Nagybányai Hírlap, 1917 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1917-06-05 / 23. szám
2. 1917. junius 5. és magunk és hazánk iránti kötelességünket teljesítjük. Ezt kell megértenie mindenkinek, és ha ezt az ország népe mind megérti, akkor a hatodik hadikölcsön eredménye bizonyára messzi túl fogja szárnyalni az eddigi hadikölcsönök eredményét. Szózat. — Irta: Rákosy Jenő. — Az emberiség, amely oly büszke volt az uj kor csodás vívmányaira, civilizációja mindennemű alkotásra, a tudomány, a művészet, a társadalom, a humanitás intézményes nagy fejlődésére, úgy, hogy már a nemzetközi és világbékének is orgánumai voltak, melyekben a világ legnemesebb elméi keltek versenyre ez ideál föltételeinek keresésében és biztosításában; az emberiség elcsüggedve szemléli a ránk tört szinte egyetemes háború borzalmait, melyek minden illúziónkat az ember nemesebb hivatásába a haladás igazi értékébe vetett hitünket összetörték, s mintha azt bizonyítanák, hogy minden haladásunk csak az értelemé, erkölcsi lényünk megmaradt állati természetünk hatalmába. Mégis a háború égő poklának füsttömegéből kicsap és égretör két csodálatos lángoszlop, tulvilági fényben, földfeletti ragyogással. Egyik a halál megvető vitézség, melynek tündöklő példáit látjuk az öldöklés borzalmas káoszában is. Egymásért, mindnyájunkért, a hazáért e legnemesebb ideálért, a koronáért históriánk fényében ragyogó e közjogi fogalomért, a háztüzhelyért és évek anélkül, hogy észrevettük volna. Láttam, igaz, láttam, hogy a ráncok a szemeim körül sűrűbbek és erősebbek lettek, és, hogy hajam a halántékomnál megszürkült, de, hogy nemsokára a temető felé ballagunk, azt nem hittem volna. — Bizony, kedves barátom, megöregedtünk, ezt a gyermekeinkről is láthatod. — Én rólam is láthatod, ha hallgatsz is . . . — Kérlek, hogy mondhatsz ilyet! . . . — De ... én nagyon jól tudom, édesem, folytatja az asszony fájdalmas hangon, nagyon jól tudom, hogy kezdek csunyulni, hogy hajam vékonyodik, és, hogy,nemsokára ki kell huzatnom elülső fogaimat. — — De gondold csak el, nem tart most semmi sokáig — szakítja félbe a férje. Ugylátszik most gyorsabban öregszik az ember, mint azelőtt. Apám házában még Haydnt és Mozartot játszottak, még pedig azok sokkal apám születése előtt meghaltak. És most . . . most Gounod már elavult! Fájdalmas dolog ez, úgy látni viszont az embernek ifjúkori ideáljait. Es milyen borzongató érezni, tudni azt, hogy az ember megöregedett. Feláll és újra a zongorához ül, előveszi a hangjegyet és lapozgat benne, mintha egy iróasz- talfiókban keresgélne ifjúkori emlékek, hajfürtök, az ország határainak sértetlenségéért ezrek és százezrek és milliók rohannak a halálba, az önfeláldozásnak, a férfias bátorságnak, a magyar bravúros vitézségnek legendába illő példáit adják, hogy elmondhassuk: sok mindenből kifosztott bennünket az idők mostoha járása, de a szép, s nagy és nagy dolgokra képes magyar lélek él régi erejében s átmegy jövendő idők feladataira tovább küzdeni. A másik lángoszlop pedig a magyar asszonyok és férfiak ama megindultsága, amely a háború félelmeiből és zűrzavarából a jótékonyság irgalmas hajlékaiba gyűjti a lelkeket. Soha annyi áldozatot erre a szent tűzben égő oltárra nem raktak, mint a megpróbáltatás e nagy napjaiban. A háború sebeit gyógyítani, a háború pusztításait helyrehozni, szenvedéseit enyhíteni, keservét, bánatát, lelkifájdalmait vigasztalni adománnyal, munkával, szamaritánus cselekedetekkel siettek, szinte tolongtak leányok, asszonyok, férfiak. Oh de hol van még az áldozatok napjainak vé- g e ! Minden nap újra szétreppen az Ur angyala, irgalmasságra indítani a dobogó sziveket. Amit én itt most beszélek, az a beteg gyermekek esdeklő szava. Akiket nem karddal, és ágyúval fegyverkező ellenség vert le, hanem a nélkülözés, a szegénység, árvaság, elha- gyottság és a gyilkos betegségek bujkáló serege. Hasson el szózatom a paloták a kunyhók, az elmék, a szivek minden zugába. Hallják meg azok, akiknek gyermeke most nő fegyver alá. Az