Nagybányai Hírlap, 1916 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1916-11-07 / 45. szám

IX. évfolyam.

Nagybánya, 1916. november 7

45. szám.

Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület Nagybányavidéki Osztályának és a Nagybányai Ipartestületnek Hivatalos Közlönye.

Előfizetési árak: Egész évre 6 korona, félévre 3 korona negyedévre I.SO korona; egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden kedden 8 — 13 oldal terjedelemben.

Felelős szerkesztő-tulajdonos: Dp. AJTA! NAGY GÁBOR.

Lapkiadó

Hermes könyvnyomda Nagybányán.

Szerkesztőség:: Himyady János-u. 14. sz., hová a lapközlemények küldendők

Kiadóhivatal: „Hermes“ könyvnyomda Nagybányán, Dégenfeld-házban a cinterem felől, hol az előfizetéseket és hirdetéseket felveszik.

T ulfizetőkről.

Nincs ember, ki a mai rettentően súlyos megélhetési viszonyokra ne panaszkodjon. Nincs lap, mely számtalanszor ne cikkezett volna erről az általános nagy bajról. S mégis azt tapasztaljuk, hogy tekintet nélkül a cikkek milyenségére és minőségére, azoknak ára, nem csak hétről-hétre, nap- ról-napra, de sok esetben óráról-órára hihetetlenül emelkedik.

Ennek a tűrhetetlen állapotnak az előidéző okát, valamint a megszüntetésére alkalmas eszközöket és módokat sokan kutatják, keresik, de mint az igen szomorú tények mutatják, semmi eredménnyel.

Én azt mondó vagyok, hogy erre találni alkalmas módot nem is lehet! Nem lehet azért, mert mi, a nagy közönség vagyunk gyarlók, akik állandóan csak panaszkodni tudunk, de valamit megtartani hajlandók nem vagyunk.

Pedig a találékony elmék, az agilis hatóságok már annyi utat és módot mutattak a követésre, hogy ha annak csak egy negyedét tartottuk volna is be, okvetlenül kellett volna valamilyen hatásának mutatkozni.

Szégyen, hogy ez igy van, és még nagyobb szégyen, hogy ezt igy nyilvánosan kell be vallanunk.

Számtalanok vannak közöttünk, kik ö- römme! megadják a maximális árnak dupláját is, csak, hogy az áruhoz jussanak ! Az nem mentség, hogy ha nem tenne igy az illető hát éhen halna, Nem mentség azért, mert ép az ilyen egyéneknek van rendesen nagy tartalékuk, csak rögeszméjük az, hogy ha nem látják éléskamrájukat tömve mindenekkel, éhen fognak elpusztulni.

Igaz, hogy egy-egy feljelentés nem sokat ér, és egy-egy megbüntetés is keveset használ. De mennyivel hatékonyabb volna a dolog, ha a naponkénti tulkövetelések, és túlfizetéseknek csak a negyede kerülne a hatóságok elé. Nagybányán naponként 4—5 száz bírságolás és heíeiiként 3000 drb büntetés lenne végrehajtva. Ennek bizonyára lenne valami kis haszna!

A kassai kir. ügyészség a múlt hónapban az alábbi felhivással fordult a közönséghez :

Az 1916. évi IX. t.-c. rendelkezései

értelmében:

1. §. Aki a háború idején nyerészkedés céljából, közszükségleti cikkeket anélkül, hogy annak forgalombahozatalával hivatásszerűen vagy hivatásából folyólag foglalkoznék vagy annak forgalombahozatal céljából való beszerzésére hatósági engedélyt nyert volna, saját házi és gazdasági vagy üzemi szükségletét aránytalanul meghaladó mennyiségben beszerez, aki háború idején nyerészkedés céljából közszükségleti cikket a hatóság rendelkezése ellenére saját házi és gazdasági vagy üzemi szükségletét meghaladó mennyiségben a forgalomból visszatart, valamint az, aki háború idején ilyen cikkek előállítására (termelésre) vagy forgalombahozatalára szolgáló üzemét a hatóság rendelkezése ellenére megszünteti vagy korlátozza;

2. §. aki a háború idején forgalombahozatal végett előállott (termelt) közszükségleti cikket kellő indok nélkül megsemi- sit, értékében lényegesen csökkent, használhatatlanná tesz, rendeltetésétől lényegesen eltérő célra használ fel, alakit, vagy változtat át;

Két világ.

Irta: BOBIS ANNA.

(Folytatása és vége.)

Mint annyi más, ő is elment a trombita szóra. Gyönyörű volt, mint katona s most még jobban utána vetették magukat a nők. Mielőtt elment volna, a leánnyá! csak az utcán találkozott. Köszönt, de nem nézett rá. A mellette haladó selyem ruhás nő csodálkozott, miért köszön annak az i- génytelen leánynak, honnan ismeri ?

— Ki az, akinek köszönt ? — kérdezte nevetve. Remélem nem ismeri közelebbről, nein látszik valami urileánynak.

— Hogy érti azt? — kérdezi a férfi. De hangjából egy kis boszuság érzett.

— Hogy értem ? Nézze meg ruháját, nem is uj divatu, meg aztán a kalapja olyan egyszerű, látszik, nem telik neki, hogy drágán öltözködjék. Ami természetes is, mert nem szép, csak a szemével tud nézni, majd felfalt engem is.

Azután szorosabban simult a férfihez, kacé- ran nevetett rá és folytatta:

— De mit beszélek itt össze-vissza, még úgy tűnne fel, mintha féltékenykednék. Ő csak egy kis, igénytelen mezei virág . . .

— Mezei virág, igen — szólt a férfi, de sokszor ép ez a mezei virág sokkal többet ér, mint egy diszkertbe ültetett virág. Az ő élete szebb, finomsága, szerénysége adja meg azt a becset, amellyel egy diszvirág talán nem rendelkezik . . .

— Ugyan no, ne ragadtassa el magát, szólt a nő boszusan — érdemes is, egy szegény, csúnya leányért utolsó percünket elkeseríteni. Úgyis csak ma még az enyém, holnap elmegy, azután kérdés, visszajön-e ?

A férfi a leányt nem kereste fel, nem búcsúzott el tőle, tán el is felejtette. Újból ott volt az eszeveszett légkörben, újból hatalmába ejtette egy őrült vágy és vitte le-le a posványba.

De mikor másnap elindult, úgy érezte, hogy sajnál valakit. Pedig szülei, rokonai nincsenek, a- zokat, akikkel egész éjjel mulatott, nem szerette. Miért fáj mégis valami lelkében, miért keresett a tömegben egy barna, szomorú tekintetet és miért jelent meg egy könycsep szemeiben, mikor arra gondolt, hogy lenne valaki, akiért érdemes volna visszajönni. És ő attól a „valakitől“ el sem búcsúzott. Most az utolsó pillanatban mégis eszébe jutott a leány, de már nem volt ideje visszamenni.

És mikor a vonat lassú dübörgéssel elindult, kezével búcsút intett arra felé, ahol a leány lakott. S a leány, a szomorú leány ezt megérezte, hirtelen, önkéntelen eszébe jutott a férfi és rágondolt . . ,

*

A harctéren, hol ágyudörgéstől megrendül a föld, ismét eszébe jutott a leány. Irt neki. Először egy rózsaszínű lapon, rövid üdvözletei küldött ; a leány válaszolt. És azután mindennap irt neki,

mig egyszer megritkultak a levelek. A leány hiába várt, semmi nem jött. Egyszer hónapok múlva egy kórházból irt a férfi, a lábát lőtték meg, le fogják vágni.

*

Ismét szép tavaszi délután. A leány nagy tarka kötényben, ép a konyhában rendezgetett. Ajtó nyílást hallott. Vájjon ki lehet ? — gondolta magában. Mikor kinézett, egy katonát látott jönni, mankóra támaszkodva. Felismerte. Ő volt, a férfi. A leány örömében felsikoltott s elébe sietett. És a férfi, ott állt mozdulatlanul és örömkönnyek ragyogtak szemében. Hát mégis van valaki, aki örvend visszatértének ? De ő, a nagy bűnös, hogy fogjon kezet ezzel a tiszta, fehér leánnyal ? És mikor a leány csodálkozva nézett, hogy kezét nem fogadja el, ő ismét a szemébe nézett.

Ugyanazok a szemek voltak, ugyanaz a nézés és akkor megfogta a leány finom kezét. Ebben a kézszoritásban megtalálta elveszett szivét, evvel a kézszoritással búcsúzott régi életétől.

Eleinte nem tudta, mit beszéljenek. A férfi túl boldog volt, hogy a leány közelében lehetett. Oly nyugodtuak, megelégedettnek érezte magát, szinte az ő lelke is megtisztult a leány légkörében.

De mikor azután beszélgetésbe mélyedtek, a férfi megkérdezte:

— Maga Viktória azt mondta egyszer „a szenvedők világa az én világom“, mondja, oda mehetek-e el én is ? Én is sokat-sokat szenved-