Nagybányai Hírlap, 1917 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1917-05-15 / 20. szám
PX’ évfolyam. von szárad • Nagybánya, 1917. május 15. Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület Nagybányavidéki Osztályának Hivatalos Közlönye. Előfizetési árak: Egész évre 6 korona, félévre S korona negyedévre t.EO korona; egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden kedden 8— ia oida! terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos: Dr. AJ™ AI MÄ8Y SÁBOR. Lapkiadó Hermes könyvnyoii-da Nagybányán. Szerkesztősé*: Hunyady János-u. H. sz., hová a lapközlemények küldendő Kiadóhivatal: „Hermes“ könyvnyomda Nagybányán, Dégenfeld-házbán a cinterem felől, hol az előfizetéseket és hirdetéseket fel veszik. iiiéttíési bábom csődjt. A hatodik hadikölcsönre bocsát ki felhívást a magyar állam. Most aratás előtt, amikor a legszebb auspiciumokkal folyik széles ez országban a mezei munka, hozzánk fordul az állam, hozzánk az itthon maradott és a határokon állő néphez, hogy támogassuk anyagi erőnkkel a nagy nem- zetfentartót, a nemzeti létért folyó küzdelemben. Az ország népepedig minden bizonynyal meg fogja hallgatni az állam kérését és teljesíteni fogja. Kétségtelen, hogy az ország bebizonyította már eddig is tőkeerős voltát és igy az újabb hadikölcsön fényes eredményével legalább el fogja érni az eddigi hadikölcsönöket, de talán fölül is fogja múlni azokat. Bár a hadikölcsönnek közvetlenül csak az állam és hadviselés további költségeinek fedezése a kötelessége és a hivatása és bár e hadikölcsönre való felhívásában az állam nem mutat rá a további szempontokra, mi mégis igen nagy jelentőséget tulajdonítunk ennek a hadikölcsönnek. Az entente számára elérkezett a kiábrándulások kora. Elsősorban kiábrándult a túlerőből, mellyel rendelkezett, és amellyel semmit sem ért, másodsorban kiábrándult az orosz szövetségesből, amely semmi áron sem akar úgy táncolni, ahogy óhajtanák, kiábrándult uj szövetségeséből, Amerikából, mert hiszen Amerika közbelépése semmiféle változást nem jelentett a háború további folyamatára nézve, és végül — a mi a legfontosabb, kiábrándult, a kiéheztetési háború lehetőségéből. Anglia már kénytelen kenyérjegyeket osztogatni. Franciaországban éhínség dúl és az angol-francia küldöttek Amerikában nyíltan hangoztatják, hogy a világ, éhínség előtt áll. Természetesen ők a világ alatt csak a maguk oldalát értik, és érthetik, hiszen, hogy a mi oldalunkon mi van, azt valóban nem tudják. A kiéheztetési háború csődje a legnagyobb dicsősége a középponti hatalmaknak. Ez volt a legutolsó és legszilárdabb reménye Angliának és az egész ententének és ezt az utolsó reményt döntötték romba a tengeralattjárók. Ez az utolsó remény is elveszett, mert most már Franciaország, de különösen Anglia érzi, hogy a kiéheztetési háború áldozatai nem a központi hatalmak soraiból fognak kikerülni. Ha még egy ilyen kiábrándulást megszerzőnk ellenfeleinknek, akkor meg vagyunk győződve róla, hogy győztünk ebben a nehéz és véres háborúban. Ez az utolsó kiábrándulás pedig anyagi téren érheti az ententét. Lloyd George nagyhangú kijelentése az utolsó ezüst golyóról kezd valósággá válni, de Anglia ezeket az ezüst golyókat kénytelen már Amerikából beszerezni, mi pedig még mindig és mindig a magunk ezüst golyóival operálunk és dolgozunk. A saját tőkével dolgozó üzlet pedig mindig biztosabb alapon nyugszik, mint a kölcsöntőkével dolgozó. Ha a hatodik hadikölcsön is úgy sikerül, mintáz előbbiek, vagy talán azokat felül is múlja, akkor megszereztük az ententének