Nagybányai Hírlap, 1916 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1916-03-28 / 13. szám
i4 m TARSAIíALMI És satÉJFIRODA-jMI ÍIETITjAP Az Országos magyar Bányászati és Kohászati Egyesület Nagybányavidéki Osztályának és a Nagybányai Ipartestületnek Hivatalos Közlönye. IX. évfolyam. Nagybánya, 1916. március 28. 13. szám.Előfizetési árak : Egész évre 6 korona, félévre 3 korona negyedévre 1.50 korona; egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden kedden 8 — iá oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos: Dr. AJTAI NAGY GÁBOR. Szerkesztőség: Hunyady János-u. 14. sz., hová a iapközlemények küldendők Lapkiadó: Hermes könyvnyomda Nagybányán. Kiadóhivatal: „Hermes“ könyvnyomda Nagybányán, Dégenfeld-házban a cinterem felől, hol >z előfizetéseket és hirdetéseket felveszik. Az akarat győz. Tehetség és ügyesség nagy előnyöket nyújtanak az életben, de döntő szerep nem jut nekik. Hasznot csak annak hoznak, aki erélyes akarattal uralma alá kényszeríti e jeles tulajdonságokat. A hadirokkant például túlszárnyalhatja munkájával az egészséges, de gyenge akaratú férfi munkáját. Nem ritka eset, hogy épkéz-lábu munkások meggörnyednek a sors viszontagságától, mig az akaratában megacélosodott férfiú, aki nem riad vissza attól, hogy újabb ismereteket, kézi ügyességeket sajátítson el, nem veszíti el bizalmát, mely elkedvetlenedésében segítségére siet és az akaratban való bizalom termékennyé teszi a kezdetben tán még hiányos munkaerőt. Nem veszitene-e Demosthenes sokat a népszerűségéből, ha nem tudnák, hogy beszédhibáját mi uton-módon javította, mig végül teljesen kiküszöbölte ? Kiment a viharzó tenger partjára, kavicsokat rakott a nyelve alá és nem nyugodott addig, mig kiejtése tiszta, hangja oly erős lett, hogy többé el nem veszett a vihar korbácsolta hullámok csapkodásának zajában. Feje fölé kardot függesztetett, mely megszurta, ha teste megrándult. így szerzett magának Az olasz határon. — Irta: Kálmán Jenő. — Akinek kedve tartja, ránduljon át velem O- laszországba. Innét már nem messzi az ut, csak egy nyirkos zeg-zugos alagufon kell átmenni, ahol láthatatlan lények szuszognak öles sziklák meste- rileg kivájt, külvilágra kukucskáló hasadékai előtt. — Na? — Nyima nyicz. Semmi újság. — Dobzse uvazsacs. — Ja, uvazsam, uvazsam .... igen, vigyázok. Ezek a posztok két ellenséges birodalom határán. Még egypár tapogatódzó lépés, s azonnal ott leszünk abban a misztikusan ható erdőben, amelyet a monarkia lengyel katonái olasz földön vágtak és robbantottak, megcsúfolásul az agitátorok által szentté avatott olasz törekvéseknek. Hogy olasz földön vagyunk, könnyű kiszámítani. A föld rajzi határ a hegy legmagasabb pontján megy keresztül, ami előtte, van már Itália. S a hegy legmagasabb pontján mi ülünk. De ez nem a Göthe által megénekelt Olaszország. Itt nincs narancsfa, sem babérerdő, a terszónoklataihoz nyugodt, méltóságteljes test tartást. Egyetlen törekvése volt népének szónoki tehetségével szolgálni. És Spurge- on jogosan mondhatta róla : „Tartok attól az embertől, akinek csak egyetlen egy törekvése van !“ A hadirokkantakat szoktatni kell ahhoz, hogy „az akarat győz !“ Ennek az egyedüli gondolatnak kellett betöltenie a rokkantak egész lelkületét. Dárius királynak egyik rabszolgája naponta ezt súgta a fülébe : „Uram gondolj az athéniekre!“ A sebesülteknek is mindennap, már a kötöző nelyen keilen« odakiáltani : „Emlékezz az akarat mindent legyőző hatalmára!“ Az akarat ereje a rokkantkezelés keretében sokszor bámulatosan nyilvánult meg. Egy német tiszt kijelentette az őt kezelő sebésztanárnak : „Két kéz birtoka fényűzés !