Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykanizsa, 1911

41 Hétfő volt, talán a szünidő első hétfője, mikor ketten két irányból tartottunk a főváros felé s délben, mikor julius napja legforróbban perzselt, találkoztunk a ferencesek házában egy közismert helyen. Egy pillanat és szeretettel üdvözöltük egymást. Nem kellett nekünk ismertető jel. Rajta volt az arcunkon, s nyilt tekintetünkben. Egy-két szó mindössze, — már is elváltunk. Megy ki-ki saját útjára, mig este, vagy talán csak délután még julius elején, hat órakor adunk találkozást a nyugati-pályaudvaron. Addig még hosszú sor teendő vár elvégzést. Először is az útlevél. E nélkül még gondolni sem lehet az útra Oroszország felé. Az embernek fontos kiegészítő része ez ott. Ugyanis három alkotó részből áll ott mindenki. S ezt az orosz policia, figyelmesen megvizsgálja granicánál, a határon, hogy a testen és lelken kivül meg ván-e minden utasnak a törvényszabta harmadik alkotó része is — az útlevél, a passeport. Ha íróasztalomban olykor ráesik tekintetem oroszországi útlevelemre, tüstént feléled bennem minden uti emlékem, mert ez hű útitársam volt egész utamon át. Velejártam, vele végeztem mindent. S ha szivem fölött nem éreztem, addig biztonságban sem hittem magam, sem képtárban, sem az utcán, sem szobámban. Első utam Budapesten az orosz főkonzulátusra vitt. Az Üllőiuton találtam meg a minden oroszok cárjának magyarországi képviselőjét. Magas, szikár ember, ki egy árva szót sem tud édes hazai nyelvünkből. Szúrós, fehér szemöldökének nádlása alól fürkészően tekintett felém, mikor benyitottam hozzá. Éreztem, hogy Oroszország, a megfigyelések birodalma felé tartok. Ebben a nézésben, egy egész detektív nyomozás lappangott. Bemutatkozom. Természetesen magyarul. Erre ő németül kérdi tőlem, mit akarok. Én ismét magyarul felelek. Adom a kuruc magyart, ki Magyarország fővárosában csak egy hivatalos nyelvet ismer s ez a mi drága kincsünk, a mi édes magyar nyelvünk. Ő továbbra is következetes marad és németül kérdi mégegyszer, mit akarok. Végre is megpuhulok és németül mondom én is neki, hogy útlevelem jöttem hitelesíttetni. íróasztalához ül. Megkérdi tőlem nevem, állásom, vallásom, — ezt kétszer is, — utam célját. S mikor látja, hogy szavam s az útlevél adatai között nincs eltérés, útlevelemre irja orosz betűkkel a nevem s azután a saját nevét, ráüt még egy pecsétet is, kér tőlem hat koronát ezért a hivatalos eljárásért s azután kezet fog velem és elbocsát. Én meg örvendve szaladok le a széles lépcsőkön, hogy átestem az első hivatalos vizsgálaton a minden oroszok cárjának kegyelméből s most már a szivem fölött őrzöm a belépő jegyet Oroszország két világrészre terjedő hatalmas területére, muzeumaiba, templomaiba, képtáraiba, meg cári palotáiba, s ami fő, hogy hajlék nélkül ne maradjunk, — szállodáiba is. A kereskedelmi bank a második útirány. Itt megváltom ma-