Nagykároly és Érmellék, 1911 (2. évfolyam, 1-53. szám)
1911-10-14 / 42. szám
Politikai és társadalmi hetilap. - Ä Nagykárolyi Kereskedő társulat hivatalos közlönye. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Nagykároly, Széchenyi-utcza 20. szám. („Kolcsey-nyomda r.-t.“) ^ Hirdetések szintén ott vétetnek fel. i#^Nyiltfér sora 50 fillér. Főszerkesztő: D R. VETZÁK EDE. Felelős szerkesztő: i Föinunkatárs: DR. GÓZNER ELEK. DR HEGEDŰS ISTVÁN. Laptulajdonos : KÖLCSEY-NYOMDA R.-T. MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON, A LAP ELŐFIZETÉS! ÁRA: Egész: évre . . . . . . . . . 8 korona. Fél évre ........................................... . . 4 korona. Ne gyed évre......................................,2 korona. Egy szám ára......................................20 fillér. Világbelié. Csak egy ideái. Semmi más. — Szép ideál. Olyan, amelyért lehet rajon- gani, de amelyről be kell látnunk, hogy valóra nem fog válni soha. Ilyennek képzeljük a Petőfi Sándorok rajongását a világszabadságért. Nagy eszme, hatalmas, gyönyörű, de a mi világunk nincs arra berendezkedve, hogy az nyen eszmék követésében a plátói rajongáson tulmenjen. Így kezeli ezt a kérdést a politikai irodalom is. Akadtak szenvedélyesebb imádói, akik az eszmét megvalósíthatónak is tartották. De ezeket mindig souverén mosolylyal nézték le a komolyabban gondolkozók, akik belátták akt, hogy ez a nagy eszme egy olyan előrehaladott, olyan filozófiai alapon álló emberiség által volna keresztülvihető, amilyenek mi nem leszünk soha, amelynek a megvalósításáig kihűl a föld és kipusztul róla a degenerált. beteges, ideges, sok ádáz küzdelemben erejet, vérét, energiáját vesztett ember. Hogy ezeknek a szomorú igazságoknak a megállapítására szántuk magunkat, árra nem is az a remény késztetett bennünket, hogy néhány ember fogékony lelkében talán a világbéke nagy gondolatának megértetéséi érjük el, vagy a nép eszme igaz követőinek számát gyarapitsuk. Egy élesen vigyorgó szarkazmussal kibontakozó kontraszt adja kezünkbe a tollat. Évek óta egy nagyképiisködő diplomatákból. szemforgató koronás uralkodókból álló társaság gyüiésezik Európában s azt mondja magáról, hogy ő a szivén viseli a világbéke nagy eszményét és tőle telhetőieg meg is akarja valósítani. Gyönyörű szónoklatok hangzanak el ezeken a gyűléseken, okos emberek magas szárnyalásu értekezésekben fejtegetik a világbéke nagy fontosságát és ihletett jövőbe látással olvassák rá a harcos népek véres fejére a közel jövő világbékéjét. Még vége nincs a hókuszpókusznak, amikor véletlenül egymásra pillantva mint az augurok elmosolyodnak a világbékéi kereső diplomaták, még el sem oszlott a népek fcáprázó szeme elé varázsolt délibáb, amikor a békeimádó királyi kezek a kard markolatához kapnak és sokszor kis fontosságú kérdésekért tömegirtó véres háborúba vezénylik jámbor ellenségei. Ez, a csúnya. Azok, akik a világbékét hirdetik, ellenségei annak; képesek egy tenyérnyi földdarabárt százezreket küldeni a halálba. Ez a szemfényvesztő játék nem méltó ahhoz a nagy eszméhez, amelyet megvalósítani a maga teljes ideális nagyságában talán sohasem lehet, de a mely már most is talán sokkal, nagyon sokkal előbbre volna, ha nem olyanok kezébe volna letéve, akik nem ellenségei, hanem tántoríthatatlan, igaz hívei. Nem követelhetjük a békebontóktól, hogy ilyen, vagy. amolyan zászlót bontsanak ki. De azt a tisztesség követeli, hogy egy önként választott ideált becsülettel, nem pedig szemforgató világcsa- iással kövessenek azok, akik zászlója alá szegődtek. Csak kissé mélyebben gondolkozó lélekkel is elég egy pillantást vetni a világbéke uralmának ideális jövőjébe, elég csupán nagyobb körvonalaiban