Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykanizsa, 1911
23 levelében, melyet szintén Toldi szerzőjéhez intézett: En a népköltészet képviselőit akartam egyesíteni. Miért az Életképekben? Mert annak legtöbb olvasója van, mert ahhoz szegődtek a legjobb fejek, mert annak szerkesztője egyik főtagja a fiatal Magyarországnak, hova mindazokat számítom, kik valódi szabadelvűek, nem szükkeblüek, merészek, nagyot-akarók, azon fiatal Magyarországnak, mely nem akarja a haza kopott bocskorát örökké foltozni, hogy legyen folt hátán folt, hanem / tetőtől talpig uj ruhába akarja öltöztetni , . . szóval az Életképek a legnekünkvalóbb orgánum. Evvel Petőfinek kritikusaival és az ő irányában rosszakaratú lapokkal és szerkesztőkkel való hadakozást be is fejezhetjük, * * * A vele egykorú rossz költőkről nem kevesebb lenézéssel beszél és ir, mint akik csak faragják a verseket, de költői lélek, a kor eszméit felfogó értelem és a jövőbe látó ihlet nem vezérlik őket. S épen azért, mert neki magának a költészetről, annak hivatásáról igen magasztos fogalmai vannak, nézi le a versgyártókat és utánzókat, mig a maga verseit az ihlet szülötteinek tartja. Az, akinek véleménye a költészetről az, hogy Szent a költő lantja, A föld működését Csillagtáborából Őrszemekkel néző Isten adománya; Ő beszél a rezgő Húrok énekében, Majd vigasztalólag, Majd fenyítve . . . annak magas igényeit nem elégítheti ki a már elkoptatott, vagy kölcsön kért eszméknek alantjáró megéneklése. Az, aki megérezte, hogy a kor méhe nagy eszméktől terhes s a hivatott költőknek ezeket az uj eszméket kell felkarolniok és népszerüsiteniök, az nem hallhatja gyönyörben uszó fülekkel mindig csak a multat dicsőítő lantpengetőket. Boszusan kérdi az ilyenektől:
