Nagybányai Hírlap, 1918 (11. évfolyam, 1-53. szám)
1918-04-30 / 18. szám
3. Nagybányai Hírlap 1918. április 30. rétién férfi meghalt ápr. 17-én. Harisnya ruhában volt, koldus. Körülbelül 45—50 éves lehetett, egy katonai igazolvány volt nála: Tyira Kosztán névvel, ápr. 20. özv. Dávid Lajosné szül. Bereczky Mária városi alamizsnás, ref, 90 éves, végelgyengülés; ápr. 20. Kazay Sára asztalos gyermeke, ref., 3 hó, veleszületett gyengeség; ápr. 20. özv. Kovács Mihályné sz. Farkas Beáta kisbirtokos özvegye, ref., 82 év, végelgyengülés ; ápr. 21. Doda János kincstári lakatos, gk., 42 év, szivhüdés ; ápr. 19 Maxin Mária háztartásbeli nő, gk., 20 éves, vitustánc folytán kimerült; ápr. 21, Oblatek Béla kir. főbáuyatanácsos, rk., 65 év szivhüdés; ápr. 20. Elek Gáborné sz. Be.eszky Zsuzsánna földész neje, ref., 21 éves, tüdőgümő- kór; ápr. 22 Kupsa Lászlóné sz. Sarmaság Mária gk., 54 év, tüdőgümőkór, Házasságot kötöttek: ápr. 13. Varga István pinczemester és Borsa Ilon helybeli ; ápr. 20. Rostás Sándor zenész és Tivadar Anna napszámos. Egyről-másról. 1918. ápr. 29. Városunk kulturális eseményei között feledhetetlen emlékekkel domborodnék ki a svéd csalogány estélye, melylyei lapunk más helyén részletesen foglalkozunk. E helyütt csak arra kell még hivatkoznunk, hogy a vidéki kis városok között kulturális szempontból Nagybányának a festő kolónia szerez domináló helyet, e réven emlegetett- sége általános. Vájjon elkövetkezik-e az az idő is, mikor városunk minden művészet melegágyaként fog hírnévre vergődni; hiszen e melegágyból már nem egy országos liirü iró, zeneművész, énekes, színművész sarjadzotí ki! Érdemes ezen tervszerűen munkálkodni, tnind- den alkalmat az emelkedettebb és a kulturális szükségletek intenzív kielégítésére irányuló törekvés külső megnyilvánulására felhasználni s idővel el- érnők azt, hogy nem csak gesztenyénkről helyeznének bennünket a kolozsvári káposzta és a szegedi paprika mellé! * * * Közmeggyőződés, hogy e világháborús idők ősmagyar szokásos bankettek, jubiláns nagyebédek etc. rendezésére nem alkalmasak, azok lassanként divatjukat is múlták. Mi azonban mégis megértjük azok szándékát, kik Báint Imre városi erdőtanácsos 25 éves szolgálati jubileumára közvacsorára hívják össze a város polgárságát, mert szinte lehetetlen, hogy a községi önkormányzat kebelében valaki negyedszázados múltra tekinthessen vissza anélkül, hogy hivatali és társadalmi működéséhez a népszerűség és közkedveltség patinája ne tapadjon. A hivatali érdemek külső elismerésére azonban a képviselőtestület hivatalos megnyilatkozása szolgálhat csak, mert hiszen igazán csak azok tudhatják a szakadatlan munkában töltött 25 év eredményeit kellőképen méltatni, kik maguk is hozzátartoznak és bent vannak a műhelyben, hol a köz érdekében folytatott munkamegosztás menetének harmonikus és disharmonikus zaja és zsivaja mindenkor ünnepies csenddé tompul el, valahányszor az előmunkás izmos kezéből nehány pillanatra leteszi a kalapácsot, verejlékes homlokán eligazítja a gond ráncait és kitartó munkája kész eredményeire rátekint. Hogy pedig a kitartó, fáradhatatlan és szorgalmas munka a várt eredményt szülte-e, az nyilvános kritika tárgya, a mely mindig hajlamosabb a tévedéseket látni, mint a szakember becsületes szándékát, a munka nehézségeit és az elvitathatlan sikereket. r7= ...........—~........-^"==S) í B ÁNYÁSZAT. J. “f Oblatek Béla. Mély megilletődéssel veszem kezembe a tollat, mikor e feledhetetlen név elé a kereszt jelét kell rajzolnom. Tizenegy éve már, hogy megismertem viselőjét s e hoszú idő alatt mindig jobban megtanultam őt tisztelni és szeretni. S nem csak én voltam igy, de úgy hiszem mindazok, kiket társadalmi, vagy hivatalos kötelékek fűztek hozzá. Mert, ha visszaemlékezem igazi gentleman modorára, derűs életfilozófiától áthatott humorára s arra a meleg hangra, mellyel a kartársak, vagy barátokkal érintkezett, lehetetlennek tartom, hogy a sok közölt akadt volna egy is, kit le nem bilincsel: volna a belőle kisugárzó igaz sziv- jóság varázsa. Mert nem csak okos, higgadt férfi volt, hanem nemes érzésű, nyílt szivü elöjáró, kartárs és vig jóbarát is I S ez ma, az általános képmutatás korában, mikor senki sem meri igazi ábrázatát mutatni s többé-kevésbé álarcot hord a világ megtévesztésére, szinte