Nagykároly és Érmellék, 1911 (2. évfolyam, 1-53. szám)
1911-04-15 / 16. szám
16-ik szám. NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK 11 -ik oldal. mi elégedetlenné tesz önmagámmal és sajnos, gyakran az egész világgal is. Nem maradt időm, hogy beszédjére feleljek, mert mintha kissé szégyelte volna magát őszinte nyilatkozata miatt, az előttünk sétáló nőkhöz sietett. Midőn másnap reggel rendes szokásom szerint magányos sétámat tettem az erdőcske felé, az útnak egy kanyarulatánál egy nőt s egy férfit pillanték meg, mi lépéseim megkétszerezésé, e szolgáltatott okot. Mártha kisasszony s egy ismeretlen férfi haladtak előttem beszélgetve. Ó úgy látszik, sokat beszélt, mig a férfi csak itt-ott szólt közbe egy-két szót. A mint a beszélgetés közben egymásia néztek, megláttam, hogy a férfinak csinos arca van, melynek kifejezése feltűnő ellentétet képezett a leány komor arcával. Most megálltak — én önkénytelenül egy bokor mögé húzódtam. Nem sokára gyorsan távozó férfilépéseket hallék, mig Mártha kisasszony Sétálgatott visszafelé. Kissé elpirult, midőn meglátott. — Nem akarám zavarni, Mártha kisasz- szony — kezdém. — Oh dehogy 1 — szolt közbe tovaha- ladtában. Majd tovább folytatta szokott nyugodt beszédmódjával: „Szeretnék közölni kegyeddel egyetmást, ha meghallgatja. Az az ur volt ama férfi, kiről tegnap beszéltem, persze még akkor sejtelmem sem volt arról, hogy ő közelemben van. Már néhány év óta özvegys idejött, hogy—“ — Megkérje a kegyed kezét? — kérdém én vidáman. — Igen! — feleié ő gyorsan. — Oh, Mártha kisasszony! Keze után nyúltam, de ő visszahúzta. — Tud ön azok után, miket tegnap kegyednek mondtam, egy percig is kételkedni az eredmény felől ? kérdé komoran reám vetve szemeit. — Elutasító választ adott? — Természetes! Hisz nem mehetek én férjhez, mikor tudom, hogy a férfi előbb utóbb közönyössé válik reám nézve, s ép azért csak nem kötöm le magam. Ez túlzás! — mondám. — Semmiképpen sem. Ismerem s ezért nem is csalom meg magam, mint sokan megteszik a szerencse miatt. Még egy más dolog is közrejátszik . . . (Hangja keményebbé vált s a ráncok arcán még mélyebbé váltak.) Lőrincnek van egy kis leánya, anyát keres számára. Mint lehetnék én azzá, én, kinek soha nem volt dolga gyermekekkel ? Már e miatt is lehetetlen teljesitnem kérését. Beláttam magam is, ámbár eleinte helytelennek tartám tettét s mondtam is, ne legyen oly kíméletlen. Nem felelt rá semmit. A legközönyösebb dolgokról egyforma nyugodtsággal beszélt, mit mesterkéltségnek kezdék tartani s bosszankodtam fölötte, ürültem, hogy a séta alatt, mit délután az egész intézet tett, más nőkhöz csatlakozott. Ha azt mondom: az egész intézet, nem helyesen mondom. Egy nő, mint mindig, most is távol maradt tölünk, nem nagy sajnálatunkra, mert fellépése s kevésbé illendő viselkedése miatt, (folytonosan gazdagságát hánytorgatta), nem örömest láttuk körünkben. Az egyedüli, ki sokat tartott felőle, a vendéglős volt, s ez természetes is. Lindemann asszony, fiacskájával, egész kis udvart képező társalkodónőivel, a nevelő- nőkkel és szolgaszemélyzettel évenként eljött, az első emelet nagy részét kibérelte s az idő alatt, inig itt tartózkodott, többet költött, mint az összes fürdővendégek. Edgar nevű körülbelül 10 éves fia korán érett, kíálhatatlan legényke volt, kinek legokosabb tette az volt, hogy oly kevélyen végig nézett rajtunk, mintha terhére lennénk. Hogy mulatságát mikben kereste, észrevettük menetközben. Egy kis gyermek üldögélt az árok partján rongyos, piszkos ruhába öltöztetve — látszott, hogy szegény ember gyermeke, kit egész nap felügyelet nélkül hagynak barangolni; kezecskéjében egy szörnyű babát tartott, melylyel kedvesen játszogatott. A túlsó oldalról Edgár tartott felé — valószínűleg unatkozott. Úgy látszik bosszantotta, hogy a paraszt gyermek jobb hangulatban volt, mint ő: odalép a