel ezelőtt az „Országos Széchenyi Szövetség“ határozta el ilynemű intézmény létesítését. Városunknak, melynek tekintélyes részét a földmiveselem teszi ki, szintén eminens érdeke egy ilyen intézmény létesitése. Hány és hány esetben kerül a szegény, tapasztalatlan földmives vagy munkás ember oly helyzetbe, a mikor egy tanácsadó szó sokszor egész életére kiható bajból rántja ki. Kétségbeesve, elkeseredve áll meg az ilyen ember legtöbb esetben oly semmiségek előtt is, melyeket a tanult vagy tapasztalt ember egy szóval eligazíthat. Adó-, telekönyv-, katona-, iskola-, anyakönyv-, kataszter-, cselédügy stb. annyi sokféle kellemetlenséget tud az embernek okozni, hogy a ki ezeknek minden csinját-binját nem ismeri, szalad Ponciustól-Pilátusig, mig sok költséggel s még több fáradsággal elháríthatja magáról a bajt. A törvény azt mondja, hogy a törvény nem tudása nem ment fel senkit a büntetéstől. Nos hát tanítani, segíteni kell azt, aki nem tudja a törvényeket! Ha látja az a munkás és kisbirtokos, hogy ügyes-bajos dolgai iránt érdeklődnek, sőt nem csak érdeklődnek, de segítenek is rajta tehetősebb polgártársai vagy az „urak“, bizonyosan megváltozik vélemények azokról, akiket eddig éppenséggel nem dicséretmondások közt emlegetett. — A szociálizmus melegágya az elégedetlenség, s igy a szocializmus is élni fog addig, a mig elégedetlenség lesz. És ne gondoljuk, hogy valami nagyszabású akció kell ahhoz, hogy a munkás ember elégedett legyen, dehogy: egy kevés jóakarat, szerény keretek közt mozgó tanácsadó intézmény, mely a kellemetenségeket válláról levenni igyekszik és a munkás nyugodtan lát dolga után abban a biztos tudatban, hogy bármikor kerüljön bajba, háta mögött áll a védelem. A magyar paraszt szeret is, tud is dolgozni, de ha valami ügye-baja támad, mely megzavarja nyugodt munkálkodásában, sem ezt, sem azt nem végzi el rendesen, elégedetlenkedik és szidja az „urakat,“ mert hiszen ezeket látja közvetlenül maga előtt és igy őket tartja kellemetlensége okozójának. Nyújtsuk feléje segítő kezünket, adjuk tudtára, hogy mi a saját javát akarjuk, azt tőlünk telhetőleg elő is mozdítjuk — és érezni fogjuk az ő erős, munkától érdes keze biztató szorítását. Akkor nem ellenségét látja ő sem a „burzsoá“-ban és az „urak“-ban, hanem barátját, a kihez bármikor bizalommal fordulhat, tanácsot, útbaigazítást kap az élét ezerféle bajaiban s útjaiban. Ne hunyjunk szemet látva a klaszikus példákat és törekedjünk mi is felállítani a kis^ emberek tanácsadó hivatalát; a „népiiodát.“ A város csekély áldozattal megvalósíthatja ezt az eszmét, precedens van már rá: Temesvárott, Nagyváradon már működik, Kolozsvárott, Hódmezővásárhelyen és Makón is megkezdte működését. Városunk minden jóért, szépért és nemesért hevülni tudó és áldozni kész képviselőtestülete, ha a nép, a szegény nép sorsát — igazán — a szivén viseli, bízunk benne, mihamar kimondja ennek szükségességét és nálunk is megkezdi áldásos működését a „Népiroda“ mindnyájunk igaz örömére! Mert valóban nagy igazság ^an ma abban a dalban, mit a szántó vető ember dudol az eke után balagtában : „Nincs már egyébb jussom, Csak az anyám sirja : Szegény ember dolgát Boldog Isten bírja !“ A szatmári kiállítás. <R.) A Szatmármegyei Gazdasági Egyesület igazgató választmánya tegnap tartotta ülését, melyen döntött 50 [éves jubileuma alkalmából tervbevett gazdasági és ipari kiállítás sorsa felett. Az ülés egyhangúlag a kiállításnak f. évi szeptember hó folyamán leendő megtartása mellett határozott; nincs tehát többé kétség, hogy Szatmárnémeti sz. kir. város ez évben ismételten az idegenek ezreinek találkozó helye lesz. A kiállítás ugyanis nem részleges, de általános lesz, melyen vármegyénk összes gazdasági és ipari termékei mellett, hazánk mező- gazdasági gépipara és baromfitenyésztése is be lesz mutatva s igy oly méretű lesz, aminő még — bátran elmondhatjuk — vármegyénkben nem volt. A rendező egyesület azonkívül biztosította a Magyar Gazdaszövetség részvételét is, mely előkelő országos testület a kiállítással egyidejűleg fogja idei II. gazdakongresszusát tartani; tudomásunk szerint a Vidéki Pénzintézetek Országos Szövetsége is ugyanez alkalommal fogja körünkben tartani ez évi nagygyűlését. Tehát szeptemberben mozgalmas napokra van kilátásunk. A válaszmányi ülés lefolyásáról tudósítónk következőkben referál olvasóinknak. Az ülést Falussy Árpád dr. egyl. alelnök vezette s lelkes szavakkal tárta fel a szép számmal megjelent választmányi tagok előtt a helyzetet, ismertette a földmivelés- és kereskedelemügyi kormánynál a