Nagybányai Hírlap, 1916 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1916-11-28 / 48. szám
IX. évfolyam. Nagybánya, 1916. november 28 48. szám. Nagybányai Hírlap TÁRSADALMI, SZÉPIRODALMI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület Nagybányavldéki Osztályának és a Nagybányai Ipartestületnek Hivatalos Közlönye. Előfizetési árak: Egész évre 6 korona, félévre 3 korona negyedévre 1.50 korona; egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden kedden 8 — iá oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos: Dr. AJTAI NAGY GÁBOR. Lapkiadó Hermes könyvnyomda Nagybányán. Szerkesztőség: Hunyady János-u. 14. sz., hová a lapközlemények küldendők Kiadóhivatal: „Hermes“ könyvnyomda Nagybányán, Dégenfeld-há2baa a cinterem felől, hol az előfizetéseket és hirdetéseket felveszik. HEOHALT a KIRÁLY! A gyászfátyoloktól fekete a föld, a magyar haza szentelt földje, a mai borongós, borús nappal egy erősen sötét árnyalattal lett még sötétebbé, feketébbé, éjsötét feketévé, midőn végigrezgett a hazán a mélységes gyászt hirdető jajszó, hogy nemzetünk atyja, a valóban dicsőségesen uralkodó nagy király: I. Ferencz József kilehelte nemes lelkét. Gyászba öltözik két nemzet, gyászolnak a hű szövetséges társak, igaz bánat rezg át idegen népek, nemzetek lelkén, s bizonyára mélyen megilletődnek vérben gázoló ellenségeink is a megrendítő gyászhir hallatára. Mert hiszen az egész müveit világ mélységes tisztelete övezte azt a bölcs uralkodót, kit Isten kegyelme rendelt két nemzet uralkodói trónjára, s a világ fejedelmeinek példaképévé az uralkodói erényekben. Patriárchai magas életkort ért meg Isten kiváltságos kegyelméből dicsőségekben gazdag, de nehéz megpróbáltatásokban sem szegény pályafutásán. 86 éves korban, a zugó világförgeteg, a rettenetesen tomboló világháború eget verő s földet megrázkódtató zajában szállt el nemzetei fönséges diadaláért és békés, boldog jövendőjéért imádkozó fenkölt lelke a békételen földről az örök béke boldog hazájába. „Elesett a mi fejünknek koronája!“ sóhajthatja, zokoghatja a gyászravatalt körül álló siró nemzetünk a szentiró bús szavával. Rendesen csak jóval a csapás után tudják megérteni és mérlegelni a nemzetek veszteség súlyát nemzeti gyász idején. Magyar nemzetünk már most, a gyászhir pillanataiban is érzi és tudja a veszteség nagy súlyát ez uralkodói erényekkel gazdagon megáldott királyával szemben. Igen, mert tudja, ki volt ő minekünk, kije volt ő magyar nemzetünknek. Alig van Európában ország, mely oly hosszú, s fényes múlttal dicsekedhetnék, s mely nemzeti létét s önállóságát a századok folyama alatt oly hiven fenntartotta s oly sértetlenül megőrizte volna, mint hazánk; pedig bátran elmondhatjuk, hogy a történelem egy népet sem mutathat fel, melynek a szenvedésekből s megpróbáltatásokból bővebb osztályrész jutott volna, mint a magyarnak. — Fájó emlékek ébrednek lelkemben, midőn nemzetem ezredéves múltjába pillantok. Ki mondhatná meg: vájjon a véres külháboruk vagy pedig a századokig tartó belviszályok zsibbasztották-e inkább izmait ? ! Ámde az Úr soha sem hagyta el népét, — dicséret és dicsőség nagy nevének! Felderitette reánk is az uj kor tavaszát, melynek uj életre serkentő fuvalma átlengte hazánkat is, s nagy eszmékért tettre hevité a honfi kebleket. S im a félreértés sötét árnyának elmúltával 1867. év junius 8-án felragyogott hazánkra az uj, dicsőbb korszak fényt és éltető meleget árasztó napja, midőn a kibékült nemzet az istenkegyelte, nemesszivü és fenkölt lelkű fejedelem fejére feltette hála és örömkönyek közt a közel kilencszázéves szent koronát. Feltárult népünk előtt a békés fejlődés és felvirulás útja; a magyar nemzeti szellem és művelődés mind nagyobb tért hódított. Serényen folyt a szent munka: nagy- gyá tenni a hazát! S ebben nemes példával előljárt „a legelső magyar ember: a király!“ S a koronázáshoz fűzött ezernyi vágy, remény s honfiúi várakozás hazánk üdvére, nemzetünk boldogsá- sága mind-mind beteljesült a bölcs uralkodása alatt. Isten megáldotta azokkal a szellemi-lelki erőkkel és javakkal, melyeket a gondviselés csak kiválasztottjainak és kegyeltjeinek juttat, s azoknak ad meg, akik áital gondviselő munkáját a népek, a nemzetek s az emberiség életében intézi. Szent hitünk azt súgja nekünk, hogy válóján isteni rendelés az, hogy a nemzetek feletti hatalom — ily hosszú, hosszú időn át — oly kézben maradhatott, amelyből csak áldás szállt az országra, boldogsága népre. Ő valóban „ex Dei gratia“, „Isten kegyelméből való“ király volt. Naggyá tette őt szent hite is. Hosszú élete s hozz- szu uralkodása folyamán telve az ut előtte majd ragyogó arany, majd sötéten fekete betűkkel irt eseményekkel ; úgy olvassa ő ezeket, mint Istenkéz ujjai által fel- irottakat. Ez a nagy és mély hite tudta őt fölemelni a megrázó események, súlyos csapások fölé is. E hite képesítette az uralkodás oly fölséges, de oly nehéz kötelességeinek oly hű teljesítésére, mire csak Ő vala képes. Ezért bámuljuk mi, csodálja a világ uralkodói bölcsességét és igazságosságát; dicsőítjük mi s magasztalja a világ szive atyai jóságát s lelke nemességét, mely erények tündöklő glóriával övezték fenkölt homlokát. Büszke önérzettel mondhatta s mélységes fájdalommal sóhajtja most ajkunk az iró jellemző szavával: „Nagy dicsőség egy nemzetre, ha a koronát ilyen királyi férfiú homlokán láthatja, de a koronának fénye növekszik abban a glóriában, melyet a király lélek sugároz ki. Nagy áldás a nemzetre, ha a nép a koronás királyi példájából merít istenfélelmet, kötelességtudatot és keresztény lelket, mely tűrni, önmagukat meggyőzni, Isten rendeltetéseit alázatos, engedelmes lélekkel tisztelni megtanít. Az ilyen király valóságban apostoli király!“ E gyászos időben, midőn im „uj gyász borul régi gyászra“, könyjeink gyászfátyolán tekintünk a magasba, emeljük fel félve imára kulcsolt kezünk s rebegi reszkető ajkunk a fohászt, amely — tudjuk — egy jó öreg királyunk elszállt könyörgő lelke hő fohászával: Magyarok Istene ! áldd meg a hazát: magyarok hazáját, áldd meg e népet: magyarok nemzetét, vigasztald meg mélységes gyászában-bánatában s hozz rá boldogabb jövendőt!
