Nagykároly és Érmellék, 1911 (2. évfolyam, 1-53. szám)

1911-08-26 / 35. szám

35. szám.

NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK

3-ik oldal.

illetve március hó végén fog a vállalkozónak kifizettetni, ha a berendezés kifogástalanul fog szuperálni.

Polgármester ismerteti azon okokat, melyek Nagykároly városát arra indították, hogy a szatmári szinikerületből kilépjen s az alakult „Északkeleti Szinikerület“ kötelékébe lépjen.

Bemutatja az alakult szinikerület alapszabályait, melyeket a képviselőtestület egyhangúlag elfogadott.

Régen érzett hiánya a kórháznak, hogy bennlakó orvosa nincs. Tekintve,' hogy a város ezidő szerint nincs azon helyzetben, hogy a kórházban megfelelő orvosi lakásról gondos- kodhassék, azért a polgármester a képviselő- testület felhatalmazását kéri, amidőn a kórházi orvos-pénztárosi állás betöltés alá kerül, a pályázati feltételek közé azon pontot vehesse fel, hogy a megválasztandó orvos-pénztáros vagya kórházban, vagy pedig közvetlen közelségében legyen köteles lakni.

Ujfalussy Jolán amig a város által fentar- tott óvónál működött havi 24 kor. dajkatartást és tűzifát élvezett. Az állam átvévén az ovodát csak 20 kor. dajkatartást és évenként 4 köbméter fával kevesebbet ad nevezett óvónőnek, ki a város és álllami dotáció közötti különbséget a várostól kéri kiutalni.

Tekintve, hogy a város Ujfalussy Jolánnal szemben, midőn államszolgálatba átment sem- minémü kötelességet sem vállalt, azért a jogügyi- bizottság és tanács véleményének meghallgatása után a képviselőtestület a kérelmet elutasítja.

A nagykárolyi Kölcsey-nyomda r.-t. meg- felebbezvén a város 1912. évi nyomtatvány szükségletének biztosítása tárgyában hozott tanácsi határozatot, mert a Manyák és Tóth cég nem honigyártmányu papírmintákat j mutatott be. A közgyűlés utasítja a polmármestert uj árlejtés hirdetésére, amidőn kizárólag csak magyar gyárakban- készült papírminták nyújtandók be.

A vallás- és közoktatásügyi miniszter elrendelte, hogy az iparos és kereskedő-tanoncz iskolák az 1911 —12. tanév végén a gimnáziumból kihelyeztessenek. Tekintve, hogy a kér. tan. iskola november hóban rendeltetésének át fog

veszett volna el ... De ez nem elég. Másra is szükség van itt.

— Nem tudom mire ?

— Arra, hogy hogy veszett el, ki vitte el.

— Azt én kérem nem tudhatom.

— Nem-e ?

— Nem.

— Pedig magának tudni kell ... A szerszám magánál van. Érti-e ! ?

És kimeresztette a szemét, mint aki erős kézzel a dolog elevenjére tapintott.

— Én nálam! ? — kérdezte méltatlankodó hangon Mosolygó Pál. — Ki meri azt mondani.

— No — pattant fel hevesen a „princi“ (amihez derekasan hozzájárult az éjszakai kimenő is) — ha igy beszélünk, akkor én mindjárt másképpen beszélek, atyafi.

— Már én ugyan nem bánom, kapitány ur, akárhogy beszél is, nálam az istráng nincs. Megesköszöm akár a két szemem világára is.

— Nem bánja kend ?

— Nem.

— No jól van, hát beszéljünk másképp. Azzal ráfordította a szobaajtóra a kulcsot és levetette a kézelőjét.

— Hát hol az istráng Mosolygó ?

— Lesz-e istráng, Mosolygó?

— Ellopja-e még kend a más istrángját. Mosolygó ?

adatni s az 1911 — 12-iki tanév elején az áll. elemi és áll. polg. fiúiskolák is fel lesznek építve, tehát a képviselőtestület a miniszter rendeletét áz 1911 — 12. tanév végén teljes egészében teljesíteni fogja.

A kereskedő-társulat azon kérelmét, hogy a kisajátítandó terület négyszögölét 20 koronával váltassák meg, teljesíthetőnek nem találta, mert a kereskedő-társulat a telket négyszögölenként csak 14 koronájával vette, tehát az elfoglalt 52 □ területet is ugyanilyen árral kárpótolja a varos.

Végül Rácz Mária és Gábor, Gálfi Margit és gyermeke, Turcsán Mária és Gizella nagykárolyi illetősége elfogadtatott, de Fülöp Mária, Bársony Sándorné, Rosenblatt Jozefina és Emma, Sipos Gusztáv, Fried Szidónia, Pa- tay Szeréna és Irén nagykárohi illetősége el- utasittatott.

Polgármester bemutatja az 1911. évi jun. és juí. hóban felvett pénztárvizsgálati jegyzőkönyveket. Tekintve, hogy a pénztár rendben találtatott, a kö?gyülés a jegyzőkönyveket tudomásul veszi.

A tárgysorozat 5 és 13 pontja, miután abban uj városi vagyon szerzéséről van szó s a képviselőtestület erre nem lévén határozat- képes, szeptember hó 10-én tartandó képviselőtestület elé utasittatott.

Több tárgy nem lévén elnöklő polgármester a gyűlést berekesztettnek nyilvánítja.

Minő pályára neveljük

gyermekeinket?

Pár nap még csak, aztán elmúlt az aranyvakáció, s a tudományok most csendes csarnokait nemsokára jókedvű gyermek zsivaj teszi hangossá, hogy kipihenvén a tiz hónapos fáradalmakat, újra megkeactj#- azt a munkát, a meiy célja elérésére szükséges. Uj kötelesség szakad a gondterhes szülőkre, akik között bizony sokan vannak, akik azt sem tudják, mi tévők legyenek gyermekeikkel.

