Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykanizsa, 1894

40 tizedrészét visszaadta. Mily sok szerencsétlent részesített ügyvédi védelmében gazdag és tehetős ellenekkel szemben: becsületüket, szerencséjüket s életöket megmentve; mily sok könyet szárított fel, melyeket a bírvágy, rágalmazás és ellenségeskedés ingereltek fel! Megvetésre méltónak látszott előtte, hogy a hazafiság, barátság és emberszeretet kötelességeit — a jog- és becsületre való tekintet nélkül — eszközként használja fel birvágya kielégítésére! (VI, 29). De jótéteményeinek értéke még emelkedik, ha megfontoljuk, hogy e czélra sem egyedül fölöslegéből adott. Plinius az akkori fogalmak szerint — mint emlitém — egyátalában nem volt igen gazdag. Jószága — néhány járadéktőkét kivéve, egészen földbirtokokból állott, melyeknek jövedelmei elnézése és nemes érzülete miatt nagyon bizonytalanok valának. Plinius nem tartott azokkal, kiknek elve volt: virtus post nummos; nála a természetes vonzalom és erkölcsi alapelvek egyesültek a valódi bőkezűség erényében. Gondolkozásában és cselekvésében az érzület nemessége nyilatkozott; mely pedig csak ott nyilvánulhat, hol a jellem természetes nemessége a szellemi miveltség erkölcsi befolyásával van összekötve. Neki könnyű lemondani az előnyökről, melyeket mások két kézzel tartanak, vagy erősen tartani javasolnak; mivel neki semmi sem látszik előnyösnek, a mi nem erkölcsös. Mily gyakran meggazdagodhatott volna, anélkül, hogy egy tisztelt férfiú hivatásából veszített volna valamit a világ szemében! De mig az ő cselekvésmódja felfoghatatlannak látszott mindenki előtt, Plinius egyedül lelkiismerete belső szavára hallgatott, mely az uralkodó elvekkel szemben semmit sem engedett meg, a mi az igazság, jog és hűség ellen való vétség volt. (I, 7; II, 16; IV, 10; V, 1, 7; VII, 11). Mivel az életben a pompa ragyogó leple gyakran elrejti a mögötte rejlő közönséges érzület rútságát; s a bőkezűség látszata elfedi a lealázó tekintetet; azért Plinius ifjú barátjait, kiknek tapasztalatlanságát a látszat ingere könnyen megcsalhatá, örömest teszi figyelmessé a valódi szabadelvüség lényegére, hogy a csalódásoktól megóvja, hogy a látszólagos és valódi nemeslelküség megítéléséhez szoktassa. E jóságnak, mely örömest segít és örvendeztet meg mindenkit, megfelel ítéleteinek szelídsége. A nyájasság a főalapvonás Plinius jellemében; azonban nem a jellemnélküli enyheség, mely erkölcsi alapelvek nélkül mindent becsül, a mi érdekét nem sérti, és a ki előtt az okos ember nemes is; nem is az alakoskodó szívessége, a kinél ez csak látszatúl szolgál a világ előtt és elnézésül önmaga iránt; hanem az emberszerető sziv nyájassága ez, mely szigorú és el nem néző önmaga iránt, de azért nagyon távol van az erényére büszke hideg gőgjétől: a ki a mások hibáit azért festi homályosan, hogy öndicsősége annál fényesebben emelkedjék ki. (X, 12.) Plinius az emberi fogyatékosságok-, gyengeségek- és tévedésekkel szemben elnéző; nem parancsoló szavai, hanem példája befolyása által akar irányozni, javítani és tanítani. Ez volt az ő hitvallása, ezt tartotta a legjobbnak és legtökéletesebbnek, mely másoknak ugy bocsát meg, mintha maga naponként hibáznék, és a hibáktól ugy óvakodik, mintha senkinek sem bocsátana meg. Mert semmi sem illik jobban