Nagykároly és Érmellék, 1911 (2. évfolyam, 1-53. szám)
1911-09-23 / 39. szám
39-ik szám. 2-ik cltiai. kola vezetősége saját jószántából, lelkesedéséből tette meg a felterjesztést, nem csak pro forma, hogy a zaklatásoktól, — hogy tegyen már a parallel osztály érdekében valamit, megmeneküljön, — és azon volt, hogy a felterjesztésnek legyen is meg az eredménye. Milyen könnyű Szatmáron konvik- tust létesíteni, olyan nehéz Nagykárolyban. Ott mindenki siet.a kezdeményező segítségére, itt Nagykárolyban mindenki igyekszik gáncsolni a kezdők munkáját és magának a konviktusnak eszméjét is. E helyzeten változtatni kellene. Mindazoknak, akiknek a közönség felvilágosítása a célja és hivatása, arra kellene törekedni, hogy e politika helyességét propagálják és arról kellene meggyőzni a város közönségét, hogy a város fejlődésének és fejlesztésének legbiztosabb alapja az, ha iskoláinkat szaporítjuk, azoknak jóságáról gondoskodunk, azok fejlődhetését biztosítjuk és arra is van gondunk, hogy a vidéki gyermekek a városban olcsó pénzért jó gondozás és felügyelet mellett elhelyezhetők legyenek. E tárgyra különben legközelebb visz- szatérünk és bővebben fogjuk azt megvilágítani. Müvészház Nagykárolyban. A művészet nem volt mindig absolut fogalom, amilyennek lennie kellett volna. Voltak korok, amelyeknek simult a szelleméhez nemcsak a megengedett, sőt szükséges tartalmi minőségben, hanem művészeti mivoltában, tehát lényegében is. így jutottunk el addig, amikor már a szertelenséget, akarást, vagy a hatalmat is művészetnek, az iparlovagokat, akarnokokat és erőszakoskodókat pedig művészeknek kiáltotta ki egy ilyen utón kifejlődött művészeti klikk. Szerencsések, szemtelenek és stréberek ták volna, hogy ő a halálos beteg, hogy ápolt hogy aggódott é ettem . . . Oh, nincs több ilyen ember a földön . . . Lassanként az egész falu bevásárolta a szükséges edényt. A nagy szekér tartalma megapadt. A begyült pénzt nagy bőrzacskóba tette az asszony s elrejtette a zsebébe; itt van a legjobb helye. Pál István befógta a lovacskákat a legközelebbi viszontlátásig Isten jóvoltába ajánlották egymást s azzal a Nőé bárkája elindult. Az ottmaradtak busán mondogatták : — No, Pál Istvánt se látjuk többé . . . Szegény asszony! . . . * így járkáltak faluról-falura. Ez volt a keresetűk. Az emberek szerették, szánták őket. Azt hitték, hogy árvább lelkek nem is lehetnek. Se országuk se hazájuk. Pedig ha véget ért a vásár gondja, kint az országúton a nagy jegenyék alatt édes boldogságban dobbant össze a vándorlók szive. Meghitt dolgokról álmodoztak, egy kis házacskáról, gyümölcsös kertről, zavartalan nyugalomról. Ilyenkor össze-össze- bujtak, megölelték egymást és a nagy örömben István sem köhögött annyit. A lovacskák szintén felvidámultak s pajkosan ütögették egymást a rúdon keresztül. * Egyszer azonban az asszony kornyadozni kezdett. Megszomjazott s asszonyos könnyelműséggel ivott az utszéli árokból. Utána bá- gyadtság fogta el, fázni kezdett; hasztalan bo- nyálta magát nagykendőbe; hasztalan furako- dott a szalmába : nem tudott felmelegedni. Pál István el-elfogdosta a kezét, szorongatta, reá lehelgetett: mind nem ért semmit. — Bemegyünk a városba, hadd nézzen meg a doktor! — jelentette ki István aggodalmasan. — Múló baj . . . asszony baj . . . elmúlik magától! — mondta az asszony könyjutottak el a „művészet“ hamis jelszavával érdemtelen magaslatra, mig a szerény tehetségek, szerencsétlen