gyermekhez, botjával végigvág karján, kapja a babát, mit a szegény gyermek elejtett s otrombán nevetve az árokba veti. Mintha most is látnám a gyermeket, amint ott állt összetépett ruhájában a széltől' összeborzolt szőke hajával; a mint szájacskája s szemei kinyíltak s amint aztán fájdalmas sírásban tört ki; majd a mint Mártha elsiet mellettem, megkapja a gonosztevőt, egypár csattanó pofont mér ann ik arcára, hogy az bőgve fut tova. Rendkívül csodálkoztam, midőn a különben mord kinézésű nő letérdelt a kicsi mellé, karjára vette és simogatta: „Nagyon megütött ugy-e kicsikém ? Csak ne sírj, majd nem fog fájni. De a babácskádat szeretnéd megint, ugy-e“ — s lement a meredek, göröngyös árokba, annak dacára, hogy több nő odaszolt: „Ne fáradjon, majd hozatunk holnap szebb babát a városból!“ — Saját babája kell neki — kiáltá röviden Mártha s feljött, gondosan megtörölgetve a felhozott jószágot. — Ugy-e bár, édesem, csak régi kedves babácskádat akarod s nem másikat? Nesze vedd és ne félj, az a gonosz gyerek nem fog többé te hozzád jönni. — Kissé benedvesitém magam — fordult hozzánk — de se baj. Bocsássanak meg, hogy feltartóztattam önöket. — Mátha kisasszony — kérdém a tovább- menésközben — ugyan meri-e még most is azt modani, hogy nem szereti a gyermekeket ? — Nagyon megharagudtam arra a fiúra, — mondá szárazon. Mily csodálatos puha arcocskája van egy ily kis gyermeknek! íme — folytatá szemeinek szokatlan vidám forgatásával — egy kívánságom teljesült: első bolond lépésemet megtettem. Lindemann asszony sohasem fogja nekem megbocsátani, hogy fiát egy kis becsületre tanítottam. A nő arcvonásai egészen megváltoztak, a mint visszatérve, a verandán Mártha e szavakkal lépett hozzá: „Bocsásson meg kegyelmes asszonyom, hogy elragadtattam magamat — Méltóságteljesen felemelkedett, ügyetlen kísérletet tett, hogy a szólót, ki nálánál jóval magasabb volt, megvetően lenézze s aztán visszavonult szobájába. A következő reggel, jó korán bejött hozzám, | midőn éppen szokott reggeli sétámra készültem. ! Mi baja van kegyednek? — kérdém, látva levertségét. — Helytelen tettem következményét kell elszenvednem — mondá meghatottam Távoznom kell! — Kell? Fejével biccentett. Eleve tudtam. Lindemann asszony kijelentette, hogy oly személylyel, ki stb. stb. nem maradhat egy födél alatt. Alig egy negyed órája, hogy a vendéglős zavartan közölte velem kínos helyzetéi. Bolond is lenne, ha csak egy pillanatig haboznék választani ő és én köztem. Megnyugtattam s kértem, rendeljen számomra kocsit, hogy a legközelebb induló vonattal elmehessek, mert a mint tetszik tudni, más lakást e vidéken azonnal nem kaphatok. — Oh, Mártha kisasszony 1 — kiálték szánakozva. — Hiába! — feleié ő nevetve. Miért nem nem viseltem magam úgy, mint más emberek 1 De én Isten hozzádot jöttem mondani kegyednek — folytatá. Fogadja köszönetemet barátságáért. Arca. vérvörös lett, amint megcsókoltam s gyorsan kiment szobámból. Reggeli sétámat nem az erdőcske felé tettem, hanem odamentem, ahol tegnap valánk. És itt újból láttam Márthát, amint a réten hazafelé sietett, mig a távolban védencének összeszaggatott piros ruhácskáját is felismerni vélém. Megrövidítettem sétámat, hogy még egyszer meglássam barátnőmet, de már későn érkeztem, mert — amint mondták, — már jó ideje, hogy elutazott. * Néhány év múlva rokonaim látogatására egy rám nézve idegen városba mentem. Szokott reggeli sétámat itt is megtettem s erre a közelfekvő villákból álló elővárost választóm, melynek szép kelteiben szemeim mindig találtak gyönyörködni valót. Egy reggel egy szép idyll kötötte le figyelmemet, ami hétköznapi ugyan, de mégis annyira lebilincselt. Egy anyát láttam gyermei- vel nem messze tőlem. Az anya egy kis gyermeket tartott karján, mellette pedig egy körülbelül 6 évesnek látszó erős barna lányka állott folyton a kicsikét nézve. A nő arcát