“ Egy féllábu százados észrevétlenül a front legelső vonalához akart jutni. Egy másik tiszt tettel bizonyltja, hogy félkézzel is a legmerészebb uszóbajnok lehet az ember. A félkezü gróf Zichy Géza, amellett, hogy hires zeneszerző, a világ legkiválóbb zongoraművészeinek egyike. Az akaraterő hatalmának e bizonyítékait szinte a végtelenségig lehetne folytatni. Ily módon a rokkantakat munkára képméketlen, szürke sziklák egymásra tornyozott homokzsákokat fiadzottak, melyekmögött töltött fegyverrel áll a katona. A szürke mantlin kenyérzsák van átalvetve, de a tarisznya háromszáz patrontól dagadt meg olyan szép kövérre. A magas sziklafal deszkapárkányai állnak és igen komikus, ahogy kinyúlnak és visszagörbülnek, mert unják mindig a védőpajzs tenyérnyi lőrésén figyelni a láthatatlan ellenséget, mely ott van egy gyönge sóhaj távolságra. Most éppen egy kis pauza állt be a lövöldözésben. Ha az ember vigyáz, itt ugyanis mind hiába, a lövés nem hatol át a sziklán, sem a védőpajzson, a kézibombákkal való dobálást pedig mind a két fél végső esetre tartja meg. Az o- laszok már mindent megpróbáltak, hogy a mieinket puskavégre kapják. Legutóbb azt a naiv tervet eszelték ki, hogy amikor innét lőttek, odaát valamelyik olasz elkezdett keservesen jajgatni. A jajgatás arra ment ki, hogy a mi embereink kíváncsian kihajoljanak majd a párkányon és akkor, puff szépen lelövik őket. De mi régebben csináljuk a háborút, több tandijat is fizettünk érte, hát az olasz reménykedés fiaskót vallott. A boszantással azonban mi se maradunk hátrább. Most kapóra jött Montenegró. Valaki fölirta ző iskolák és más hasonló berendezések, amelyek Németországban már létesítettek és melyek nálunk sem fognak elmaradni, nemcsak nagy gazdasági jelentőséggel bírnak, de egyúttal módfelett megerősítik a rokkantak ez intézmények révén nemcsak az ügyességek, ismeretek és tapasztalatok nagy tőkéjét mentik meg az iparnak, de újabb vitézség és egészség kiapadhatatlan kincsét szerzik meg hazájuknak. Ez a kincs az újabban meghódított életerők által, melyeket az öldöklő világháború minden erőszakossága dacára szül, a milliós hadsereg visszaözönlésével még végtelenül gazdagabbá fog válni. S ekként az akarat győzelemereje a közel jövőben egy még önérzetesebb nemzedéket fog nevelni: „Az akarat győz.“ A vértetüről Városunk Rendőrségének kibocsátott hirdetménye folytán múlt számunkban nagyon röviden mi is megemlékeztünk erről a mondhatni legkártékonyabb rovarról. Jól lehet, hogy ez a veszedelmes ellenség a mi vidékünkön esetleg csak elvétve fordul elő, mindazonáltal az éber figyelem és elővigyázat mindig akkor hozza meg a kellő gyümölcsét, ha ez által a bajt tényleg el is tudjuk háritani. Hogy olvasóinkat ezzel a veszedelmes ellenséggel, és az öles betűkkel egy iv papirosra, hogy Montenegró megadta magát, ezt a papirost a hegymászó botra szúrták és kitűzték a dekkung fölé. Az olaszok kiabálni kezdtek: — Magasabbra . . . Most egy kicsit balra . . . Úgy, most látjuk . . . El is olvasták s az első pillanatban kitört belőlük az őszinteség. Ilyeneket mondtak : — Hála Istennek, legalább hamarább lesz béke. Nemsokára hazamehetünk. Később meggondolták a dolgot, valószinü- leg a tisztek téritették őket más véleményre és igen drasztikus választ tűztek ki egy póznára. Ezzel aztán vége szakadt az érintkezésnek, megint a puska vette át a prímet és egész nap csattogott a sziklafal. A legmulatságosabb mégis, hogy az olaszok végkép felülnek az entente-diplomaták által oly gondosan keresztülvitt kiéheztetés meséjének. Ezek odaát komolyan hiszik, hogy mi éhhalállal küzdünk és égj idő óta minden reggel átdobálnak egy kenyeret hozzánk. Szegény, naiv olaszok szentül meg vannak győződve, hogy egy éjszakán az éhes tábor át vándorol hozzájuk. Nem akarok az otthonvalóknak gusztust csinálni a fronthoz, de
