Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykanizsa, 1928

14 a íehér lepellel letakart emléktáblát. A honvédzenekar a magyar hiszekeggyel nyitja meg az ünnepséget. Dr. Brandl Sándor, Zalavármegye főjegyzője, a Nagyk. Piarista Diákszövetség vál. tagja, lépett az emléktábla elé és magasszárnyalásu ünnepi beszéde keretében lehullott a fehér lepel. Mélyen tisztelt ünneplő Közönség! Nagykanizsa városának és Zalavármegyének ebben az évszázados kulturintézetében ma a kegyelet egyesítő érzésével gyűltünk össze. A nagykanizsai Piarista Diákszövetség erre az emléktáblára felvéste annak a 42 piarista tanítványnak a nevét, akik abban a szörnyű vi ágégésben, az ötesztendős világháborúban „Pro patria et fide", életüket áldozták a hazáért. Bár a hősök emlékét nemcsak a gyászoló hitvesek, gyermekek és szülők, de az egész magyarság lelke is őrzi, a Piarista Diákszövetség felállította ezt az emléktáblát, hogy ez a hely, ez az iskola is áldozzék emléküknek, ahol a gyermeklélek rezgései iránt fogékony professzorok nem rideg parancsszóval, hanem szelíd szívvel és megértő jósággal arra formálták annak idején a halhatatlanságba költözött hőseink ifjú lelkét, hogy a hazát mindenek felett, az életet áldozó magyar hősiességig kell szeretni. De felállította a Piarista Diákszövetség ezt az emléktáblát azért is, mert nincs nemzet a világon, mely a maga életéért való napi munkájában annyira rá volna utalva hősei és vértanúi kultuszára, mint éppen a magyar,' s nem volt viszontagságokban oly gazdag történelmünknek időszaka, mely a hősi halált halt magyarok szent emlékét olyan termékenyítő rendeltetéssel emelhette volna a nemzetfentartó tényezők sorába, mint legnagyobb megpróbáltatásunknak ezek a zord idői, amelyeket trianoni meggyaláztatásunk után ma élünk. A Piarista Diákszövetség vezetősége azzal a megtisztelő felkéréssel fordult hozzám, hogy szerény szavaimmal ezen az ünnepélyen én méltassam a világháborúban hősi halált halt és a nagykanizsai kegyesrendi főgimnázium tanítványai sorába tartozott hőseinknek az emlékét. A megtisztelő feladatra gyarló erőmmel csak azért vállalkoztam habozás nélkül, mert egyrészt, nem ugyan ennek az iskolának a padjaiból, de szintén a patres Scholarum Piarum nevelése után jutottam el az élet küzdőterére, másrészről, mert nekem jutott a feladat, hogy ezen a lélekemelő hazafias megemlékezésen a vármegye törvényhatóságát is képviseljem. A hősökről val i emlékezés az élet, az elfeledés a halál. És bár a muló idő enyhítheti a szerető szivek veszteségének fájdalmát, de nem csökkentheti az irántuk való szeretet, csodálat és elismerés érzelmeinek a melegét. Ezen az emléktáblán szereplő hősök egész lelke, egész lénye a törhetetlen nemzeti gondolaton, a három hegy és négy folyó hazáján és az ezeréves magyar alkotmány gondolatán nyugodott. Bár mulandó testük lent porlik és pedig nagy részüké az idegen föld méhében, de halhatatlan lelkük itt lebeg körülöttünk és amint a költő mondja a hősökről: „Szellemük és emlékük eszmévé finomultán él, óv, int biztat és emel" és a róluk való emlékezés éleszti bennünk a hazaszeretet szent tüzét. Csak a közel napokban jutott kezembe egy levél a vármegye levéltárából, amelyben Páter Fülöp, aki a nagykanizsai piarista rendháznak első alapítási éveiben Nagykanizsán működött, Szegedről 1770-ben a nagykanizsai piaristák akkori nagy pártfogójának, Markovics István zalavármegyei főszolgabírónak többek között a következőket írja: „Kik jutnak boldog életre? Kételkednünk nem lehet abban, hogy boldogok a szolgák, kiket midőn eljön az Ur, vigyázva talál. Akik jó harcot harcoltak, a hitet megtartották. Az igazság koronájával egyedül az koronáztatik, aki törvényesen harcol. Azaz, aki ugy él, mintha halandó volna mindenkor, ugy búcsúzik el a világtól, mintha élendő volna örökkön." Másfél évszázaddal ezelőtt Íródtak ezek a szavak a tudós piarista tollából. Ezt a hitet és meggyőződést vallotta mindenkor a piarista rend és ennek a hitnek tudatát csepegtette be az iskolájuk padjait látogató magyar nemzedékbe. Ettől a hittől, ettől a tanítástól áthatva indultak el a harcba ennek az intézetnek volt növendékei is és közülük azok, akiknek a neve erre az emléktáblára került: bevonultak a nemzet hősei és vértanúi sorába, Csaba vezér szellemtáborába és róluk igazán elmondhatjuk, meghaltak ugy, mint az előbb emiitett régi irás szava mondja, hogy „élendők lesznek örökkön." Az ő áldozatuk értékét nem csökkentheti az a szomorú végzet, hogy vérük nyomán nem fakadhatott a győzelem virága, hogy a hősi harcok után jöttek a forradalmak szennyes áradatai, hogy széttörött a Szent István dicsőséges koronája által szimbolizált magyar állami egység és, hogy ránk jött a trianoni gyász. Bár a kegyetlen sorscsapások után ma sajnos nem is mondhatjuk el, hogy a kiomlott vérük a mi üdvünkké, feláldozott életük a mi életünkké vált volna; mégis halhatatlan nagy nemzeti szellemi érték rejlik példaadásukban, amit életükkel, a hazáért kiontott vérükkel és önmaguk feláldozásával különösen Ti elibétek tártak