Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykanizsa, 1925

4 Felolvasásai és szónoklatai mindig nagy vonzó erővel voltak a város közönségére. Még nyugalomba vonulása után is folytatta e nemű munkásságát, mint a nagykanizsai Zrinyi irod. és rnüv. kör diszelnöke. Pedig ezek a szereplések ekkor már káros hatással voltak gyenge egészségi állapotára. A nyugalomban töltött 2 év közül csak az elsőt mondhatta nyugalomnak. A második év a szünidőtől kezdve a szenvedések ideje volt számára. Alattomos fájdalmak jelentkeztek arcában és szájában, melyeket csak január hó végén ismertek fel. Budapesten keresett gyógyulást. A végzett műtét a legszomorubban igazolta baja gyógyithatatlanságát. Hazajött március elején és szenvedett junius végéig. Hosszú, kinos betegségére gyógyitószer nem volt, csak fájdalom tompitó orvosság. Ezzel élt utolsó napig. Meghalt csendesen, szinte észrevétlenül junius 28-án. Temetése az egész város részvételével junius 30-án volt. Mindenki ott volt, aki ismerte, hogy megjelenésével bizonyítsa tiszteletét értékes egyénisége iránt. Emlékét különös kegyelettel őrizzük mi, akik mint rendtársai, tanítványai, majd munkában osztályosai voltunk. Mi tudjuk igazán, mit vesztett a tanügy az ő elmúlásával. De szívesen és tisztelettel gondolnak reá volt tanítványai, jóbarátai és tisztelői, akik az ő lelkes tanítását, kedves modorát és értékes munkásságát élvezték Iváncsits János (1878-1925.) Az ember igazi értéklésénél nem azt vesszük, ki hogyan és minek született, hanem azt, hogy mivé fett adott körülményei között, hogy miként használta fel az Isten adta általános emberi tulajdonságokat és tehetségeket. S ha ily szempontból nézem az embert, a nagy emberekkel egyenlő megbecsülésben tudom részesíteni azt az egyszerű, szürke embert, aki az ő szűkös határok közé szorított életében megtette kötelességeit Isten, hivatása, családja és embertársai iránt. Ilyen embert veszítettünk Iváncsits Jánosban. Ő igazán megérdemli, hogy azok közé sorozzuk, akik minden tekintetben buzgón és hiven teljesítették kötelességüket. Szerény, vallásos lélek volt, aki Isten akaratában megnyugodva munkálkodott küzdelmes életének nehézségei közepette is. Panasz sohasem hagyta el ajkát; dolgozott és türt állhatatosan. Buzgó tanár volt. A testnevelés nehéz munkáját 19 éven át végezte lelkesen. Épen e lelkes munka, hivatásának szeretete, az arra előkészítő és vele járó, nála túlzó erőltetés őrölte meg szervezetét. Aránylag későn — 27 éves korában — lépett e pályára. Az atlétika, a sport iránt való szeretet és kiválóság már diákkorában megvolt benne. Iskola-