Nagykároly és Érmellék, 1910 (1. évfolyam, 1-2. szám)
1910-12-24 / 2. szám
NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK 2. szám. valósul a mennyei seregek sokaságának karácsonyi üdvkivánata, mit ott a kicsiny Betlehem csendes mezején hirdettek csendes éjszakán, a szent éjszakán: „Békesség a földön /“ 2-ik oldal. Hol a boldogság? Mióía a világ áll, mindig ezt kereste az emberiség. Mióta a gondolat öntudatossá vált, mindig ez volt annak egyik tárgya. Mióta a szív elsőt dobbant, mindig arra vágyott, hogy boldoggá 'tehessen. Nagynevű bölcsek nagy tudománnyal s még nagyobb buzgalommal igyekeztek e kérdésre felelni s mig közülük némely a föld sarába sülyedt, levetkezte emberi formáját s állattá aljasuk, hogy boldog lehessen. — addig más még e földi sárfészket, testét is el /etette magától, mert abban látta boldogsága gátját. Tévelygett az, téveiygett emez. A világ fölismerte, hogy nem az igaz utón keresték a nagy titkot, mi után milliók szive sóvárogva repes és nem követte őket a téves nyomon. Voltak, kik a hit szárnyain Istenhez fölrepülve, magasztos érzés isteni ihletében szentül hivék, hogy boldogság e földön nincs, csupán az égben, hol Istennek kegyelme saját boldogságát megosztja azzal, ki vágyva keresi. E föld csak próbahely, melyen, miként vitézlő daliák a porondon, a hősen küzdők jutalmáért kell, hogy síkra szálljunk. S mert e harcz kell, hogy a bűn fészke, a test ellen kivivassék, megtagadták mindazt, mi testi, az anyag közt egyedül a szellemnek törekedtek élni. Pedig hát, a halnak kopoltyut, a madárnak üres szárú tollat, az embernek testet adott az Ur, hogy az a vízben, ez a levegőégben s im ez az anyag közt rendeltetése szerint éljen s élni tudjon. Mit Isten adott, teljesen elvetni mint fölöslegest, nem szabad, hisz Istennél bölcseb- bek nem vagyunk. S mert ezt tették, e földön csupa gyötrelem s bánat s szemernyi boldogság sem jutott osztályrészükül. S a nagy tömeg ismét elfordult s másban kereste a boldogulást. Jézus. Jelige: „Boldog, ki a feltétlen hitben az ész hideg sugallata elringat d "... Puskin. Egykor — emlékezem — gyermek voltam még én, Anyám szelíden az ölébe vett, — ügy elmerengek most is az emlékén — És elmesélte szép történeted: — Előttem állt a betlehemi jászol, Tündöklő csillag napkeleten távol, Angyalok zengtek titkos csöndes éjen ... — Kértem anyámat — olyan szép! — meséljen ! És ő mesélt: „Nézd édes kis cselédem : Áldott Jézus a jászolba’ pihen, Most feltárul — nézd — előtte az éden: Ott szunnyad anyja puha öliben“ ... Ez Éden üdvét én is érzém akkor Anyám ölében — téli alkonyatkor — Ekkor lettél te, világ Megváltója, Kicsiny szivemnek örökös lakója! Elszenderültem ... A mesének vége! Álmodtam hozzá; mit? — már nem tudom! De oly szép volt: tán fönn jártam az égbe’ Te veled, nálad: édes Jézusom ! Mert ébredéskor úgy szerettem volna, Ha fölvezetne hosszú nagy lajtorja Föl a magasba, Jézusom te hozzád, Hogy megláthassam nyájas, szelíd orczád . . . Soha se tudtunk, soha tovább menni, Itt mindig, mindig elszunnyadtam én . . . Nem is kellett más a gyermeknek semmi: Átcsapva az ellenkezőbe, voltak, a kik csupán a testnek éltek. Élvezzünk — mondák — az élvezet a boldogság ! Rajta hát, megtenni mindent, a mi élvezet, mit érzékeink csak kívánni tudnak, mit gyarló testünk fölizgatott vágya vadul ragadva megnyerni óhajt! Le