Nagybányai Hírlap, 1917 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1917-03-13 / 11. szám
X. évfolyam. Nagybánya, 1917. március 13. i N Rw \\ tO 2!>.- 11. szám. TÁRSADALMI, SZÉPIRODALMI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület Nagybányavidéti Osztályának Hivatalos Közlönye. Előfizetést árak: Egész évre 6 korona, félévre 3 korona negyedévre 1.50 korona; egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden kedden 8-ia oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos: Or. AJTAI NAGY GÁBOR. Lapkiadó Hermes könyvnyomda Nagybányán. Szerkesztőseit: Himyady János-u. 14. sz., hová a lapközlemények küldendők Kiadóhivatal: »Hermes“ könyvnyomda Nagybányán, Dégenfeld-házban a cinterem felől, hol az előfizetéseket és hirdetéseket felveszik. A gazdák panaszai. A magyar gazdák gyűlést tartottak és panaszokat hangoztattak a mai helyzet ellen. Magyarországon, ahol valóban a legelsősorban kell érvényesülnie az agrárérdekeknek, mert hiszen az agrárérdekek és az agrárprodukció alkotják ennek az országnak a támaszát és talpkövét, fokozott figyelemmel kell foglalkoznunk azokkal a panaszokkal, amelyek e gyűlésen elhangzottak. Az első és legjogosultabb panasz a gazdák részéről az iparcikkek maximálására vonatkozó kérés volt. Mi magunk is hangoztattuk már több Ízben, hogy az iparcikkek maximálására sürgős szükségünk van. Azonban nagyon jól tudjuk, hogy ennek számtalan nehézség áll az útjába, elsősorban éppen az, hogy nem vagyunk ipari állam. Az ipari cikkek maximállását azért nem a- karja a kormány egyelőre megvalósítani, mert jogosan tart attól — ha az iparcikkeket maximálná — a külföldi, tehát főleg ausztriai és németországi behozatal teljesen megszűnnék és akkor a maximálásnak az iparcikkeknél is az volna a következménye, ami a nyersterményeknél: a maximálással egyidejűleg minden áru eltűnne a piacról. Ez pedig semmiesetre sem lehet egy ország sorsát szivén viselő kormány intenciója. Ami azonban az ipari cikkek maximálását illeti, arra vonatkozólag is tett már bizonyos lépéseket a kormány. Aki figyelemmel olvassa a lapokat, az olvashatott a múlt napokban egy hirt a napilapok hasábjain, amely hirecske azt mondta el, hogy a kormány foglalkozik a cipők árának maximálásával és egyben lépéseket tett aziránt, hogy Németországból nagyobb mennyiségű cipőt kapjunk. Ezen az utón haladva esetleg a gazdák kívánságának lassan kielégülést tud szerezni a kormány. Ha azonban még el is fogadjuk a gazdák panaszának a jogosságát a kérdésben elvileg, nem azért tesszük ezt, mintha el- ismernők, hogy éppen a gazdáknak joguk volna ez irányban panaszkodni. Ma ugyan az iparcikkek ára valóban annyira emelkedett, hogy a gabona ára nincs arányban vele, de a háború első évében bizony a gazdák voltak jobban dotálva az ár tekintetében. Elhangzott a gazdatársadalom gyűlésén a többtermelés jelszava is. Kapcsoljuk össze a két kérdést. A gazdák panaszkodtak, hogy a nyersanyagok, gépek beszerzési ára, egyszóval az önköltség sokkal nagyobb, semhogy a mai gabonaárak mellett a gazdák kereshetnének, vagy megélhetnének. Íme itt van a többtermelés jelszava, hogy a gabona mai ára mellett is megélhessenek a gazdák. A többtermelés gyakorlati megvalósítása éppen azt jelenti, hogy ugyanazon a földön, ugyanazon — vagy A próféta születésnapján. A Szereth síkságon egy bojárház előtt megállt egy autó és egy fiatal katonatiszt szállt ki belőle. Csinos tábori szürke uniformist, sárga ka- máslit és bíborvörös fezt viselt és egyébként meglátszott rajta, hogy megviselte a hosszú ut. Én a vezérkari szálással szemben egy kis házban laktam és éppen az ajtó előtt álldogáltam. A fiatal bosnyák megszólított: — Goszpodin! . . . Nagy nehezen megértette