Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykanizsa, 1929

7 dithetetlen szilárdság, mellyel a rája háramló feladatok betöltésén dolgozik, kimeríthetetlen energiaforrást jelent minden későbbi nemzedék számára. Más szóval Szent Imre nemcsak nemzeti érték, hanem egyben eszménykép, ideál is. Eszményképe elsősorban az ifjúságnak. Persze a mai ember nem igen tud mit kezdeni az ilyen eszményképpel. Mert az ő fonák gondolkodásában és merőben e világhoz horgadó célkitűzéseiben az életszentség és aszketizmus, mely ciliciummal, önmegtagadással és lemondással van terhelve, a testi és szellemi kisebbértéküségnek kétségtelen jele. Mikor tehát azt hallja, hogy Szent Imre ilyen meg olyan aszkézisnek vetette magát alá, hajlandó mindjárt azt gondolni, hogy az első magyar királyi herceg bizonyára testileg és lelkileg degenerált, alsóbbrendű és nem e világra való ember volt. Pedig a történelem mást mond. Ami kevés pozitiv adat reánk maradt, mind amellett szól, hogy Imre herceg testileg és szellemileg teljesen egészséges, fejlett és életképes ifjú volt. Hogy testileg normális fejlődésü és szép alkotású ifjú volt, arra nézve elegendő arra a köztudomásu tényre hivatkoznunk, hogy a herceg kedvvel lizte a középkor legdaliásabb foglalkozását, a vadászatot. Ebbeli kedvteléséről két, egymástól teljesen független forrás is megemlékezik. Az egyik elmondja, hogy amikor • Lengyelországban időzött, apósával, II. Meskó lengyel királlyal egyetemben többek közt Lysagorára is ellátogatott és itt szarvasvadászattal töltötte idejét. A másikból, a német hildesheimi krónikából pedig megtudjuk, hogy a szent egy véletlen vadászszerencsétlenségnek, egy súlyosan megsebesített vadkan harapásának esett áldozatul. Ez a két adat untig elegendő a testi elmaradottság vádjának eloszlatására. Hiszen a középkori vadászat annyi ügyességet és fizikai erőt tételezett fel, amennyi csak teljesen ép és edzett szervezettől tellett ki. Arra nézve pedig, hogy Szent Imre szellemi tekintetben is teljes mertékben korának színvonalán állott, ismét kétségtelen hitelű történeti adatok állanak rendelkezésünkre. A legendákból és egyéb forrásokból tudjuk ugyanis, hogy mestere, Szent Gellért, tökéletesen bevezette őt az u. n. szabad művészetek alsó tagozatába, vagyis jól megtanította a középkori tndományosság nyelvére, a latin nyelvre s a szükséges retorikai és filozófiai ismeretekre. Sőt ezenkívül a felső tagozat egyik-másik tárgyába, igy nevezetesen a zenébe is bevezette őt. Ezt onnét tudjuk, mivel a szentnek a legenda szerint a zsoltárok éneklése volt a legkedvesebb foglalkozása. De mindezeknél többet mond nekünk az a tény, hogy Szent István, a magyar állami élet célkitüzője és a magyar történelemnek mindmáig legnagyobb hérosza és legtermékenyebb politikai lángelméje, utódjának szánta fiát. Kedvvel és szeretettel készítette elő őt az uralkodásra, állandóan figyelemmel kisérte fejlődését, sőt külön könyvet irt számára, melyben eléje tárta az uralkodás tízparancsolatát. Azt is tudjuk, hogy élete vége felé azzal a tervvel foglalkozott, hogy lemond fia javára a trónról. És a magyar urak, az uj állami és társadalmi rend oszlopai nemcsak hogy nem ellenezték, hanem készséges örömmel hozzájárultak ebbeli tervéhez. Tehát ők is olyannak ismerték és olyannak tartották Szent Imre herceget, mint aki minden tekintetben méltó folytatója lesz az atyja által megkezdett nagy műnek. Teljes félreismerése tehát a helyzetnek, ha valaki azt gondolja, hogy Szent Imre csak azért szerette és kereste a papok és barátok társaságát, mert érezte, hogy nem e világra való s viszont csak azért kerülte a vele egykorú lovagok társaságát, mert azok világát idegennek érezte a maga világától. Erről szó sem lehet. Ellenkezőleg minden okunk és jogunk megvan hozzá, hogy a szent herceget minden tekintetben jól fejlett, uralkodásra termett és uralkodásra hivatott ifjúnak képzeljük. Amikor tehát mint eszményt állítjuk őt a magyar ifjúság elé, nemcsak a szentet magasztaljuk benne és nemcsak a szentnek erényeit emeljük ki életéből, hanem mindazokat