kiállítás anyagi támogatása érdekében Teleki Géza gróf egyl. elnökkel együttesen tett interveniálását, melynek eredménye az államsegély biztosítása volt; meggyőzőleg mutatott rá arra, hogy most már az egyesület a reális alapon összeállított és elfogadott költségvetés alapján minden anyagi koczkázat nélkül foghat bele a kiállítás rendezésébe s nem hiányzik más, mint az ügyért való lelkesedés, mely kell, hogy minden egyesületi tagot egészen a kiállítás befejeztéig áthasson s akkor az erkölcsi siker is biztosítva lesz. A dicső ősök iránt, kik az egyesületet ezelőtt 50 évvel megalkották, gazdaközönségünk tartozik azzal a hálával, de saját önbecsérzete is megköveteli, hogy a kiállításon úgy lépjen fel termékeivel, amint azt egy nagy, vagyonos és intelligens vármegyétől, aminő Szatmárvár- megye, méltán elvárhatja nemcsak vármegyénk lakossága, de hazánk egész gazdatársadalma s a vezetésre és irányításra hivatott tényezők. Gazdáink köré csoportosulnak iparosaink, kik már eddig is élénk tanujelét adták kiállításunk iránti érdeklődésüknek. A lendületes elnöki szavak után az ülés egyhangúlag a kiállításnak ez évben leendő megtartása mellett döntött. Ezután az ülés megbízta az elnökség és titkárból álló végrehajtó bizottságot, a melyet Bikfalvy Albert, Horváth Bertalan, Keresztszeghy mint a Pista, többet járt a kezén, mint a lábán, és úgy megcsinálta a halálugrást, hogy az embernek elállott a lélekzete. Olyan gókler is akart lenni, a milyenek a circusokban mutogatják magukat, de hál’ Istennek ebből semmi sem lett. Milyen szép üzlete van most a nagy utczában, háza is van már. És elfelejtette tanár ur, hogy mihez ért még a fiam : a földrajzhoz, — olyan jól ismeri Gömör, Csömör . . .“ Paál felkaczagott. „Nevet tanár ur, ez jó jel. Tudtam én azt mindjárt, hogy nem lesz olyan kegyetlen és nem fogja megbuktatni a fiamat. Gondoljon csak a Gerberékre, a kik szemben laknak velünk és még hozzá concurrenseink. Soha se mernék többé az ablakon kinézni, ha a fiam megbuknék.“ „Nem igen biztathatom“ — felelt Paál, „de egy tanácsot adhatok. Adják be a fiukat az ipariskolába, a gymnásiumban aligha fog feljebb jutni.“ Erre aztán Kajosné ő nagysága felugrott és gömbölyű testét a tőle telhető legméltó- ságosabb állásba illesztve felkiáltott: „És ezt nekem meri mondani ? Az én férjem fogorvos és tanult ember, mi a miveltebb osztályba tartozunk. Tanár ur, maga igen tudós ember lehet, de ha mégannyi latin szót is tud, ha tudja az összes rendhagyó igéket, melyek oly sok fejtörést okoznak az én Pistámnak és ha tud is latinul, görögül, zsidóul, nem bánom én, akár chinaiul ;s, valamije még sincs magágának tanár ur, — szivei“ És ezzel a termetes asszonyság ott hagyta a tanár urat a faképnél. * * * Mikor eljött a tanév vége, megtörtént az a hihetetlen dolog, hogy Kajos Pista nem bukott meg, anyjának és apjának nagy örömére. De éppen csakhogy kegyelemből átcsúszott. Másnap egy hölgy jelentette be magát Paál tanár urnái és bár egy kissé szuszogva, de azért ragyogva, akár egy nyugatra néző ablak napnyugtakor, belépett Kajos Károlyné ő nagysága. „Ó tanár ur“ kiáltott már az ajtóban, „félreismertem önt. Visszavonok mindent. Ön derék férfiú, nemes jellem.“ Paál elutasitólag intett és megjegyezte, hogy ha rajta múlt volna, Kajos Pista nem ment volna haza szecundák nélkül. „Ezt csak nemes szerénységből mondja!“ És a derék asszonyság egy pár sikertelen kísérletet tett arra, hogy a kezében tartott dobozt a tanár úrhoz juttassa, aki azonban' sehogy se akarta elérteni szándékát. Ebben a pillanatban Kajosné a szomszédszoba ajtaján keresztül megismerte a tanár ur feleségét, a ki éppen a kis fiacskáját tartotta ölében. Hozzárohant olyan gyorsasággal, amilyent senki se tételezett volna fel róla. „Óh most már tudom, kinek köszönhetem boldogságomat. Ezek a szép szemek, ezek a szelídséggel teljes vonások, megmondanak mindent. Hisz kegyed is anya, vele érez az anyaszivvel, fogadja ezt a csekélységet örök, végtelen hálám jeléül!“ Ezzel a csomagot a fiatal asszony kezébe nyomta és úgy el tűnt, hogy észre se vették. A tanár és felesége egész meglepetve állottak és néztek egymásra, „Attól félek, mondá a tanárné, hogy pénz van benne.“ „Na hiszen csak az kellene, olyan goromba levéllel küldöm vissza, hogy tudom nem jönnek többet ide,“ mérgelődött a tanár ur. Lassan és vigyázva bontotta fel a fiatal asszony a kis csomagot. Mikor aztán meglátták, hogy mi van benne, hangos kaczagásra fakadtak mind a ketten. A dobozban egy skatulya Kajos Károly féle világhírű fogpor volt. Seidel nyomán : Rédei K.