nem láthattam, de az a helyzet, amint a gyermek fölé hajolt, egyik karjával a kisebbiket ölelve át, mig a másik karja majd szeretetteljesen, majd védőleg nyugodott a lányka vállán, oly teljes anyai odaadást fejezett ki, hogy megálltam, hogy gyönyörködjem e kedves látványban. Most a kicsikét, ki úgy látszik elálmosodott, gyöngéden az oldala mellett álló kis kocsiba helyezte s amint megfordult, alig tudtam visszafojtani magamba egy csodálkozó felkiáltást. A fiatal asszony oly annyira hasonlónak s még sem hasonlónak látszik lenni Fliedner Mártához. Ugyan ő-e igazán? Termete s arca teltebbnek látszik, arcvonásai kedvesebbek, a szája mellett levő ráncocska hiányzott. Ha nem tudtam volna, hogy nincsenek rokonai, bizonyára valami testvérére gondoltam volna. Amint igy áltam s csodálkozva bámultam a kis csoportot, kételkedésemnek az vetett véget, hogy a nő megpillantott. — Winter asszony! — kiáltott, felugrott s a kertajtóhoz futott. — Kedves asszonyság! — megölelt, megcsókolt s a kertbe vezetett, még mielőtt magamhoz tértem volna. — Igazán Fliedner Mártha kisasszonyhoz van szerencsém ? kérdém; ő pedig nevetve feleié: — Mártha asszonyhoz! lm gyermekeim : Emmim s itt a kocsiban — evvel fölemelte a függönyt — JancsiKám. Nem tudom, mit beszéltem örömömben, azt hiszem, nem éppen okosat, de úgy látszik örvendetesét. — Üljön mellém! — mondá. Egyhamar el nem engedem. Sokszor gondoltam kegyedre s nagyon szerettem volna elbeszélni mindazt, ami velem történt. Emmim! menj édesem s nézd meg, nem jön-e apácska, vagy ha itt van, mond meg, hdgy kedves vendégem van. Siess kedvesem ! A barna kis lányka vidáman futott tova. — Úgy látom, még most sem tért magához csodálkozásából — mondá most vidáman nevetve. — Nem veszem rossz néven, hisz igazán annyira megváltoztam, mintha kicseréltek volna, mióta utolszor láttam kegyedet. Nagyon nehezemre esett búcsút venni kegyedtől, mert tessék elhinni, nem volt egyén, kihez annyiia vonzódtam volna, mint éppen kegyedhez.' Visz- szamenni a városba, hol semmi ismerősöm nincs, nem akartam; egy kis csendes helyet kerestem, erdőben levőt, hol azt az elrejtett nyugalmat, azt a kedves magányt meg is találtam, amit kívántam. Vágyódtam kegyed után, de vágyódtam — ezt talán nevetségesnek is fogja tartani — egész a bolondulásig a gyermek után, kit karjaimban tartottam s ki midőn másnap felkerestem, mosolygott rám s kis kacsóival arcom simogatá. Nem tapasztalta még kegyed, mily csodálatos érzést kelt az: érinteni egy gyermekkezet? — S mintha e varázst meg akarta volna ismét próbálni, lehajolt a bölcsőben alvóhoz, megfogta a takarón nyugvó kis kezet s gyöngéden simogatá vele arcat. — Egészen magamra voltam hagyatva; kedvenc helyem egy kis pad volt az erdő szélén, mintegy 20 lépésnyire egy kerttől, melynek hátsó része Határos volt az erdővel. Itt üldögéltem, olvasni is próbáltam, de mindig egy soha elmúlni nem akaró csodálatos fájdalmat érzék szivemben. Amint igy gondolataimba mélyedve ültem, ruhámat megrángatá valami s egyszerre csak előttem terem egy kis piros pozsgás arcú, fehete hajú, barna szemű lányka s néhány szál virágot nyújt felém: „Tessék!“ — Mi: tegyek vele ? — kérdém kis zavarómat, mintegy álomból fölocsudVa. — Fogadd, neked ajándékozom! — Ekkor megfogtam a gyermek kezét, magamhoz vontam, nem idegenkedett, sőt nagyon is ragaszkodott hozzám. Emminek hívták, a kert övé volt s csak azért jött ki, mert engem meglátott. A kedves kis teremtés folyton fecsegett, sokat, nagyon sokat, egész addig, mig egy tisztességes kinézés i öreg személy a kert küszöbére lépve, nevét kiáltotta. Kis kezét megfogva, én is vele mentem. Emmi virágot ajándékozott nekem, mit én elfogadjam — kezdém magyarázólag. Meg ne szidja a kicsikét! Az ápolónő nem haragudott, a gyermek pedig úgy látszik azt gondola : „Majd eljősz te holnap ismét“ s visszafutott a kertbe.