miden fékkel, szabad folyást a test indulatainak, hogy boldognak mondhassuk önmagunkat! S a test megkapta mindazt, mit kívánt. De im a nagy vágyban önmagát emészté s csakhamar vázzá vált, Ínségessé törpült s mig tombolt az élvezet tengerében s kéjelgett annak felkavart hullámain, addig a lélek, ez a nemesebb rész, mi az embert emberré, avatja s mit most akarva oly durván békóba vertünk és megszégyeniténk: feszólal és undorral tölt el önmagunk iránt. S az elfáradt, elnyijgözött test, a vádló lélek szégyenitő szava s a szív busitó, kínos I érzete mind azt mondják: ember, te tévelyegsz, nem ez az ut, melyen haladva boldogságod egykor elérheted ! Avagy talán a dicsőség az, miben a boldogság lakik ? lm ott a hősök nagy alakjai, akik világokat döntöttek romba vagy alkottak újjá; a kiknek hősi szive, mint nap a fényt, gyávákba is lelkesedést sugárzott; kik a tengely voltak, mely körül a világ egyet fordult s más alakot öltött; ott a tudósok komoly csoportja, kikben lángra gyűlt s világító szövetnekké lett az egész földnek, kik csendben alkottak századokra szóló nagy munkákat s már e földön a halhatatlanság csarnokába léptek, a kiknek lángszelleme forrás volt, melyből egész korok mentettek nagy eszméket s nyomukban egy uj világ fakadt, — s művészek, kiknek müveit csudáljuk, kiket ünnepelt a kor, a melyben éltek s mint fényes napokra tekint reájuk az utóvílág; ezek bizonnyal boldogok is voltak, hiszen megnyerték a föld minden dicsőségét! A borostyán agyonszoritja a fát, a melyre felkuszik. A dicsőség elhervasztja a lelket, mely ezt kiérdemelte. A dicsőség hervatag virág; — tűz, mely rombol és emészt, de boldogságot nem ad, nem nyújt soha. A hős nem a magaé s kezéhez vér tapad, lelkét önvád epeszti gyakran s még inkább bántja, gyötri a gondolat, mi lesz müvéből, Mint elpihenni anyja kebelén! Ez volt akkor még minden üdvösségem, Ezt is te adtad, áldott Jézus, nékem! Ez volt akkor még minden boldogságom, Ezért is a te szent nevedet áldom! Később, mikor már több után is vágytam: A sors, az élet messze elvetett. . . — Egyedül állok im a nagy világban S csak előveszem szent történeted. A hol elhagytuk, csak folytatom ottan, — S ez a félénk szív fölhevül, megdobban! S kibontja szárnyát ez a csüggedt lélek, És újra hiszek és újra remélek! Ha fellegek komorulnak fölöttem, Ha tengerár, vad örvény fenyeget, Ha porba hullok, hitben megtörötten : Csak felébresztelek Jézus, tégedet! — Felleg eloszlik, ha te egyet intesz, Tenger csöndes lesz, ha te rátekintesz, S — szegény beteg — ha kegyelmed esengem: Érintéseddel meggyógyítasz engem ! Érzem: te vagy az ut, igazság, élet Te az egész, parányi részed én, — Mert a szellemem, lelkem rokon véled — 5 ez érzet szent örömet önt belém !. .. — Oh, mig lábam e földi pályát futja, Bár merre tér el éltem vándorutja, Tövist szórnak rá, vagy rózsával hintik: Te légy velem csak s — boldog leszek mindig! Latnpert Gésa. melynek teste s lelke erejének javát feláldozta, s melyből talán több átok, mint áldás fakad. A tudós, a művész feláldoz mindent, hogy nagyot hozzon létre, gyötri, kínozza, megtagadja önmagát, de mert ember, tökéletest, maradandót nem alkothat, mit ma megbámul ez a nemzedék, holnap a másik bolondságnak mondja. S ez a tudat nem engedi, hogy boldoggá lehessen. Hol van hát a boldogság, mely ut vezet oda ? Avagy nincs egyetlen