drágagyöngyök, akik a klikk miatt nem tudtak kivergődni a porból, nem érvényesülhettek. A művészet eme bábeli zavarának rendezésére alakult egy nemes célú társaság, amely a rossz útra tévedt művészet megmentését, helyes irányba terelését tűzte ki céljául és a Müvészház cim alatt egyesült.oly irányú munkálkodásra, amelylye! meg akarja tisztítani a művészetet az oda nem való s a művészetnek csak ártalmára szolgáló elemektől, ki akarja söpörni a művészet templomából a kufárokat s helyettük azokat akarja oda bevezetni, akik erre Istenadta tehetségüknél fogva méltók és egyedül illetékesek. Egy szóval meg akarja törni a művészeti klikket s helyette igazi művészetet keresni, fejleszteni nemes irányban és pártfogolni azokat, akiknek a művészethez nem hatalmuknál, hanem tehetségüknél, hivatottságuknál fogva van közük. Ez a társaság a fővárosban alakult s innen óhajt őrszemként figyelni a magyar művészetre, amely egyike a klikkekkel legzavarosabban ke- resztül-kasul font nemzeti művészeteknek s amely igy az istápolásra talán a legnagyobb mértékben reászorul. Mimikájának már eddig is sok eredménye van. Hogy azonban hivatását annál nagyobb mértékben gyakorolhassa, most, hogy már megerősödött megizmosodott, még erősebb felügyeletet akarván gyakorolni az egész ország művészeti fejlődésére, vidéki fiókegyesületeket kezd alakítani, amely fiókegyesűletek a maguk kisebb-nagyobb körében, tagoltan annál intenzivebben felügyelhessenek a művészet minden- kofi és minden irányú- érdekeire. így alakult meg a Müvészház Nagykárolyban is folyó hó 19-én. Az alakulást Csaba Adorján főispán, D’ebreczeni Tstván polgármester és Kónyay. Elemér a Müvészház mütárosa mint központi kiküldött szervezték s abban véNAGYKÁRÓLY ÉS ÉRMELLÉK. nyedén. Le is szállt, a szekérről s megfogva a lőcsöt ment . . . mendegélt . . . Messzire haladtak a hegyek között. Egy nap heves láz váltotta fel a didergést. Minden porcikája kigyult s mint forró kályha, sütött. Szemében lázas megújhodás: arcat felváltva sugározta be az életvágy s a fájdalmas lemondás. Pillanatokként változó érzések alá került: sirt, kacagott, énekelt. Ha nyugalmasabb pillanatai voltak, csodálatos dolgokat kezdett beszélni. Ha összespóroltak egy kis pénzt, csinos köházat vesznek; megpihennek a kóbor vándorlás után. Kis kertet ragasztanak a házhoz; szőlőt, gyümölcsfákat ültet- getnek belé. Egy körtefára felvésik az István, a másikra az ő nevét. Ez a két fa bizony egy szép nap összeborul a lombjával. Tavasszal mennyi vidámság lesz a kertben: megjönnek a madarak s meleget, fényt örömöt hoznak magukkal. A puha pázsit jó magasra nő s a fák alatt, a pázsiton vidám gyermekek játszadoznak. Hiszen még fiatalok. És az Isten úgy szereti őket . . . Pál István szorongatta, csókolgatta Klára kezét. Maga is mosolygott a forró beszédre. Oh add Úram, hogy igy legyen, hogy gyermekek is játszadozzanak a pázsiton. Felemelte a magasba fejét és nem köhögött. Ő is beszélt áradozva a nagy örömtől. — Én aztán veszek neked egy szép selyem köntöst, úgy is erre vágytál mindig. Veszünk imádságos könyvet, ezüst sarokkal és ezüst kapcsokkal. Vasárnaponkint eljárunk a gyermekekkel a templomba, hálát adni az Istennek, hogy igy megsegített. Szép idők lesznek ezek, Klára, csak térjen vissza az egészséged . . . édes . . . édes . . . Klára azonban nem figyelt e szép beszédre. Úgy tett, mintha távoli hang után hallgatóznék. Nyugtalankodott s integetett, hogy