meglepően hatott. Egy ember, kiben nem volt póz, nem volt teitetés, csak egyenesség és férfias őszinteség. S épen ezért talán mindenkit meg tudott nyerni, mert ösztönszerüleg mindnyájan éreztük, hogy egy igaz emberrel állunk szemben, kiben a komolyan gondolkozó agy egy mély érzésű, finom dobbanású szívvel áll szép harmóniában. S ez az emberszerető, minden nemesért rajongó szív egyszerre, hirtelen megszűnt verni! Minden ember egy külön világ s itt is egy egész világ szűnt meg ránk nézve létezni. Nem egészen ugyan, mert hiszen azok a kedves emlékek, melyek róla maradtak bennünk, elhalványodhatnak talán kissé az idővel, de sohasem fognak teljesen elveszni. Szeretettel és mély tisztelettel fogunk mindig nekik adózni s örülni fogunk, hogy szerencsénk volt hosszú időn át közelében élni s benne egy tetőtől talpig úri embert megismerhetni. Osztoznak fájdalmunkban sokan, nagyon sokan. Egész városunk társadalma, a kartársak, tisztelő alantasai, — de legmélyebb bánatba döntötte annyira szeretett, kedves családját. A derék ember, ki előbb még a derűs családi körben örvendett az életnek — páa perez a- latt megszűnt élni! Fájó érzések lepik meg az embert, mikor egy ily katrasztrófát él meg. Mindenkit emlékeztetnek alig behegedt lelki sebei, ilyen vagy hasonló szomorú, feledhetetlen esetekre s csak még jobban sajnálja azokat, kiket a csapás most igy porig lesújtott, a visszamaradt, vigasztalhatatlan családot! Azt mondják, hogy a kit az Isten igazán szeret hirtelen halállal veszi ki az élők sorából. Ő reá nézve bizonyára jobb is igy — a szenvedések rémes láncolata elmarad, a halál félelemmel nem kell megküzdenie, — de reánk nézve megdöbbentő és lesújtó. De, ha jobban meggondoljuk, belátjuk, hogy ez nem oly borzalmas, mint a hosszú kórság és a lassú elmúlás fájdalmas és szomorú bevezetése után beálló — agóniaA halál egy életet ismét letarolt — egy életet, mely hatvanöt évével még hosszúnak sem mondható. Munka és szeretet, derűs baráti kör töltötték be. Ő a kitűnő kohász országunk sok iparvidékén megfordult s amerre járt, elismerés és megértés, valamint alantasainak hálás ragaszkodása jutott neki osztályrészül. Dolgozott, sokat olvasott, szeretett vadászni, — az ittenni vadásztársaságnak is elnöke volt s imádta a természetet. Puskával vállán járta a zöld erdők illatos félhomályát, tudott gyönyörködni a napfényes virágos rétekben s a madár dalos ligetek smaragd fényű tompa világításában. Olvasni is szeretett, Ötvös Károlyra ő hívta fel figyelmemet, s különösen törőlmetszett magyaros nyelven iró szerzőink-mint Tömörkényi István — nyerték meg tetszését. Fiatal korában lelkes katona is volt. A derék honvédség, mely most egész babér erdőt aratott sikereivel — soraiban láthatta őt is. Ott menetelt a még akkor piros nadrágos, huszársapkás honvéd bakák között s később, mint tartalékos tiszt, vezette őket nem egy nagy gyakorlaton az erdélyi bércek között. Irodalmilag is működött, de őt csak a szak- irodalom mondhatja magáénak. Kár, hogy nem vette kezébe a tollat, mikor érdekes benyomásaira visszagondolt, mert amily páratlan jó elbeszélő volt, bizonyára — mint testvére is — kitűnő, szépirodalmi iró is vált volna belőle. Annál is inkább gondolom ezt, mert tószt- jait és szónokolatait sokszor csodáltam meg. Ilyenkor mindig elragadott világos magyaros szavaival, szép mondatszerkezeteivel és a nagy készségével, mellyel azokat előadta. S ez mind, mind megszűnt már! Nem fogjuk hallani többé őt beszélni, nem látjuk családja körében a verőfényes verandán ülni s kinézni virágos kertjére, vagy a vén müncz toronyszobájában nagy íróasztala főié hajolni I De igen ; emlékeinkben őt, mint már megfogadtuk — mindig felfogjuk idézhetni; visszacseng majd fülünkbe kedves, nyugodt hangja s jóságos arcát annyiszor láthatjuk még — amennyiszer csak akarjuk! S niig eddig a főid titokzatos méhéböl felhozott ércekből segített a fémeket kinyerni és megmunkálni, hogy fémünk és fegyverünk legyen a nagy világtusában, most porladozó teste is leszáll a mélységbe s a jó bányász utolsószor bocsátkozik az annyaföid egy kis aknájába! Megszólal a kopogó, hívja öt a bánya s a jó barátok utolsó búcsút intenek, kartársai pedig fájó szívvel köszöntik a régi, megható bányász üdvözléssel : „Jó szerencsét az utolsó leszálláshoz !“ Kápolnay.
