Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykanizsa, 1911

4 korszakos határukat, hanem legtöbbször kedélye szeszélyes játsziságát követve szólt róluk. A régi irói sorból a legnagyobb szeretettel Gvadányiról emlékezik meg, mint az »igaz magyar épség« és »igazi magyar beszéd« képviselőjéről. »A régi jó Gvadányiról« verset irván, nem a »cifrai poétái szépség« kapja meg műveiben, hanem a minden izében magyar lélek és el nem romlott nyelv. Azért is állítja szembe ezt a keresetlen magyarosságot, saját kora Íróinak romlott nyelvével, melyről éles gúnnyal s némi költői nagyítással ezt a képet festi: Ember azt sem tudja, hol tanultak nyelvet; Beszédjek nem tudni magyar-e vagy német; Magyar constructió végkép elenyészett, Nagy szomorúsággal lehet nézni eztet. E szomorú nyelvrontás láttára annak a meggyőződésnek ád kifejezést, hogy ha Gvadányi föltámadna s olvasná a Petőfi korabeli könyveket: Élni jól'tudom, hogy nem igen kivánna, De halottaihoz újra visszaszállna. Petőfinek tehát nem azért kedves a már régen porladozó generális munkássága, mert sikerült oly alakokat teremtenie, melyek mélyen bevésődtek a nép lelkébe, hanem csak jó magyar nyelvéért. Petőfi sokat és kedvvel olvasgathatta Gvadányi költeményeit, mert ezen, 1844=ben irt versén kivül sürün szerepelteti az 1846-ban irt Hóhér kötele regényében is, a melyben Hiripi Gáspár, az elzüllött nótárius idézi minduntalan kedvelt költőjét, amely körülmény a regény subiectiv eleme gyanánt tekinthető, mert általa

/ az iró Gvadányi iránt érzett meleg rokonszenvét fejezi ki. És mivel Hiripi Gáspár a regényben a holnappal nem gondoló, mindig jókedvű emberek személyesitőjeként szerepel, egyúttal a Gvadányi derült életbölcsesége iránt táplált elismerés gyanánt is vehető. Ezt az utóbbi gondolatát határozottan ki is fejezi Uti rajzainak XIV. levelében, ahol azt irja: Csekétől Szatmárig érdektelen falukon visz keresztül az ut. Neveik sem jutnak eszembe, noha már több izben jártam erre. Csak kettőre emlékezem, k