magát és megtudtam, hogy egy cs. és kir. tábori imám, nagyon fáradt, éhes és át van fázva. Megtudtam, hogy a fa- fuban már nem lehet szállást kapni és szó nélkül vendégemül fogadtam. Az egész ház egyetlen egy nagy szobából állott és egy szekrény volt az e- gyetlen bútor benne. De attól a pillanattól kezdve, amikor mi bevonultunk, benépesedett a szoba, ahová most bevezettem a török tábori lelkészt. A kályha mellett egy sarokban állt egy tábori ágy, ahol egy cseh főhadnagy aludt, szemközt volt az én hálózsákom, odább az állatorvos szalmazsákja, de a negyedik sarok szabad. Oda hozattam szalmát a török lelkész fekhelyéül. Aztán megmondtam neki: — Fél óra múlva a tisztek számára tálalnak. Van sertés kotlett és jó ujbor, az elmenekült gazda pincéjéből. Azt hittem, hogy örömet okozok vele az i- mámnak, a menütől sugárzó arccal tett jelentést a főhadnagy. De a bosnyák szomorú arcot vágott, fejét rázta. Istenem, hogy lehet ilyen könyelmüen gondolkozni. Hiszen a munzulmánnak nem szabad sertés húst enni és nem szabad bort se innia. Láttam a szegény ember arcáról, hogy nem tarthat velünk. Hosszú utat tett meg, Szerajevótól idáig és alkalmasint alig evett valamit, mert hiszen sertészsírral főztek mindent, A fiatal török pap bölcs lemondással, keresztbe vetett lábakkal elfoglalta helyét a szoba sarkában. Egyenesen a szerajevói siriet iskolából jött ide. Kapitányi rangban volt, de talán még fogalma sem volt a katonai szokásokról. Amikor a hadosztály parancsnok hazatért, odament elébe, mélyen meghajtotta magát, jobbjával megérintette homlokát és szólt: — Béke legyen veled, uram . . . A tábornok néhány jóságos szót szólt az i- degenhez és megkérte, maradjon egy pár napig a hadosztály parancsnokságán. Az élelmezési tiszt erre egy tyúkot süttetett meg vajon és minden kedvére történt a török lelkésznek. Este felé azonban a ködön keresztül nagy lárma hallatszott. Mintha egy száraz orgona egyre emelkedő hangja szólna, egy rettenetes gépnek zakatolása, egy szédületes órának ketyegése, mindez messze távolból, a ködben. — Mi ez, goszpodin, kérdezte tőlem az imám. A csata, tisztelendő uram. A bosnyákok támadnak. — Akkor oda kell mennem hozzájuk, szólt az imám. Holnap, goszpodin, Mevlud napja van. Rám nézett vájjon megértem-e Mevlud! Tavaly Mevlud napján az első Balkán vonaton Stam- bulba utaztunk, fényűzően ragyogott a város a próféta tiszteletére, akinek születése napja Mevlud ünnepe amint a Megváltó születése napja a ragyogó karácsonyfa ünnepe. Felejthetetlen este. A minarettek miisztikus fényben ragyogtak, az utcákon ezer meg ezer ember állt és lelkesen üdvözölték a német vonatot, amely uj életre keltette az ősi izlamot. És az idén itt Moldva földjén: az izlam még mindig létéért küzd, ott künn muzulmánok harcolnak hitükért. Ránéztem a fiatal lelkészre és megértettem lelkesedését, megértettem miért akar minden áron kimenni a török katonák közé ezen a zord téli éjszakán. Az este még sem engedtük el az imámot. De másnap reggel jelentkezett a tábornoknál : — Kérem excellenciádat, ma Mevlud napja van. A tábornok engedett. Az imám egy öszvérre rakta kis podgyászát és egy bosnyák hajót adtak melléje. Amikor már elindultak, a fiatal bécsi segédorvos utánuk rohant önként ment előre, hogy segítségére legyen a sebesülteknek. Egy szót sem tudtak váltani, de egyesítette őket a legszentebb érzés közössége. Mevlud napján a bosnyákok megtámadták Foksaninál az orosz állásokat és rohammal elfoglalták, és akik haldokolva ott maradtak a csatatéren, azoknak egy fiatat pap beszélt Mohamed paradicsomáról és akik élve maradtak, azokat meg egy éneklő hang hívta esti imára; igy ünnepelték meg a jő muzulmánok a Moldvában a próféta születése napját.
