Nagybányai Hírlap, 1916 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1916-09-26 / 39. szám
IX. évfolyam. Nagybánya, 1916. szeptember 26. ✓*v> 39. számi* 7 Nagybányai Hirlap TÁRSADALMI, SZÉPIRODALMI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. Az Országos magyar Bányászati és Kohászati Egyesület Nagybányayldéki Osztályának és a Nagybányai Ipartestületnek Hivatalos Közlönye. Előfizetési árak: Egész évre 6 korona, félévre 3 korona negyedévre 1.50 korona; egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden kedden 8-in oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos: Dr. AJTAI NAGY GÁBOR. Lapkiadó Hermes könyvnyomda Nagybányán. Szerkesztődé: Hunyady János-u. H. sz„ hová a lapközlemények kiildendSk Kiadóhivatal: .Hermes“ könyvnyomda Nagybányán, Dégenfeld-házbaa a cinterem felől, hol ez előfizetéseket és hirdetéseket felveszik. A menekültek. Az ország minden vidéke újra megtelik azokkal, akikkel már egyszer, ezelőtt egy óvvel, az orosz betöréskor megismerkedtünk. Az arcvonásaik mások, a nevük más, mint volt egy év előtt, de a sírásuk, a szenvedésük, a szomorúságuk egészen bizonyosan ugyanaz. Jó meleg otthont hagytak el ők is, puha párnákat, kedves falakat, bájos kerteket. Elhagyták, mert egy gonosz, agyafúrt szláv ésszel kifőzött terv e- rőszakos szóval szólt bele az életükbe, mert a gaz árulás rárohant házaikra, otthonaikra. Az ország békés vidékein, ahol még ma is kevésbbé érzik a háborút, egyszerre megszaporodik a nép, mintha nem is volna háború, oly népesek az utcák, pedig éppen ez a népesség jelenti a háborút. Az ország szemefénye, kincseskamrája, Erdély menekültjei kérnek menedéket, jő bánásmódot, támogatást azon vidékek magyarjaitól, akik messze vannak a háborútól, ahová még nem ért el az árulók, esküszegők, durva keze. Tudjuk: ez a háború! Tudjuk, hogy a háború lángfolyamát nem lehet ott megállítani, ahol éppen hosszú évtizedek, vagy évszázadok előtt határcölöpöket vert le, határsorompókat állított fel az emberi ész és értelem. A háború lángfolyama elem, amely elemi erejével ledönt mindent, ami emberi és véges, és ami keresztülcsap a politikai határokon. Erdély déli részéből menekülniük kellett az embereknek és meg vagyunk róla győződve, hogy a menekülés ideig-ó- ráig tartó, és diadalmas visszautazássá fog válni nem hosszú idő múlva. De addig ? Addig minden országrésznek, amelyet nem érintett közelről a háború szele, minden embernek, aki távol van, távol áll a háború magvától, s csak az újság hasábjairól ismerd meg a háborús veszedelmeket, szive minden melegével, eszének minden mozdulásával, vagyonának minden krajcárjával segítenie, támogatnia kell azokat, akik menekültek. A háború áldozatai ők, azé a háborúé, amelyet nem mi idéztünk fel, nem mi akartunk, amelyet ránk kényszeritettek, és amelyet most végtelen dühvei és végső elkeseredettséggel folytatnak, mert ha nem gyűjtik össze minden erejüket, nem szorítják össze a fogukat, és nem küldik maguk elé harcolni az idegen, kis nemzetek fiait, akkor végleg elvesztettek. Az erdélyi menekültek megérdemlik a legnagyobb, legőszintébb, legmelegebb támogatást mindenki részéről, aki itthon ül és akinek nem kellett idegen hordák pusztítása, vadsága, dühe elől menekülnie. Nem tudunk elképzelni olyan nagy adományt, o- lyan jóságot, amely sok volna, amely túlbuzgóságnak volna tekinthető, ezekkel a lerongyolt, sápadt, mindenüket vesztett menekült testvéreinkkel szemben. A társadalom eddig is szép példáját mutatta az egységnek, amióta a háború tart. Mutassuk meg most is, hogy az ország egy, tüntessünk minden ellenségünk ellen éppen azzal, hogy magunkhoz öleljük azoAz elhagyott. Irta: Róna Tivadar. Pont 12 óra! . . . Az ég beborult. A szél erősen csapkodja a ‘nyitott ablak félig leeresztett függönyeit. A házban (íniiideii elcsendesült. A lakók nyugovóra térlek, icsak az V. emeleti nyitott