Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykanizsa, 1894

17 végre ugy látszik maga is észreveszi, hogy a szerénység határaitól kissé eltévedett. „De — mondja épen találva, —- mily fenhéjázón beszélek én magamról? Hisz a költő túlcsaponghat. Azután meg semmit sem mondok magamtól, hanem a mint mások Ítélnek költeményeimről ; és az ő itéletök lehet igaz, vagy nem igaz, elég az hozzá, engem gyönyörködtet. Legyen ez igaz, vagy nem igaz, egyedüli kívánságom, hogy az utókor is ítélhessen felettök" (VII, 4,'9, 10.) E kívánsága természetesen kielégítetlenül maradt, de valószínűleg — mint mondám — az ő becsületére. Legalább múzsájának ama kevés maradványa, melyek leveleiben fen maradtak, költői tehetségére nem engednek előnyösen következtetni. Valószínűleg malus poéta fűit, sed bonus versificator. E mellett látjuk ezen okos és értelmes római példájából, hogy ez irányban a hiúság a legveszélyesebb és legragályosabb. De hiszen Cicero (Tuscul. 5, 22) szerint: „Adhuc neminem cognovi poétám, qui sibi non optimus videretur." Mily ritkák azon emberek, kik a valódi önismeretre nézve Vergilius I.ycidas pásztorához hasonlítanak: Sunt et mihi carmina, me quoque dicunt. Vatem pastores, sed non ego credulus illis. Eclog. IX. 33. 34. Ami az alapelveket illeti, melyek Pliniust az írásban vezetik, megtudjuk azokat következő szavaiból: „Én azért olvasom át dolgozataimat, hogy azon helyekre, a hol valamit átnéztem — és ez gyakran történik — figyelmessé legyek. Az első vizsgálatot magam végzem, azután felolvasom két vagy három barátom előtt, majd átadom azt másoknak, hogy tegyék meg rájok megjegyzéseiket; az utolsók azután, ha kétségem van, ismét egyikkel vagy másikkal megbiráltatják; végre nagyobb hallgató közönség előtt felolvasom és erre alapos vizsgálat alá vetem. Mert minél inkább aggódom, annál szigorúbban figyelek. Figyelem, némi tartózkodás és félelem a legjobb Ítészek" (VII, 17). Készen van ugy a dicséretre, mint az elitéltetésrc. Plinius egy szakban sem akart idegen lenni. Tudvágyó szelleme pillanatra minden tárgyhoz csatlakozott, a mely figyelmet érdemelt. Ő nem volt természettudós, mint nagybátyja; de azért a természet minden ritkább tárgyánál kutató szellemmel időzött (VIII, 20, 10); és a mit maga nem tudott megmagyarázni, azt a tudósok elé terjeszté vizsgálás végett. Hazájának természettárgyai u. i. fölkeltvén figyelmét, az idegen nevezetességek iránti hazafiatlan előszeretet bántotta. „Tárgyakra — mondja — melyekért gyakran a távolban vizi s szárazföldi útra vállalkozunk, nem ügyelünk, ha szemeink előtt vannak; talán, mivel természetes, hogy a közeli tárgyak iránt közönyösek vagyunk és csak a távoliak után sietünk; talán, mivel ellankadnak vágyaink mindazok iránt, a mikhez könynyen jutunk. Rómában és Rómán kivül sok oly ritkaság van, melyeket nemcsak hogy nem láttunk, de felölök nem is hallottunk; melyeket azonban bizonyára hallottunk, olvastunk vagy láttunk volna, ha azok Achajában, Aegyptusban, Ázsiában, vagy valahol más országokban lennének, melyek ily féle nevezetességeket muto2