e hatás alá képzelnünk a világot, hogy becsülni és értékelni tudjuk azt a nagy eszmét, amely csodákat lenne ‘képes művelni a világgal, az emberiséggel. Milyen más volna a föld minden tájának képe, ha a harcos világ által lekötött embertömegeket és pénzeket az uralomra jutó világbéke felszabadítaná; ha produktiv szerszámmá változna a kard és Magyar elégia. Sz. N. Nyaralásomról, a felső Tisza mellékéről, egy beszélgetés emlékét hoztam magammal. Egy távoli atyámfia látott vendégül, szegény kisbirtoku ember. Az estéket azzal töltöttük, hogy veszekedtünk a magyar föld és a magyarság sorsáról. Az ő hánykolódásából, töpren- kedéséből próbáltam itt összefoglalni egyet- mást. Nemzetközi hitelű tudományos intézetek kísérletei bizonyítják, hogy a magyár búza sikértartalma, a mi a liszt tápláló erejét, a kenyér izét és minőségét megadja, páratlan az, egész világon. Sem Kis-Oroszország televény- földjén, sem a szűz amerikai földön, sem‘a Pó síkján, sem a Nílus árterületein, sem a Garonne vagy a Rhone völgyében nem terem olyan kenyér és nem őrölnek olyan lisztet, mint amilyet a magyar búza ad. A stuttgarti szövetkezeti kenyérgyár 1878 óta vizsgálja, hogy száz kiló lisztből mennyi kenyér süthető és arra a tapasztalatra jutott, hogy ennyi német lisztből száznegyven kilogram kenyér, a magyarból pedig százhatvan kilogramm kerül ki. Ezenfelül a magyarnak hasonlíthatatlanul jobb ize is van. Ki ne sóhajtotta volna visz- sza külföldön járva még olyan lakoma után is ezt a csodálatos izü kenyeret, melynek jóságában is annyi változata van, a nyírségi fekete rozskenyértől kezdve fel a hófehér cipón keresztül a pozsonyi kalácsig. Régebben még nagyobb volt a magyar búza sikértartalma s.hogy ez most erősen csökkenőben van, annak az az oka, hogy az országban mindenütt hóditnak az idegen buza-fajok. Nem részleges-;veszedelem ez, de szinte általánosnak mondható, a Dunántúl épp úgy kísérleteznek vele, mint a Duna—Tisza 'közén vagy a Tisza mögött . . . A múltkoriban a Hortobágyon járva nem az lepett meg, hogy a gulyás-bojtár vasárnaponként moziba jár Debreczenbe, hogy harisnyát hord a csizma alatt s pakfon-tárcából sódorint cigarettát magának. Az ütődött inkább a szemembe, hogy mennyire elszaporodott a tarka s javarészt korcs svájci marha az ős magyar' legelőkön. Az alföldi tájak karakteréhez pedig annyira hozzátartozott eddig a fehér gulya, akár a bandukoló teve-sorok az arab sivatagéhoz. A természet bizonyára nem pusztán dekorativ okokból honosította meg az egyiket itt, a másikat amott. Az ázsiai eredetű magyar lábas jószág azért lett uralkodó fajjá a Duna—Tisza mentén, mert tulajdonságai legjobban harmonizáltak a talaj, a táplálkozási viszonyok s az, éghajlat kiválasztó erőivel. S mégis, maholnap senkinek se kell a magyar marha. A múltkoriban a szorrisfédom dicsérte az egekig a maga hollandi teheneit. — Hát te miért szántol még mindig fehér magyar ökörrel? —i kérdeztem tőle. — Csak kegyeletből, barátom, — felelte — mert az apám is azzal szántott s tudja Isten, én már nem tudnék megválni tőle. De a fiamnak már meghagyom, hogy adjon túl rajta... Látod ugyanígy vagyunk a lóval is, a mely utitársunk volt a mongol fensiktól kezdve s az Uralon, a Volga és a Don menti síkságon keresztül a Duna—Tisza közéig kisért bennünket. A történelem nem nagyon veszi észre az ilyesmit, pedig bizonyos, hogy az ázsiai ló nélkül nem tudtuk volna ezt a földet se elfoglalni, se megtartani. A magyar harcmodor fölénye a nyugatival szemken a könnyűségen, gyorsaságon, szívósságon alapult, mindezt pedig elsősorban a Csak rövid ideig Nagykárolyban a Nagypiac-téren “^ís® a híres KOCZKA-féle UATOBUIITZEIIM ma, szombaton október 14-én nyílik meg.