ablaknál vannak ébren. A nagy íróasztal előtt fejét tenyerébe hajtva ül a férfi. Minden dörrenésre, minden kapunyikorgásra fel-fel rezzen. Hátha visszajön, ki búcsú nélkül távozott. Pedig hogy szereti. Lelke sir, zokog, szemére könny csillog. A máskor életerős, vig és bo- hémlelkü férfi érzékeny szivét erősen szorrongatja valami és busán, lehorgasztott fejjel ül, mint egy tehetetlen báb. Az egyet is elütötte az óra. A férfi még mindig ott ül. Szemére nem jön álom. Lassan felemelkedik helyéről. Vontatott léptekkel szinte támolyogva veszi kabátját, kalapját. Az ablakot beteszi és a villanyt leoltja. Egy ajtózár nyílik és megzavarja a nagy csendet. Senki sem figyeli, mindenki édesen alszik, csak ő, az elhagyatott van ébren . . . Hova megy ily későn a szeles éjszakába ? A házmester csodálkozva sokáig utána néz a késő éjjeli távozónak. Egy vállvonogafással becsukja a kaput. Bizonyára bolond — gondolja a házmester és bemegy kicsiny szobájába, hogy u- jabb csengetésig lepihenjék. A férfi kis egyenletes léptekkel megy. Gondolatai ott kalandoznak az elhagyott nő körül. Miért ment el ? . . . Már nem szeret ? . . . akkor miért mondta ezt sokszor? . . . Pedig milyen é- desen töltöttük a régi szép téli estéket. Ketten e- gyedül, mint két szerelmes mulattunk, öleltük egymást s most . . . most vége mindennek. Egy kocsi zürrenése felriasztja merengéséből. Majd a ló alá került. A kocsis éktelen káromlással utasítja rendre, de ö semmit sem hall. Ugyanazon Iehangoltsággal és gondolatokkal rója tovább az utcákat. Reá nézve már mit sem ér az élet Talán jobb lett volna, ha a kn:si elüt. Talán megtudja ő is és visszajön. Ha tudná, hogy akkor visszajönne, gondolkozás nélkül megtenné. Talán akkor sem jönne! . . . Egyhangú léptével észre sem veszi, hogy elhagyatott szűk utcákon jár. Nem hallja a túlsó oldalon ,jövő részeg emberek dalolásait, csak megy — maga sem tudja merre. — A részeg emberek átjönnek és beleütköznek. A férfi feleszmél, bocsánatot kér és tovább megy. Mintha ismerős környéken volna. Igen . . . ez az az utca, hol az anya lakik. Bizonyára hozzá ment. Lépteit most meggyorsítja, hogy a kapuhoz érjen. Beakar csöngetni, hogy megkérdezze tőle, miért ment el ? A kapu előtt áll. Gondolkozik mi tévő legyen . . . Nem csönget, minek, hiszen most mindnyájan alusznak és csak haragudnának, hogy ily késő éjszaka zavarja őket. Az ablak alá megy. Fel-fel tekint az ablakpárkányra, mintha várná, hátha kinéz. Részeg emberek jönnek és ő a kapu aljában keres menedéket. Az utca csendjét felzavarja a részegek nagy dalolása és duhajkodása. Remegve húzódik a kapufélfához. Hátha meglátják és leszúrják, kirabolják. Nem önként halt volna meg érte és ez a gondolat félelmessé teszi. A részegek lassan elvonulnak. Az utca ismét csendes és ő csak tovább áll a kapunál. Lassan virrad. Munkába siető emberek jön- nek-mennek. Gúnyos megjegyzéssel illetik, azt hiszik éjjeli lump, kit kizártak Egy rendőr kőrútjában meglátja. Szép szóval biztatja, menjen haza, majd haza kiséri. A férfi elfogadja az ajánlatot. Még egy fájdalmas pillantást az ablakra és támolyogva megy a rendőrrel. A rendőr szép szóval biztatja, csak bátorság, mindjárt otthon lesz . . . A reggel beköszönt. Cselédek, asszonyok, takarítanak, ablak, ajtó nyitva. Az V. emeleti lakás még mindig zárva, pedig máskor az van elsőnek nyitva. Déli idő és még az V. emeleti lakás mindig zárva. A lakók gyanúsan néznek körül, susognak meg kell zörgetni. Hátha elaludt ... A zörgésre A házmester nagy szakértelemmel el nézi a kulcslyukat. Rázza az ajtót, csörömpöl az ablaküvegen. Semmi válasz. Lakatost kell hozatni, mondják némelyek. Végre kinyílik az ajtó a lakatos munkája u- tán, a bemenő házmestert erős gázszag üti arcon. Ajtó-ablak egy-kettőre nyitva. A szoba közepén felöltözve ott fekszik a férfi. Már halott, kezében levél : „Nem bírtam én nálad nélkül élni."