Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykanizsa, 1894

31 meg ezen ellentétes s kevesbbé valószínű kifejezést hozhatta volna fel: Facilius est multos amare, quam unum ? Midőn Suburanusról beszél, a kit mint praetori felügyelőt Trajanus elbocsátott, ha nem is számkivetésbe, de hosszú ideig tartó visszavonulásba, ugy tünteti fel Trajanust, mint a ki a parton áll s szándékában van visszahívni : „Nec dubito, quin agitaverit secum, an gubernacula retorqueret; et fecisset, nisi quod ipso contubernio principis felicius iucundiusque est desiderare principem desiderantem" (Paneg. 8(3). Mit szóljunk egyéb kifejezéseiről, melyeket az egészben elszórva találunk? „Difficilius est impérium part'iri, quam dcponere. (8). Imperatus on.nibus cligi debct ex omnibus (7). Est demum vera felicitas felicitate dignum videri." Ezek és hasonlók ép oly igazak, mint hamisak; csak a fogalomhoz, melyről szó van s nem az igazsághoz alkalmazottak. Némelyek meg oly elmések és túlfinomak, hogy alig lehet őket érteni s csak a kifejezés látszatát nyújtják: Nemo omnes, neminem omnes fefellerunt (61). Hoc inexpugnabile munimentum, munimento non egere (40). De vannak benne egészen közönséges kifejezések is. P. I labet has vices condítio mortalium, ut adversa ex secundis, ex adversis sccunda nascantur (5). E kevés példából is kitűnik, hogy Plinius nem annyira érzelmekből szavakat, mint szavakból érzelmeket alkotni annyira hozzászokott, miszerint a feltalálást szónoki kifejezésekkel váltotta fel. A dicsérő tárgyalásban ugyanis minden fáradságát a szók és alakzatok kifürkészésére kelle fordítania; az anyag oly bőven kínálkozott a szónoknak, hogy abból minden nagyobb választás nélkül lehetett meríteni. Az elrendezésben már nagyobb szorgalmat fejt ki: „Vajha mondja, a rend, átmenet és az alakzatok egyszerre lennének szemlélhetők. Mert a jeles feltalálást s a nagyszerű előadást néha a kevesbbé tanultak is elsajátíthatják: míg alkalmasan elrendezni, különféleképen színezni csak a tanultaknak sajátja." Az elrendezésben ugyanis attól tartván, hogy Trajanus jelességeinek időszerinti elszámlálása által unalmat kelt, az időrendet megtartja ugyan, de a Panegyricust nem Trajanus születésétől kezdi, hanem azon naptól fogva kiséri a fejedelmet, melyen az a hadsereghez utazott, s követi a 101-ben megkezdett harmadik consulságig. Sorban beszéli el a fiuvá-fogadást, mely által Nervának kormány társa lett; a germániai háborúkat; hogyan ment Romába; mily jót tett az állammal s egyesekkel a császár. A fejedelem egyes erényeit a maga helyén magasztalja; most bátorságát, majd jóakaratát; itt egyszerűségét és mérsékletét, ott nyájas és vidám kedélyét, s pedig oly bőséggel, hogy Trajanust újra és újra dicsérni látszik. A mű részei egymással a legteljesebben összefüggnek. Nem időzik egyiknél tovább, elhagyván a másikat, hanem mindent bőven és teljesen tárgyal; a fejedelem egy jelességét, egj' tettét sem hagyja teljes kifejtés nélkül. Semmit sem hagy számunkra gondolatban kiegészíteni, hanem ugyanazon véleményt többször forgatja s különböző alakokkal ékesíti, mielőtt a következőkhez fogna: melyeket azonban rendszeresen egymáshoz fűz és egyáltalában összeegyeztet.