Nagykálló és Vidéke, 1917 (19. évfolyam, 1-25. szám)
1917-01-07 / 1. szám
XIX. évfolyam. Na^ykálló, 1&17. január 7. 1. szám ^á-T&ad-almi éa jfyoaga&dasá&'í ka&il&'p. ws&m Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyed évre 2 korona,. Egyes szám ára 16 fillér. Kkdólaeíuiajáonos : SARKADY JÓZSEF. Megjelen minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Sarkady József könyvnyomdája és papirkereskedése Nagykálló. Mennyiben járulhat hozzá a háború a nemzet neveléséhez ? E kérdésre csak úgy válaszolhatunk ha megállapítjuk, hogy a XX. századnak az erkölcsi élet renaisance- ának kell lenni, A háború szerepe három tekintetben fontos abban az erkölcsi újjászületésében, melytől az emberiség üdvét várjuk. Az első fontos szerep az akadályok eltávolításában, a második az emberi élet igazi értékének felismerésében, a harmadik szerep pedig abban rejlik, hogy ezen igazi értékeket necsak felismerjük, hanem e felismerést gyakorlatilag is érvényesítsük. Az első akadály a megszokás hatalma- A megszokás ellen csak nagy élmények használnak, ezek képesek egész valónkat felforgatni, ezek ragadnak ki a mindennapi életből. Ilyen szörnyű élmény : a háború. A háború az, ameiy a lábunk alatt szilárdnak hitt talajt megremegteti s emlékezteti a föld hatalmasait az emberi erő, hatalom élet véges voltára. Micsoda lelkiismereti és létkérdések születnek az emberek lelkében a háború okozta szenvedések és remegések súlya alatt? Az első kérdés: Mik vagyunk ? Mit érünk ? Olyan súlyos kérdések ezek, melynek hatása alól senki sem szabadulhat, e kérdések súlya alatt az embereknek le kell görnyednie. Megértő szívvel éreznünk kell, tisztán látó szemmel kell felfognunk, hogy csak a nemzet halhatatlan, az egyén csak benne élhet, a nemzettől kapja minden erejét s ezt tartozik szolgálni. A nagy rázkódásnak olyan a hatása mintha az ember egyszerre felébredne álmából s látná, milyen más a valóság, mint aa álom. Eddig azt hittük, hogy saját hazánkban mindent megengedhetünk magunknak, vakok voltunk és nem láttuk, hogy latrok s belső játékainknak alattomos nézői akadtak. Önmagunkat is jobban megismertük már tudjuk, hogy kiket kell becsülnünk, kik a férfiak, kikben lakozik odaadás. Most már valóságban ismerjük az angolokat, franciákat, akik tele üvőltik a világot, hogy őket akarják elpusztítani. Aki a maga erejéhez s helyzetéhez képest részt vesz a háborúban s él a közösségért, az a maga számára elévülhetetlen kincset halmoz fel lelkében. A háború mindenképen nagy baj, legyen az szetencsés, avagy szerencsétlen háború, mindannyian óhajtjuk a békét, de nincsen olyan elemi csapás, mely olyan közel hozná egymáshoz az embereket s az emberi természet legjobb oldalainak kifejtéséhez olyan alkalmat adna : mint a háború. Szemeink előtt vannak a jótékonyságnak és a könyőrüle- tességnek ezernyi alkalmai, melyek a mások szenvedéseinek enyhítésében merülnek ki. A gyűlölet háborúja dúl és mégis kisütött a szeretet napja és az életet olyan meleggé teszi, mint még sohasem volt. Búsulunk a búsulókkal, örülünk az örülőkkel, megértjük egymást, egy lélek vagyunk. És itt két kérdés merül fel előttünk. Mindez lehetséges- e az élet rendes folyásában, s lehetséges- e hogy mindaz a háború után nyomtalanul eltűnjön ? A válaszunk e két kérdésre rövid : lehetetlen. A háborúban épúgy mint békében az erkölcsi tényező er legtöbbet. Ha a háború az erkölcsi tényezőt mint meggyőződést egyetemessé fogja tenni, akkor ez nagyobb vívmány lesz, mintha a világ bármelyik tartományát hódítanod meg. Mert az emberi élet legfelsőbb mértéke mégis csak : az erkölcs. Ma erkölcsi mogújhodásra van szüksége minden kultur nemz étnek. Ahcí csak igazi kultúra van, s amint a harci mámor el fog, tűnni s a béke helyreáll, az emberek magukba fognak szállni s reá fognak eszmélni arra,'hogy a gonosz hatalmi vágy, a kapzsiság, az irigység s a bosszú szabadította egymásra az azelőtt békés emberiséget. Amely nemzet erre az erkölcsi megújhodásra képtelen. az vesztébe rohan. A magyar nemzet állami és társadalmi élete azt mutatja, hogy az emberség érzését egy pillanatra sem vesztette el s a lovagias magyar nemzet harci pajzsa tiszta maradt minden folttól. Honnan várjuk ezen erkölcsi megújhodás