az utolsó kiábrándulást, s ez utolsó kiábrándulással megpuhitottuk őket annyira, hogy bizonyára nem fognak ragaszkodni további merev és oktalan álláspontjukhoz, a háború folytatásához, hanem meg fogják hallani a mi lojális és komoly békeajánlatainkat, amelyek eddig náluk süket fülekre találtak. Találkozás. Aladár (hirtelen benyit:) Ah, bocsánat, van szerencsém. . . . Bánfi főbíró urat keresem . . . M á 1 c s i k a (hirtelen felugorva a hintaszékből és udvariasan meghajolva: A papa nincs itthon, a törvényszéken van. Aladár: A papa ... ön nagysád, talán. M á 1 c s i k a : Én Bánfi Kálmán főbíró leánya vagyoK. Aladár: A Málcsika ? M á 1 c s i k a (csodálkozva :) Hogyan ? Hát ismer ? Aladár: Ismerem. (Érzéssel.) Nagyon, nagyon régóta. Málcsika (naiv hágón :) Csodálatos és én nem ismerem. Aladár: Régen láttuk egymást. Azóta Málcsika nagysám nagy lány lett és amint veszem észre, most nem ismer meg ... én is megváltoztam . . . Emlékezzék csak . . . Együtt mász- tuk át a kert kérdését hajdan és együtt kergettük, zavartuk a Bodrit, azt a nagy állatot, melyik még mindig ismer, mert hűségesen megugatott. Málcsika (örömmel:) Csak tán nem . . . A I a a d á r: De igen a maga gyermekkori játszótársa : Ali vitéz. Málcsika (lelkesen :) Isten hozta ! Jaj, de magváltozott. Édes Istenkém 1 Alig ismertem rá. Olyan csúnya nagy szakállt hord, hogy öreg embernek képzeltem. Nini, a bajusza is megnőtt ! — Hirtelen elkomolyodva,) Bocsánat, önt talán untatja az én fecsegésem. A papát kereste, nincs itthon, de mamám itthon van, ha akarja elvezetem. Aladár: Oly régen nem láttuk egymást, talán volna is egy pár szavunk egymáshoz. Málcsika: Úgy tudom, nekem nincs. Aladár: (egy ideig kérőn néz rá, aztán kedveskedve:) De ha megengedi, nekem van. Málcsika: Úgy tudom nincs. Ön teljesen idegen, most jött hozzánk, most mutatta be magát, azt hiszem, nincs semmi komoly szava. Aladár (csodálkozva :) De, Málcsika, hány boldog órát töltöttünk együtt ? Málcsika: Oh, igen. De az nem számit, az gyermekkori bolondság volt. Azóta minden megváltozott, ön híres ember lett, én amint látja, hosz- szu ruhát kaptam, a gyermekkor elmúlt. Aladár: Tehát nem emlékszik már arra, mit fogadtunk egymásnak akkor? Málcsika: Öli se ad már arra a bolondságra semmit. Mindenütt bámulják, mindenütt ö- römmel fogadják, az asszonyok örömmel rajongnak érte ; oh, hallottam, hogy (elpirulva,) a nagyvárosi drága virágok mellett a falusi, szerény ibolyák után futkos. Aladár: Hátha nincs úgy ? Hátha bebizonyítanám. Málcsika: Ugyan mivel ? Aladár: Hátha azt mondanám : azért jöttem, hogy beváltsam gyermekkori fogadásomat ? Málcsika (megrezzenve :) Fogadását beváltsa? Mit szólna majd hozzá a szép özvegy Bakosné: Aladár (csodálkozva :) Bakosné: * Málcsika: Igen, Bakosné, akivel már az eljegyzése is megvolt. Aladár: Nekem. Haha! Önt félrevezették. Hiszen Bakosnét nem én, Bokor Aladár, hanem egyik barátom Pókor Aladár jegyezte el. Málcsika kétkedve rázza fejét. Aladár: Nem hiszi? Még talán most is nálam van az eljegyzési kártyájuk. — Íme! (Átadja.) Málcsika (örömmel:) Csakugyan ! Aladár: Nos, most már elhiszi ? Most már csak nem kételkedik benne, hogy igazat mondtam ? Málcsika: Nem. Aladár: Nos, emlékszik-e még, mit fogadtunk egymásnak gyermekkorunkban? M á I c s i k a (szemlesütve, alig hallhatóan :) Megfogadtuk, ha megnövünk — egymásé leszünk. Aladár: Nos, én nem felejtettem el a fogadást. Eljöttem beváltani. Hát ön ? Málcsika (boldogan) Én sem felejtettem el. Aladár (átkarolva Málcsikát:) Akkor hát . . . beszéljünk a papával!
