Nagykálló és Vidéke, 1913 (15. évfolyam, 1-26. szám)

1913-04-27 / 17. szám

XT. évfolyam. IdxQadahni és ij>exgazdasági l&skiiaujs. ülűfí.sstssi árak : Egész évre 8 korona, fél évre 4 korona, negyed évre 2 korona. Egyes szám ára 16 fillér. Kiadó laptulajdonos : 8ARKADY JÖÜSEF. Megjelen minden vasárnap Szerkesztőség és kiad é hír atal: Sarkady József kényrayemdáj a és papírkoreskedése. MagykéMé. A főgimnázium építkezése. Kulturális fejlődésünk egyik leg­sürgetőbb kérdéséről, a főgimnázium építkezéséről óhajtunk néhány szót el­mondani. Aki a mi főgimnáziumunk ke­letkezésének fázisait ismeri, tisztában van azzal, hogy mily roppant erőkifej­tés, mennyi áldozat kellett ahhoz, hogy az iskola jelenlegi állapotába jusson. Sok nógatásra, lelkesítésre, bátorításra volt szükség, de végre mégis csak el­jutottunk ama határhoz, honnan egye­nes ut vezet már a kitűzött cél felé. E határnál aztán megállottunk. Megpihentünk, de nem azért, hogy hosszú semmittevéssel az egész ügyet a stagnálás posványába elsülyedr.i en­gedjük, hanem hogy üdítő pihenéssel erőt gyüjtvén fokozottabb munkakedv­vel lássunk hozzá a megkezdett munka teljes befejezéséhez. Az ily erőgyűjtéshez szükséges időt mérlegelni szokták. Rövid, az erő- pótláshoz szükséges időt pihenésnek nevezünk, de hosszú, nagyon hosszú pihenésnek már lanyhaság a neve. Vájjon minek minősítsük a főgim­náziumunk körüli munkásságnak majd­nem teljes szünetelését ? Pihenésnek ? Annak túl hosszú volna s ez ügy oly sürgős, hogy ha nem sietünk vele, ki­siklik kezeink közül. Lanyhaságnak-e ? így nem akarjuk nevezni, mert ha igy aposztrofálnánk az ez ügyben vezető­ket többet ártanánk, mint amennyire használni akarunk. A pihenésnek azon­ban már most, épen ez ügy érdekében végének kell lenni, mert ha tovább tart, az eddigi fáradozások is hiába­valókká lesznek. Hogy pedig ez volna a cél, ezt mégsem tudjuk elhinni. Nem hihetjük el, hogy azért hoztunk volna oly sok áldozatot, azért fejtettünk volna ki annyi erőt, hogy végül, mikor már közel vagyunk a parkhoz, akkor sülyed- jünk el az örvény mélységében. Azért kellett-e minden befolyásun­kat latba vetni, hogy reményünk valóra válása idején a szépen előrehaladott ügyet könnyelműen megállítsuk lassú­ságunkkal ? Vagy azt hisszük talán, hogy e kérdés oly biztos alapokon nyugszik, hogy az ezentúl önmagától fog tovább fejlődni s nincs oly erő, mely ezt az alapot megingathatná ? Kik e hitben vannak, ugyancsak messze állnak az igazságtól. A mai ál­lapot gimnáziumi ügyünknek még csak csecsemő korát jelenti, sok gondos ápo­lás, sok energikus munka szükséges még ahhoz, hogy e gyenge csecsemőt erőteljes férfiúvá fejlesszük. A főgimnázium kérdése csak ak­kor nyer elintézést, teljes rendeltetésé­nek csak akkor fog megfelelni, állandó­ságában csak akkor lehet reményünk, ha saját hajlékában lesz mind a nyolc osztálya. Kulturális értéket csak akkor képez ránk nézve, ha teljes osztályok­kal, rendeltetésének és a modern kor követelményeinek minden tekintetben megfelelő épülete lesz. Azt pedig fölösleges mondani is, hogy a mai rozoga, szűk épülettel el nem fogjuk érni. A kérdésnek az az ideiglenes megoldása, hogy a fejlődő osztályok bérházakban helyeztessenek el, megoldásnak épen nem nevezhető. Először is paedagogiai és disciplinaris szempontból okoz ez igen sok nehézsé­get, de meg arra alkalmas épület sincs, s ha volna is, ez csak újabb, fokozot­tabb