mód, hogy boldogok lehessünk s minden törekvés, mi arra irányul, téveteg és badar s czélra nein vezérel ? Mi hát az élet czélja, ha nem a boldogság? Boldogság e földön s boldogság ott fenn a dicsőség honában? S ha az, miért hogy el nem érhetjük, miért a vágy utána sziveinkben, ha kielégítést nem nyerünk soha ? — — Midőn a paradicsom kapuja bezárult a vétkezők után s kiűzve bolygott az első pár ember; midőn a tudás fájának gyümölcsét meg- izlelték csupán azért, hogy megtudják mi hát a bűn s az Úr kegyének elveszítése ; midőn egyedül, elhagyatva küzdeni kezdtek a napi kenyérért s munkában az első verejtek gyöngyözött homlokukon alá; midőn először lopózott sziveikbe a kishitű kétségbeesés s az Úr haragja dörgött fejük felett: mégis boldogok voltak ők akkor, mert a tudás fájánál megtanulták, mi minden boldogság szilárd alapja, megtanulták, hogy mi a szeretet 1 S mit a tudós, álmatlan éjek bölcs tűnődéseiben, nehéz, gyötrő okoskodás után is csupán keres csak, de meg nem talál: fölleli azt az egyszerű kebel, midőn megnyílik az édes szeretetnek ! Ölelj magadhoz szentelt érzelemmel csupán egyetlen lényt a milliók közül, kinek szivével szived együtt dobban; legyen csak egy, ki őszinte jósággal megédesíti még az ürömpoharat is, mit a sors nyújt ajkaid elé s kész szívvel megosztja bánatod, megsokszorozza örömeidet; találj csak egy lényt, kiért szived remeg a godolatnál, hogy elveszítheted, kit saját élted arán is óvnál, védenél a bajtól s lehoznád neki a mennynek minden örömét; legyen csak egy, testvér, barát, szülő, apa, gyermek, vagy bármi más, akiről érzed, hogy üdv vagy kárhozat várjon reád, te még is szereted, s el nem hagyhatnád soha, de soha: akkor már boldogtalan nem lehesz, mert a szivedben élő szeretet nem engedi, hogy boldogtalan leKarácsonyéji varázs. Elbeszélés.*) Nyugodni készült a nap, rövid útját befutván. Megpróbálta mégegyszer megaranyozni a tornyok csúcsát, s a hóval fedett tetőket, de minthogy ez ma nem igen sikerült neki, hirtelen elbújt egy szürke felhő mögé. Egyes csillagok ki-kibukkantak, a hegyek köde azonban el- nyelé fénvöket. Az ő csillogásuk úgy is hiába való lett volna ma, mert hisz alig egy óra múlva a vig emberek ezer meg ezer kis mécset gyújtottak meg, melyek bevilágítottak a decemberi éjszakába. Karácsony vidám estéje elérkezett és egy sereg láthatatlan angyalka sürög- forog a vén város utczáin. De húsból és csontból álló lények is sietnek fel s alá az utczákon hidegtől kipirult arcczal. A legtöbben gondosan begöngyölitett csomagokat visznek magukkal, a melyeket majd a karácsonyfa alatt örömkiáltások fognak köszönteni. Minden sürög-forog ma este. A járókelők seregét nem akadályozzák meg az utczán álldogáló, csacsogó csoportok, s ha véletlenül két ismerős találkozik is össze, gyorsan köszöntve egymást, tovasuhannak. Lassanként azonban csendes lesz az utcza, a boltok ajtait bezárják s az ablakok kivilágosodnak. Itt-ott gyermekrivalgás hangzik ki tompán a házakból s visszhangzó léptekkel járnak az éjjeli őrök az utcza kövezetén. Egy ismerős, régi ház kapuján egy magas termetű, széles karimájú kalapot s hosszú *) Felolvastatott a „Nagy károlyi Protestáns Társaskör“ folyó hó 18-án rendezett estélyén. Bubát fest és vegyileg tisztit HAUFEL S. Nagykároly, Kölcsey-ntca 1. sz. 7 A rom. kath. templom mellett. 7 Alapittatott 1902. 1
