Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykanizsa, 1914

8 őket gondolataiknak fényes gárdája, ugy hogy mikor a nagy emberek maguk vannak, akkor érzik magukat legjobban! A nagy elmék ilyenkor önnön magukkal társalognak s mert sem a külvilág zaja és tülekedése őket nem zavarja, sem egyéb lekötő foglalkozás idejöket el nem rabolja, a magányban váliK legtermékenyebbé filozófiai tevékenységök. így volt ez Petőfinél is! Visszavonult Szalk-Szentmártonba s itt jöttek létre keble sötét hangulatából azok a fényes filozófiai dalok, melyek Felhők c. alatt hirdetik Írójuknak igazi bölcselkedő természetét. * * A pesszimisztikus filozófia költészetét Petőfinél »A világ és én« feliratú vers nyitja meg. Mindjárt egész erővel tör ki belőle az emberek iránt érzett utálata, mikor igy kiált fel: Megvetésemnek és utálatomnak Hitvány tárgya, ember a neved! A természet söpredéke vagy te, S nem király a természet felett. S ezt az utálatot kettős okból vezeti be,- egyik az, hogy A teremtésnek legutolsó napján Alkotott az isten tégedet ; Elfáradt már ekkor a munkában, S igy jelessé nem teremthetett. A másik az, hogy egykor szerette az embereket, mig jól ki nem ismerte őket, de mióta rájött, hogy az ember »szolgazsarnok« ki »vagy nyalja a más talpát, vagy a saját talpát nyalatja«, azóta megvetése és utálata tárgya lett. S micsoda szörnyűségeket lát meg merész képzelete a sírboltban nyugvó emberekről, midőn ő, mint utolsó ember nézegeti a hideg, behunyt szemű halottakat: . . . behunyvák a szemek mind, Melyekben egykor szerelemnek S gyülölségnek szikrája lángolt, S melyekből oly undorítón Nézett ki . . . a gőg, irigység, elbizottság, S megvetés, alázatosság. Behunyvák a szemek s hideg már A sziv, e kis pokol, amely száz Meg száz ördögnek volt tanyája, Hol a bűnök máglyája égett Kihamvadatlan lángolással. Alszik már a becsiiletorzás, Barát- s honárulás s egyéb szörny . . .