megy. Egyszer fölpattant s mint az űzött vad, nekiiramodott az utmenti bozótnak. rosunk intelligenciájának egy nagy része volt a szervezők segítségére. A gyűlésen Kónyay Elemér fejtegette a Müvészház céljait, előnyeit a művészetre, a művészekre és a müpártoló közönségre nézve; kifejtette a szervi kapcsolatot, melylyel a nagykárolyi szakosztály a központtal állani fog, valamint azokat az előnyöket, melyek ebből a fontos lépésből kifolyólag a városra és az egész vármegyére háramlani fognak. Beszédéből ismerkedtünk meg a Müvészház céljainak számtalan specialis részével, különösen a művészetnek a közönséggel való kapcsolatában, A Müvészház tagjai mindössze 20 korona évi tagdíjat fognak fizetni s ezért hasonlíthatatlanul értéfes előnyökben, útbaigazításokban, tanácsokban, 'segítségben és minden hasonló irányú támaszban lesz majd részünk. Kifejtve a Müvészház fontosságát, európai nívóját és művészeti jelentőségét, köszönetét mondott a szervezés körüli munkálataikért Csaba Adorján főispánnak, Deb- reczeni István polgármesternek és Jenser Mihály rajztanár festőművésznek és kérte a megalakulás kimondását, amit elnöklő Debreczeni István hivatalosan ki is mondott kérve a tagokat a Müvészház kultur-akciójának támogatására. Ezután Jenser Mihály és Debreczeni István felszólalásai nyomán szőkébb bizottság alakult a Müvészházi taggyüjtésre és határozatba ment, hogy újabb gyűlést akkor fognak összehozni, amikor az akció már megfelelő számú taggal fog rendelkezni. A kiküldött bizottság tagjai a következők: RécseyEde, Somossy Miklósné, Rooz Samuné, Péchy Lászlóné, Jenser Mihály, dr. Vetzák Ede, dr. Jékel László, Jurcsek Béla, Sztarék Dezső és Mitrovich Elek. Nagykároly városa és vele Szatmárvár- megye egy nagy lépést tett most a kultúra fejlődése felé, A Müvészhá? nagykárolyi szakosztályának megalakulása uj időket jósol társadalmi és kulturális életünkben és reméljük, Pál esenkedve, sírva, jajgatva követte, hogy elfogja . . . A hold olyan szépen, mélán sütött reájuk... * A Nóé-bárkája szomorúan döcögött, döcögött. A lovacskák mentek, ahogy akartak; a hogy lehetett: a gyeplőt nem rángatta senki. Pál István köhögött, busán csüggesztette le a fejét, de azért nem nézegette az utat; úgy sem látta volna. Báránybőr sapkáját immár nem húzta le mélyen a szemére. Jóformán észre sem vette, amikor a szekér lassan bedöcögött a faluba. A lovak ébresztették fel tétlen merengéséből; feléje fordulva megrázták a csengőjüket: Hol maradt a sípszó, Pál gazda ? Igaz: ébredezett István, elővette a sípját s egyszer-kétszer belefujt. Szomorúan, egyszerűen, trilla nélkül. Kigyültek az asszonyok s szörnyen bámulták a dolgot, hogy Pál gazda csak egyedül van, hogy a nyájas, beszédes asszony nem ül a bakon. Talán bizony hátra maradt, hogy megijessze őket . . . Hasztalan várták, nem kerekedett elé. Megkérdezték Pált: — Hol van Klára ? Nincs valami baja ? — Nincs! . . . Nincs! — mondta Pál István, lehúzva szemére a sapkát. És nem tekintett senkire. Nini, hogy megszürkült ez az ember! vették észre a falusiak. Az asszonyok válogatni akarták az edényt. István azonban hirtelen rájuk szólt különös kérleléssel: — Hagyják, hagyják . . . Majd leveszem én . . . Milyen edény kell ? Megmondták. István szedte, válogatta; de ugyancsak próbára tették szemét az edények: mindjárt — mindjárt kiszökött a könny a pillájára: — Hát igazán nem mondja meg, hogy hová lett Klára? . . . Csak nem unta meg a