megterhelését jelentené a községi pénzkezelésnek, oly befektetés, mely elkerülhető s el is kerülendő. Végül pedig az állam sem fogja eltűrni azt. t Arc a. HOLEIS ISTVÁN, A MAGYAROK UZSORÁSA. Az Amerikába kivándorolt és ott megtollasodott magyaroknak egy tipikus alak­járól esik majd szó ebben a cikkbben. Ő is, mint társai, a kik ezerszámra élnek az uj világban, ravasz paraszti ösztönnel felis­merték, hogy milyen nagyszerű üzlet, milyen kiváló uzsoraanyag a kivándorolt magyar, — erre alapito.ták hát életüket, jövendőjü­ket. Jövedelmező és lelketlen okoskodásuk az a hid, amelyen a bevándorló a gyárak és bányák poklába megy, hogy onnan soha többé, vagy pedig teljesen kihasználva és tönkretéve jöhessen csak vissza. A magyarok magyar kizsákmányolói össsekottetésben állanak a hajótársaságok ügynökeivel, a gyárak vezetőivel, az eiő- munkásokkal, akik a közönséges gyári mun­kásokat felfogadják, províziót kapnak min­denkitől, hajótársulattól, gyárostól, még a sze­gény munkástól is, aki heti keresetéből f.zet nekik, hogy el ne veszítse állását. Többnyire vendéglőjük van a nagy gyártelepek közelében, közel a vendéglőhöz néhány burdosházuk és ha a tudatlan kiván­dorló Amerikába érkezett, az ő vendéglőjé­ben világosítják fel, hogy melyik burdosház- ban kap olcsó lakást, ha nem tud fizetni, az sem baj, majd ledolgozza, ha lesz alkalma­zása a gyárban, majd lefizeti akkor. Nem kell úgy sietni, hiszen honfitárs. Besegítik az uj munkást a gyárba, de .úgy intézik, hogy a keresetet az ő vendéglőjében egye meg, mulassa el, úgy fordítja a dolgot, hogy az ő házában lakjék, hogy az ő adósságát ne tudja sohase letörleszteni. Formálisan rab­szolgájává lesz a tudatlan és a viszonyokkal ismeretlen honfitársa. Sokszor megesik, hogy az ilyen piócza még kis-bankár is, akkor minden csápjával szorosan fogja a kiván­dorlókat. Ez a típus él, még pedig nagyon jó él az Egyesült-Államokban mindenfelé a magyar telepeken, de odahaza van Kanadá­ban is. Huszár Géza beszámol a sidney-i magyarok egy ilyen barátjáról. Holeis Istvánnak hívják és az egesz magyar kolóniának a leggazdagabb embere. Szép verandas, emeletes háza van, hátul kert, színes virágokkal, gazdag veteménnyel. Mikor becsöngettem, — meséli Huszár — ha­talmas termetű öreg ember nyitott ajtót. — Ugy-e maga az, Húszár ur ? — kérdezte tőlem — vártam, tudom a konzulá­tustól, a hol már megmondták nekem, hogy itt van. Tehát Holeis jóban van a magyar kon­zulátussal is. Hozzátartozik a mesterségéhez. — Jöjjön csak be — folytatta azután. — Minden magyar, aki csak megfordul Sid- neyben, az én vendégem. Igaz, hogy egy kis zűrzavar van most odabenn, de az nem baj . . A feleségem öt perc előtt szült egy egészséges, szép kis fiút. — A maga felesége ? — kérdeztem elcsodálkozva. — Hát persze . . . persze ... — fe­lelte az öreg s mosolyogva simogatta a baj­szát. — Ez már a tizennegyedik. Igaz hogy én ötvennégy éves vagyok, az asszony pe­dig ötven, de az nem baj, terem ott kérem, ahol jó a föld .... Bevezetett a szalonba. Sokáig beszél­gettem vele. Igazi agyafúrt, ravaszkodó, tré- faszavu paraszt. Huszonnégy éve lakik már Amerikában, de sem szokásaiDan, sem be­szédmodorában nem változott. Ellenben a leánya zongorázik. Vendégszerető ember, de csak a messziről jött urakkal szemben, mert nagyon szeret eldicsekedni vagyonával. A Dominion Steel Works listáján mint

Next

/
Oldalképek
Tartalom