Az első feladat természetesen az, hogy a szülő legyen tisztában a gyermek leikével, ké— Kapitány ur, a Krisztus kiszenvedésére kérem, ne bántson — ordított föl a negyedik kérdésnél Mosolygó Pál. — Hiszen én vagyok a Pali, én tőlem lopták el a szerszámokat.

— Magától! ? — riadt fel újra Szeder- váry. — Hát miért nem szól, szerencsétlen ember.

— Szólok kérem, szólok.

— Azért mondom, mert akkor nem igy beszélgetünk.

— Én vagyok a káros, uram, ne engem vallasson.

— No jól van, nem baj — nyugtatta meg azután szelidebb hangon Mosolygó Pált a főkapitány — legalább ebből is láthatja, hogy a legkomolyabban veszünk minden panaszt . . . Jöjjön be öreg holnap, bizonyosra veszem most már, hogy meglesz a szerszám.

Másnap csakugyan ott találta Mosolygó Pál a vadonatúj szerszámokat a főkapitány szobájába.

— Kapitány ur — szólt boldogan az öreg — mindig tudtam, hogy ért a mesterségéhez, de most valósággal meggyőződtem róla. Az Isten áldja meg, hogy ilyen hamar kinyomozta.

Köszönt és elment.

Akkor azt beszélték a rosszmájú emberek, hogy Mencike a saját zsebére „nyomozta“ ki az ellopott lószerszámot.

pességével, hajlamával. S itt vár a szülőkre egy igen fontos kötelesség, amely hivatva volna arra, hogy mai ferde felfogást — értjük egyes pályák lenézését — megváltoztassa. Mert azt nem lehet mondani, sőt helytelenség volna, hogy a szülő a gyermeket olyan pályára erőszakolja, amelyre absolute semmi hajlandósága nincs, de viszont tény, hogy a nevelés a serdülő gyermekbe már korán beleolthatja olyan pályák szeretetét, amelyhez sokszor kevesebb idő és fáradság mellett biztosabb pozíciót teremthet magának. Nem szükséges akkor a kényszerítés, rábeszélés nélkül is önként erre a pályára fog kívánkozni az ifjú.

És amikor ilyen irányú nevelésről szólunk, amikor hangsúlyozzuk, hogy mennyivel egészségesebb társadalmi alakulat, mennyivel biztosabb megélhetést és jobb módot teremtene egyes pályákról alkotott balvélemények megváltoztatása — megrögzött szokás, a társadalomba felszívódott azon meggyőződés fölött törünk pálcát, a melyik intelligens embernek csak a lateiner osztályt, orvos, ügyvéd, mérnök, tanár, hivatalnokok tartja.

Ennek a felfogásnak tulajdonítható, hogy a szülő jobban örvend, büszkébb gyermekére, ha az sok évi kínlódás, óriási pénzáldozatok árán eljutott egy 2—3 ezer koronás hivatalba mintha egy nagyobb jövedelmű, biztosabb megélhetést nyújtó iparos vagy kereskedő pályán van. Olyan előítélet ez, amely ellen már igen sokat szónokoltunk, de jóformán semmit sem tettünk.

De hogy tisztábban lássuk a helyzetet, még egy tényt kell leszegeznünk. Társadalmunkat az a felfogás uralja, hogy az iparos, kereskedő pályára elég bizonyos fokú általános — vagy mondjuk helyesebben némi felületes elemi ismeret. Azért próbát tesznek. Hátha sikerül a gyermekből diplomás embert faragni s csak mint utolsó húzás marad az ipari, kereskedelmi pálya. „Ha nem tanul jól, hát majd odaadjuk inasnak“ ijesztik sokan gyermekeiket.

Pedig bizony az az igazság, hogy mindenki annyit ér, mint amennyit tud, nem tesz kivételt, minden életpályán egyformán érvényesül. így aztán, ha csak azok választják e pályát, akik már mindenütt próbát tettek, akik más pályán tehetség vagy szorgalom hiján nem boldogultak, — nem csodálkozhatunk, ha manapság ilyen viszonyok között bizonyos idegenkedés tapasztalható az ipari és kereskedelmi pályáktól. Nem csak mindig nézni, hanem látni is kellene már a civilizált külföldön a boldogulás feltételeit. Meg kellene látni, hogy ott a legtehetősebb szülők szégyenkezés nélkül adják gyermekeiket ezekre a pályákra, hogy ott tömérdek a felette müveit és jól szituált iparos és kereskedő, akik teljes odaadással és szorgalommal tanultak fiatal éveikben, s akiknek ez a pálya nem mentsvár, hanem ambicionált, teljes tekintélyt nyújtó életfoglalkozás.

Ismerjük, belátjuk mi ezeket, — de meg napról-napra hallunk, olvasunk eleget ezen kérdésről s meg is ragad bennünket ellenálhatadan erővel a divat áramlata. Csakhogy most már nap-nap mellett látunk olyasmit is, ami gondolkozóba ejt bennünket. Látjuk, hogy menynyire túlontúl vannak özönölve a diplomás pályák, látjuk, amint lótnak-futnak megélhetés után a szellemi proletárok s látjuk, hogy ebben az élethalál harcban mint buknak el a gyengék, a kevesebb tehetségüek, a kevésbbé prote- zsáltajc.

És látjuk azt is, hogy mennyire rácáfol a való élet a „szabad pályaválasztás“, elméletére, látunk a legtöbb életpályán sorsukkal elégedetlen, sőt önmagukban is meghasonlott embereket s ekkor eszünbe jut, hogy mennyi