Nagybányai Hírlap, 1916 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1916-10-24 / 43. szám
ÍX. évfolyam. Nagybánya, 1916. október 24 43. szám .. Na gybányai Hírlap TÁRSADALMI, SZÉPIRODALMI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület Nagybánya vidéki Osztályának és a Nagybányai Ipartestületnek Hivatalos Közlönye. Előfizetési árak: Egész évre 6 korona, félévre 3 korona negyedévre 1.50 korona; egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden kedden 8 — ia oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos: Or. AJTAI NAGY GÁBOR. Lapkiadó Hermes könyvnyomda Nagybányán. Szerkesztőség: Hunyady János-u. 14. sz., hová a lapközlemények küldendők Kiadóhivatal: „Hermes“ könyvnyomda Nagybányán, Dégenfeld-hátban a cinterem felől, bol az előfizetéseket és hirdetéseket felveszik. Derűre ború, tiorura derű. Ez a régi magyar arany igazság a most dúló világháborúban nálunk is bekövetkezett. Nagy szomorúság ért bennünket, mikor drága hazánk északi részét meglepték az oroszok. S egészen lesújtva éreztük magunkat amikor Przemysl elesett. Annál nagyobb volt az örömük mikor a történelmi nevezetességű gorlicei áttörés megtörtént s százezer számra fogdostuk, pusztítottuk a gálád ellenséget s vettük vissza napról napra az elveszített városainkat. Ezután a derű után ismét ború következett a csernovici áttörés bekövetkeztével, mely alkalommal nem csak területünk, hanem dicső hadseregünk is jelentékeny veszteséget szenvedett. Egy baj nem jár magában mondja a példabeszéd. Jött ennél még egy érzékenyebb, amely nem csak a Kárpátoktól az Adriáig, de szövetségeseinknél is mély benyomást keltett. Ez volt a román betörés. Reánk magyarokra ez végtelenül le- sujtólag hatott, mert egy általán nem voltunk reá elkészülve, amennyiben az ocsmány ellenség állandóan csak azt hangoztatta, s egyes cselekedeteivel csak azt igyekezett bizonyítani, hogy mind végig semleges marad. Ezért maradtak határaink, szorosaink, megerősitetlenül, melyeken a hitvány, rabló népség titkon, éjjel, orozva betörhetett, s vehette birtokába gyönyörű városainkat és virágzó falvainkat. Hazánknak minden szülötte nemzetiségre való tekintet nélkül mélyen levolt sújtva s az általános részvét a szerencsétlen pillanattól fogva állandóan a megrohant véreink felé koncentrálódott. Azonnal megindultak a jótékonysági és felsegitó akciók, gyűltek a fillérek s a koronák, hogy a nagyszerencsétlenséget ért véreink helyzete elviselhetővé tétessék. Erre a mélységes fájdalomra, erre a nagy borúra, jóságos Istenünknek kegyelméből ismét bekövetkezett a derű. Ma már nagy a mi örömünk, mert hazánknak szent földjén ellenséges román katona nincs ! Dicső hadseregünk, hűséges szövetségesünk vállvetve, mint a gyalázatos kutyát verték ki az ocsmány ellenséget hazánk gyöngyének, .a gyönyörű Erdélynek földjéről. Nincs kizárva tehát, hogy a jelenlegi derű után ismét nem fog-e következni egy másik ború, de mint látjuk — amint nincsen öröm bánat nélkül úgy derű sincsen ború nélkül. A reánk mért csapást, küzdelmet és nyomorúságot tehát megadással kell elviselnünk mert mindnyájan vegyük figyelembe, hogy ez a nagy világháború nem egyéb más, mint az emberiségnek egy olyan általános borúja, amely után okvetlenül csak a derű: a szent béke következhetik. A vértetü és filloxera. E két legveszedelmesebb ellenség minket, — mint messze földön hires gyümölcstermelőket, — igen érdekel. Ennek alapján — kiiundulva a nyár folyamán felmerült sajnálatos veresvizi esetből is, — időszerűnek tartjuk közölni a m. kir. Rovartani Állomén főnökének-. *-------------------------------a „Borászati Lapok“-ban megjelent igen érdekes és tanulságos cikkét, mely a következő : A B. L. 36. száma (1918. szept. 3. 