árvák, ügyefogyottak, betegek, áldása fogja kisérni érte. Hallják meg azok, akiknek fia és hozzátartozója már ott, künn van az ellenség tüzében. A nyomorult és beteg gyermeksereg imádsága fog őrködni rajta. Hallják meg aNagybányai Hírlap préselt virágok és szalagok között. Szemei rámerednek a fekete hangjegyekre, amelyek olyanok, mint kis madarak, amelyek egy drótkerítésen ugrándoznak ; iparkodik bennük a rég elmúlt napok tavaszi hangjait, szerelmes suttogását és örvendő trilláit hallani, de mind hiába. — Minden oly idegenül tekint rá, mintha az ifjúkorra való emlékezést egészen benőtte volna a dudva. Igen, igen ; a húrokat por fedi, a rezonátor beszáradt és a posztó lekopott. Egy sóhaj fut át a szobán, nehéz mély sóhaj, és újra csend lesz. Egyszerre megszólal a férfi : — Mégis csak különös, hogy az a gyönyörű prolog hiányzik ebből a zongorakivonatból. — Egész tisztán emlékszem rá, hogy volt benne egy prolog, hársfa kísérettel és nagy chorussal. Valahogy igy hangzott. Lassan kiütögeti a dallamot, amely úgy hangzik, mint egy mély hegyszakadékban folyó patak csörgedezése; egyik hangot követi a másik, arra felderül, ajkai mosolyra nyílnak, a ráncok elsimulnak és kezei erőteljesen ütik meg a billentyűket, amelyek erős, és fiatalos és kedveskedő hangokat adnak és hangos, meleg hangon énekli a bosszús szólamot. Az asszony kiszabadul komor gondolataiból, könnyező szemekkel figyel és csodálkozva kérdi: zok, akik Isten tanácsából gyermekek nélkül maradtak a háború öldöklő kezétől. Gyermekük helyett, aki legdrágább vérét adta a hazáért, gyermeket mentenek meg a hazának. Hallják meg azok, akik gyermektelen élik életüket: ők gyermekükért gyötrődő szegény és tehetetlen szülők adják vissza reményüket, éjetkedvét, munkaerejüket: a gyermekeket. Hallják meg mindazok, akik szemtanúi e világkatasztiófa rettenetes emberáldozatainak, mert a jövőnk, a nemzet üdve és jóléte mindnyájunk biztossága és boldogsága függ attól, hogy ami emberben megmenthető, az oda ne vesszen a mi gondatlanságunktól, nembánomságunktól, szívtelenségünkből. A vézna, sápadt, .beteg gyermekseregnek a Ti szivetek melegsége fogja visszaadni a szint, a testet, az erőt, az életet. Nektek a lelki örömet, a megnyugvást, az égi öntudatot, a- mely minden megmentett élet fohászából száll megmentője fejére. — Az irgalmasság nevében 1 * Balatonszabadon hudiárva gyermek- szanatórium áll szervezés alatt. De mert állami kormányzatunk a mérhetetlen háborús költségek és egyéb súlyos sok oldalú terhei miatt ennek felállításához csak kisebb mértékben képes hozzájárulni, ezért társadalmunkon fordul meg az, hogy a naponként szaporodó hadiárvák, mint a jövö. független, szabad és dicső Magyarországának ártatlan csemetéi, Isten félelmében és a közös anya : imádott hazánk drága oltalmára felneveltessenek. Felkérjük tehát közönségünket, hogy lapunk kiadóhivatalában kitett gyűjtő iveken, minél számosabban adakozni szíveskedjenek. — Mi ez ? — Romeo és Julia ! A mi Rómeónk — feleli a férj. Felugrik és odateszi a kottát a meglepett fiatal asszony felé : — Látod! Ez a mi nagyapáink és nagyanyáink Rómeója volt, ez — nézd csak — a Bellim Rómeója. Hát mégsem vagyunk olyan nagyon öregek. — Az asszony rápillant siirü, bársonyos hajára a harmincéves férfinak, és megnézi magas, sima homlokát és fénylő, tüzes szemeit. — Azután örömet sugárzó arccal mondja : — Igazán mintha 25 éves volnál! — És te ? Olyan vagy, mint egy fiatal leány ! És minket bolonddá tudott tenni az öreg Bellini. Mindjárt gondoltam arra, hogy ez nem az igazi! — Nem, kedvesem, én gondoltam erre elsőnek. — Valószínűleg, mert te vagy a fiatalabb.. — Igen, de te . . . És férj és feleség egymás mellett ülnek és mint két gyerek tréfálkozva vitatkoznak arról, hogy melyikük öregebb, és csodálkoznak, hogyan találtak azelőtt ráncokat és szürke, ősz hajszálakat,, mikor nem is voltak sem ráncok, sem ősz hajszálak. SODORNI VALÓ SZIVARKAPARIKNAK ÁRA na 60 LAP VAN. 20 fillér. Minden könyvecskén rajta van a védjegy és a gyáros aláírása-