bekövetkezését ? Az erkölcsi megújhodás bekövetkezését, illetve ennek állandó ébrentartását csak az iskolától, az erkölcsi megújhodás nagy műhelyétől várhatjuk. E tekintetben sokat vétkeztünk. Az erkölcsi nevelés egészen háttérbe szőrűit bennük. Az iskolára, melyben a jövő nemzedék kialakul, mind reménnyel, félve és aggódva tekintünk. A legelső kérdés, mely az iskolával szemben felmerül az : meglehetünk-e elégedve az iskola nevelő hatásával? A felelet e kérdésre sajnos alig lehet kedvező. Mintha az iskola nevelő ereje feltűnően csökkent volna s nem tudjuk, hogyan erősítsük azt, miképen- egyeztessük . meg értelemfejlesztő erejét nevelő feladatával. Egy dolög bizonyosnak látszik, az tudniillik, hogy a középiskola azelőtt jobban és inkább nevelte növendékeit, mint a XIX századé s nund valjuk, hogy erkölcsi nevelés nélkül az értelmi sem tud teljessé válni. Mert az iskola nem üzleti helyiség, melyben ügyleteket bonyolítanak le s a pénzt zsebrevágják s aztán a hálának egy pillantása nélkül onnan eltávoznak. Az iskola nemcsak a pensum elvégzésére szolgáló helyiség, hol a tanulók megtanulják a leczkét, megkapják a bizonyítványt s csak protekciót kell még szerezni, hogy aztán gondtalanul lehessen élni. Természetesen nem a tanulás, az igazi tanulás el en akarok beszélni, mert igazi tanulás, s a nyomában járó igazi tudás az életnek legfőbb feltétele. A bűnös elsősorban tudatlan — így mondja a nagy Sokrates — és ebben legalább részben igaza is van. Maradjon az iskola továbbra is a gondo" lat műhelye s az egész iskolai életnek a szigorú kötelesséférzet legyen a legfőbb igazgatója. Az iskola, a nemzeti, a társadalmi és az egyéni élet levegője az erkölcsi érzés legyen. Ez a mi legfontosabb teendőnk. De az erkölcsi érzésnek be kell hatolnia a család belsejébe is. Persze lesznek olyanok, kik azt fogják mondani, hogy ez utópia, mert míg emberek lesznek a földön, addig a jók mellett akadni fognak rosszak is, ezen pedig nem fog változtatni se háború, se béke, 6e iskola. Ezen ellenvetésre csak két megjegyzésünk lehet. Akik lehetetlennek tartják a mai viszonyok megváltozását, azoknak be kell látniok, hogy akkor az emberiségnek és a nemzeteknek el kell pusztulniok.Az erkölcsi romlás után következik a nemzeti elpusztulás. Második megjegyzésünk az, hogy utópiák nélkül előre menni nem lehet. A világ tudása és annak teljes megértése is utópia. Ha ettől az utópiától megijedtek volna Aristoteles, Descartes, Galilei, Newton, Kant, akkor nem értük volna el azt, amit elértünk. Eszme vezérlete nélkül semmi nagyot nem vihetünk véghez, minden nagy eszme: utópia. Az eszméket sem lehet mindig megvalósítani s nem az utolsó betűdig, de az eszmék útmutatók arra nézve, ho- •gyan lehet végtelenül előre haladni. A kor- északok eszmei egymásba kapcsolódnak. Röviden pillantsunk be a négy utolsó század eszmeáramlataiba ! A XVII. század az elméleti tudást, s a tudományt teszi az emberi élet fegfőbb eseményévé, a tudomány typusát a mathematikában, astronomiában és fizikában találja. E kor nagy elméi az élet legfőbb boldogságának a tudást tekintik. V#- rulami Bacon isteníti a tudást gyakorlati haszna miatt, szerinte az ember legfőbb célja a természet fölötti uralom. Míg a középkor embere, a vitatkozásban tűnik ki, addig a XVII. század embere nem vitatkozik, hanem bizonyít. S csodálatos, hogy a XVII. század emberei, kik olyan nagy fejlődést indítottak, semmi érzékük nincsen a történeti fejlődés és a mult cultural értéke iránt. A XVIII. század a fölvilágosodás korszaka s az igazságok, népszerűsítésének, terjesztésének ideje. A tömeget már nem elégíti ki a tiszta tudás, hanem az egész állami, társadalmi s főleg erkölcsi életet a tudás utján akarja szabályozni, azaz újjá alkotni. A XV’HI. századot a jelen embere jobban tudja megérteni, mint a XVII-iket és pedig két okból. Az egyik ok az, hogy a felvilágosodás nagy munkáját mi nekünk is végeznünk kell, még pedig sokkal nagyobb mértékben, mint a XVIII. századnak. A XVIII. század embere arra törekszik, hogy a tudás gyönyöreiben minél többnek része legyen s ezért terjeszti a tudást. A XIX. század embere a cultura legnagyobb veszedelmét abban látja, ha a tömegnek nincsen része benne. Csak