383. o.) közöl egy kis hirt, amely szerint Rákosliget elöljárósága vértetüirtás címén a vértetves almafákat egyszerűen kivágatta. Az úgy látszik csak hallomáson alapuló hír szerint az illető község „tanácsa“ elrendelte, „hogy minden (?) almafát ki kell irtani, különben az elöljáróság vágatja ki s akkor, pedig drága mulatság lesz az almafa tulajdonosainak“. Kényes dolog, hogye kérdéssel, amely elsősorban kertgazdasági kérdés, a Borászati La- pok-ban foglalkozzam behatóbban, de e lapok szerkeztősége, noha elég közölni való anyaga telik a szőlőgazdaságból, többször engedett terel a rokon foglalkozásnak és én egyrészt ezen a címen, azután, miként meglátjuk a szőlőgazdaság terén érvényesülő felfogásnál fogva is s végezetül még azért is óhajtanék e kérdéssel itt foglalkozni, mert a fenti hir felvetője közvetlenül is felhívja e kérdésre a figyelmemet. Arról van szó tulajdonképen, hogy lehet-e a vértetüt baltával irtani, azaz, hogy az efféle eljárásnak megiesz-e az óhajtott haszna ? Kiirtjuk-e leirt módon a vértetüt annyira, hogy azután ismét haszonnal folytatható lesz az almatermesztés ? A felvetett kérdés igen egyszerűnek látszik, pedig valójában igen — furcsa ! Hogy a rákosligeti elöljáróságot micsoda in dító ok vezette rendelkezésében, nem tudom. Hiszen nem is tudom, hogy vájjon csakugyan Így rendelkezett-e, miként a hir közvetítője közli. Tegyük fel azonban, hogy csakugyan igy rendelkezett. Ebben az esetben az vagy jóhiszeműségből, vagy tájékozatlanságból eredhet. Jóhiszeműség lehet a forrása akkor, ha az illető előjáróság azért határozta el magát e drákói eljárásra, mert azt hiszi, hogy ezzel az almafa-kiirtásal segit a vértetübajon, mert ha nincs almafa, nincsen vértetü. Ebben az esetben az előjáróság jóakarata ellenére nem tekintett messze: igaz, hogy nincsen vértetü, de almafa nélkül nincsen almatermés séin! Ez pedig nem megoldása, hanem agyonütése a kérdésnek. Ez a jóhiszemű eljárás tehát nem oldható meg. Pedig ebből a jóhiszeműségből fakad, sajnos, az a felfogás, amely a vértetüirtás dolgában az egész vonalon majdnem általános, tekintsük akár a rendelkező hatóságot, akár az irtást végrehajtó tulajdonost magát. De oka lehet az efféle rendelkezésnek a tájékozatlanság, ha t. i. a rendelkező, vagy az irtást végző nem is gondol előre arra, hogy az irtásnak mi lesz a vége ? Lesz-e eredménye s vájjon nem bánja-e meg utólag ? Nemcsak almafairtó hatóság van, hanem van gyümölcsfairtó gazda is. Még nincsen 6—8 éve, hogy amikor Fejér vármegyében a helyi hatóság kurtábbra fogta a hernyóirtást s akkor az egyik gazda azzal a kifogással akart kibújni a szigorú rendelkezés alól, hogy hernyófészkes fáit inkább kivágatta, mintsem hogy a rongyos hernyó miatt — szekálja a kisbiró, vagy, hogy a hernyó miatt még költekezzék is! Ki is vágta a szilvafáit és csak a következő évben nyílt ki a szeme, hogy a hirtelen harag rossz tanácsadója volt, mert véletlenül jó szilvaterményes esztendő volt! Ámde a sorban van még egy harmadik tényező, a szakemberek véleménye s a tőlük eredő tanács, amelyen azután elindul a másik kettő, a rendelkező hatóság s a rendelkezést végrehajtó gazda-tulajdonos. Hibás és bizony tájékozatlanságból ered olykor a szakember tanácsa is ! Hogy e tekintetben hányadán vagyunk, arra sok példa van, de legjobb és legtanulságosabb a filloxera eset. Mikor e rovar Európában felbukkant, általános volt a jelszó, hogy kiirtása végett ki kell irtani a vele fertőzött szőlőt is. Irtotta is azt Francia- ország, irtotta Németország s irtottuk (Pancsován) eleinte jó magunk is s irtotta negyediknek Svájcz is. Elsőnek hagyta abba a szőlőirtást Francziaor- szág, másodiknak mi, harmadiknak Svácz, holott Németország még most is épen úgy irtja, mint kezdetben, noha az irtás mikéntjében van különbség a kezdetbeli és a mostani eljárás között. Az olasz népről hallgatok ; irtotta és irtja ez a filloxerát most is, de hát az irtásában nyilvánuló gondolat csak olyan ravaszság, mint amilyen ravasz egyéb tette. Emlékszem, hogy talán 1900-ban, vagy 1901-ben olvastam az olaszok egyik jelentésében, hogy ők Pugliá-nak (ApuliaJ egyik községe határában épen félméternyi mélységben s épen egy filloxerát találtak. Ezt, valamint körülötte a megfelelő számú szőlőtőkét kiirtva, úgy vették az irtást, hogy az a legkitűnőbben sikerült! Ez 1901-ben volt! Most, 1915—1916-ban a pugliai szőlő talán épen emiatt az egy filloxera miatt, amely a szőlőtőkén épen félméternyi mélységben lappangott, jajdul fel halálos kiáltással! Ne feledjük, hogy a pugliai szőlőről van szó, amelynek javarészét a taliánok épen
